Egy fáradt őszi alkonyon
Vér csordogál a domboldalon.
Holtak hevernek szerteszét,
Harcát vívja Föld és az Ég.

Fáradt vagyok és vérzek,
Tudom, hogy a harcmezõn végzem.
Démonok tépik lelkemet,
Elbújni előlük nem lehet.

Emberek küzdenek az ördögi haddal,
A Jók egyre kevesebben maradnak.
Egyetlen lovag áll még harcra készen,
S mennyei fohászt intéz istenéhez.

"Felveszem hát most a kardom,
S életem kezedbe adom.
Felkészültem a halálra,
Nem is vágyok jobban másra.

Egyedül vagyok, ó, Uram!
Kérlek mutass nekem utat!
Barátaim sorra hulltak,
A pokoli idők sosem múlnak?

Tudom, hogy már csak pár csapás,
És szembe jön a Vén Kaszás.
Porból lettem, s porrá leszek,
Hozzád, Uram végre megtérek.

Miért adsz mellém társakat,
Hogy elvedd őket, jó Uram?!
Nem kértem Tőled egyebet,
Csak egy kevés szeretetet!"

Utolsó erőmmel rohamra indulok,
Kezemben a kardom fényesen felragyog.
Egy angyalod megfogja kezem,
És megmutatja hogyan éljek.

Elhalványodik a csatatér,
S kialakul egy idilli kép.
Harmónia szállja meg a lelkemet,
Úgy érzem megtaláltam mit kerestem.

Hozzám bújik kedvesen,
Szeméből sugárzik a szeretet.
Talán Ő lenne az egyetlen,
Kivel leélném az életem.

Béke s szeretet honol szívemben,
Az Angyalom megtanít mindenre.
Tudom már, hogy szeressek
S azt is hogyan gyűlöljek.

Hatalmas fájdalom, ó nagy ég !
Szertefoszlik az idilli kép.
Ott állok kezemben a karddal,
S egy démon darabokra szaggat.

Így történt meg a nagy eset,
Hogy az utolsó lovag is elesett.
S egy fáradt őszi alkonyon
Virág nyílt a domboldalon...

(2002. október 17., Dunaharaszti)