A magányosság szubverzitása a tolkieni mitológiában

Előadásomban arra szeretnék kísérletet tenni, hogy bemutassam filozófiai szempontból a magányosság illetve az egyedüllét motívumának ellentmondásos megjelenését a tolkieni világban. A társaságot nélkülözni kénytelen vagy azt akaró egyén megítélése ebben a mitológiai koncepcióban elsődlegesen negatív, mivel a tradicionális, a kollektívumot mint egészt szemlélő metafizikai gondolkodásmódba van beágyazva. Erre az ideáltipikus példát Melkor/Morgoth karakterében lelhetjük meg: az „Atyaként” funkcionáló Ilúvatar magánál tartja az Olthatatlan Lángot (mint pszeudo-logoszt), így azt a magányosan kereső ainu nem találhatja meg, és szükségszerűen eltévelyedik. Az ilyen monista szemléletmód eleve kizárja az egyedül élő vagy ténykedő személy viselkedésmódjának, illetve általánosságban a diverz gondolkodásmód igazságának lehetőségét. A fentieknek ellentmondó példát is találhatunk a tolkieni korpuszban, hiszen a magányos életvitel nemcsak hogy nem válik morálisan elítélendővé bizonyos esetekben, hanem néha egyesen mintaértékű is lehet: Beren vagy Aragorn magányos vándorlása kifejezetten építőleg hat rájuk. Mintha az ontológiai-morális negatív ítélet dekonstruálódna a szövegvilágban. Ezt a paradoxnak látszó motivikus következetlenséget persze könnyű feloldani azzal a megállapítással, amely mindenképp érvényes lehet, hogy Melkor magánya az „eredeti Jótól” való differenciálódás volt, míg a különböző hősök egyedüllétükben éppen a megromlott világtól tartották távol magukat, s ezáltal az eredeti állapot felé közelítettek. Ez a magyarázat azonban legitimitása ellenére sem adhat teljes választ a koncepció sajátos komplexitására, hiszen az eredeti állapot sosem csak történeti kontextusként létezik, hanem a dolgok valóságos létezésmódjaként is: a disszonancia eredeti elítélése egyben annak eredendő elítélése is.
A metafizikai beágyazottság, amely egy mitológiai rendszernél egyáltalán nem meglepő, mindig felvet olyan problémákat, amelyek az adott szövegvilág szerves részét képezik, s mint ilyenek, nem egyszerűen hibák, hanem a jelenség komplexitásának lehetséges fokmérői. A magányosság tolkieni koncepciója kapcsán éppen ezt a redukálhatatlan összetettséget kívánom felkutatni.