Nem emlékezett, mikor bukkantak fel az orkok.
Az ünneplésre emlékezett, a táncra és az énekre. Csendesebbek lettek az ünnepek amióta Fingon elveszett, de nem akartak végleg behódolni a bánatnak.
Lehet, hogy be kellett volna.
Az egyik pillanatban még szólt a zene, a fákról ezüst fény világította meg az ünneplők arcát, a következőben pedig ordítás, sikolyok és fegyvercsörgés. Utolsó emléke az volt, hogy a háza felé rohan, ahol az íja és a kardja várták, de sosem ért oda.
Amint feleszmélt, már biztos volt benne, hogy nem halt meg. A halál biztosan nem fáj ennyire. Már közel jártak a napnyugtához, amikor kinyitotta a szemét. Amint az őt cipelő nagydarab ork észrevette, hogy magához tér, azonnal a földre dobta, hogy csatlakozzon a többi vonuló fogolyhoz, akiket a hajcsárok szöges korbáccsal tereltek egy sötét sziklafal felé.
Tántorogva felállt, és tétován elindult, de egy korbácsütés a hátán azonnal nagyobb sebességre ösztökélte. Annyira hajtották, hogy csak sietve tudott körülnézni. Sokan voltak a foglyok, egyeseket mintha megismert volna, de a többség felismerhetetlen volt a sok vértől és sebtől.
Ahogy fogyott a fény, a fogvatartóin úgy érződött a megkönnyebbülés. Úgy tűnt, nappalra sem álltak meg, akármennyire gyűlölték is, mert a parancsolójuktól jobban féltek, mint a fénytől.
Amikor egyszer – az elbotlást kockáztatva - lopva felnézett, sötét tömeget látott kirajzolódni a lenyugvó nap által vérszínűre festett felhők előtt. Elsőre nem ismerte fel, mert ilyen közelről még sosem látta, aztán azt kívánta, bár ne ismerte volna meg.
Angband falai és Thangorodrim fekete tornyai minden lépéssel nagyobbnak és iszonytatóbbnak érződtek. Bár csak néhány vörös és sárga lámpás pislákolt rajtuk, és minden csendesnek tűnt, ez a csend a homály csendje volt, az ereje teljében lévő, legyőzhetetlen sötét hatalomé. Az árnyék mintha minden lépéssel jobban rátelepedett volna a lelkére.
Amikor megérkeztek Angband hatalmas vaskapuja elé, csupán egy kis kürtöt fújt meg a csoport vezetője, és azonnal nyílni kezdett a kapu. A szerkezetek és a mozgatóik rejtve maradtak, a nap utolsó sugarai egyetlen alakot világítottak meg a kapu mögött. Egy ember várta őket, köpenye feketéje élesen elvált a háta mögött lobogó tüzek vörösétől. Hallani lehetett a távoli zajokat, a farkasüvöltést, az orkok kiabálását és a mélyben rejlő kohók és műhelyek dübörgését. A felszínen hallott csönd csak a látszat volt, - gondolta a fogoly - Angband sosem alszik, itt honoló gonosz sosem pihen meg.
Illetve de. Egyszer még Morgoth is elszundított, és lám, egy szilmarilja bánta.
Ez a gondolat hirtelen villant fel a tudatában, elsöpörve a rettegést és egy pillanatra reményt adva. Olyan érzés volt, mintha nem is tőle származva, mintha valahonnan kívülről érkezett volna. Aztán a pillanatnyi megkönnyebbülés elmúlt, az árnyék súlya visszazuhant a szívére, ahogy a hallgatag ember előtt beterelték őket a fekete kapukon. De a remény egy apró szikrája ott maradt a tudata sarkában, mintha csak jelezni akarná, hogy a sötétség nem tart örökké, hatalma nem terjed ki az egész világra.
Végtelen lépcsőkön terelték le őket, feneketlen szakadékok felett, örökkön lobogó tüzű katlanok mellett. Egy ideig még tudta milyen mélyen járnak, de aztán a harsány zajok, az erős szagok és az egyre növekvő iszonyat összekeverték a gondolatait.
Egy hatalmas csarnokba értek, amelynek falai mentén mindenütt tüzek lobogtak. A köpenyes ember, aki mindeddig hallgatagon kísérte őket, kiélvezve a félelmük fokozódását, most végre megszólalt.
Elmondta mi vár rájuk, elmondta, hogy innen csak egy kiút van, a Sötét Úr szolgálata. Elmondta milyen kínhalál vár azokra, akik megtagadják ezt. A tündék hallgattak.
Ahogy végignézett rajtuk, látta, hogy a legtöbben máris megtörtek. Az ideúton gondolatban elbúcsúztak a szeretteiktől, és már csak a halált várták.
De nem mind voltak ilyenek. Amikor Morgoth hadnagya magukra hagyta őket és kihunytak a fények, valaki halkan énekelni kezdte Elbereth egyik énekét.
Halk volt, és erőtlen, de aztán egyre többen csatlakoztak hozzá. Aztán ahogy erősödött a dal, felébredt a tündékben a remény. Felidézték, kik is ők és honnan jöttek. Morgoth lehet erős, elrabolhatta a szilmarilokat de a fényük nem lett az övé.
Ha megőrzik a bennük rejlő szikrát, a Homály lehet bármilyen rettenetes is, nem győzhet felettük igazán. A sötét felhők felett mindig ott ragyognak a csillagok.
