A Tűz Őrzője halkan dúdolt magában, miközben az alvó város utcáit járta. Telperion fényében a hófehér házfalak kék-ezüstnek tűntek, az utcákat és házakat díszítő drágakövek sejtelmesen csillogtak. Kutyája boldogan szaladgált körülötte, időnként megállt megszaglászni valamit, aztán az Őrző után futott.  

A Tűz Őrzője már csak névleges cím volt a noldák között. Egykor régen, amikor még a tengeren túli sötétségben vándoroltak, kevés fontosabb hivatás volt ennél: őrizni a tüzet, a fényt, a meleget, távol tartani az örök éjszaka árnyait felelősségteljes dolog volt. Amikor az erdők vadjai támadtak rájuk, vagy az északról jött sötét árnyékok jártak közöttük, a tűz jelentette az egyetlen védelmet. 

A noldák mostanra tucatnyi módját ismerték a fény gyújtásának, őrzésének, színezésének; csiszolt kristálylapokkal bűvölték, csillagfényű lámpásokban hordozták magukkal. 

A Tűz Őrzőjének feladata afféle éjjeli őrévé fogyatkozott - leginkább arra vigyázott, hogy a tűz ne okozzon bajt, ne szökjön ki a műhelyek kemencéiből és a házak tűzhelyeiből. Ritkán ugyan, de megesett az ilyesmi… Most pedig különösen nem lett volna szerencsés, hiszen a város ünnepségre készült. Fellobogózták, kidíszítették, várták a vanyákat és a telereket. 

Az Őrző szerette az Első Meghitt Otthon ünnepét, annak az évfordulóját, hogy a telerek is megérkeztek Valinorba, és a három tündenép újra együtt volt egy minden eddiginél szebb, jobb - és békésebb otthonban. Az Első Meghitt Otthonban a Tengertől Nyugatra. Az emlékezés ünnepe volt ez: felidézték Középföldét, a vándorlást és - ő legalábbis - azt, hogy milyen volt fontosnak lenni. Nem vágyott vissza, és szeretett éjszaka egyedül sétálgatni az üres utcákon a zaj és a tömeg nélkül, de szeretett visszaemlékezni az idő által megszépített régi napokra is. 

A kutyája hangja térítette vissza az álmodozásból, amihez kicsivel később egy részeg óbégatása is csatlakozott. 

Futva indult a hangok irányába.  

Az egyik utca végén ezüsttel díszített forrás fakadt a sziklából. E mellett állt a kutyája, Szikra, és még mindig morgott a forrás melletti kőpadon ülőkre, akiket az Őrző rögtön megismert. Az egyikük Nerwen volt, akinek aranyhaja még az éjszakai ezüst-fényben is mintha ragyogott volna. Ő a forrás mellett ült és egy ezüst tálba merített víz tükre fölött fésülködött. Elsőre nyugodtnak és nemtörődömnek tűnt, de ahogy az Őrző jobban megnézte, látta, hogy csak arra vár, hogy a mellette fekvő alak végre összeszedje magát. Messziről csak annyi látszott, hogy a másik sokat ivott, és nem a forrás vizéből... Ahogy az Őrző közelebb ért, az ifjú felült és ránézett. 

-Na, már csak te hinyá... hinyáz... kellettél! Beszélj már ezzel a nővel! - kiáltott az Őrző felé. Az ránézett, és halkan sóhajtott. Amennyire tehetséges volt Finwë fia, éppen annyira forrófejű és kezelhetetlen is. Nem először akadtak össze éjszaka.  

-Curufinwë herceg, mi a baj az unokahúgoddal? - kérdezte az ifjútól. 

-Egy telerhez akar feleségül menni! - Válaszolta az ifjú felháborodott hangon. 

-Ugyan már... - szólt közbe a hölgy. - Inkább induljunk tovább. Otthon már várnak ránk. Igazán illetlen lenne tovább váratnod a vendégeidet. 

-Úgy? Hát te is a vendem vagy... Na, szóval vendégem. Heh, ez jó, így kellene nevezni a másokhoz utazó eldákat - vendák! 

-Annak semmi értelme. 

-De jól hangzik, az már fél siker! 

A Tűz Őrzője elgondolkodva nézte a fiatalokat, akik itt éjszaka, egymagukban vitatkoznak arról, mikor illene hazaérnie Finwë fiának. A félelem legkisebb szikrája sem látszott rajtuk. Bár már mindketten régen felnőttek voltak, egyben mégis ifjak;  Valinor, és a biztonság gyermekei. Az Őrző emlékezett még arra, milyen érzés volt, amikor az első társát elvitte az árnyék... Egy forrásnál történt az is, nem messze táboroztak le tőle. Aludt, amikor az a leány otthagyta a tábortüzet, de a többiekkel együtt ő is felébredt. Nem hallatszott kiáltás, sem sikoly, de még lépések sem, mégis tudták, hogy valami rettenetes történt. Az árnyékok sötétebbek voltak a forrásnál, a hangok is tompábbak, de a lánynak csak az ivókupáját találták meg. Azon az éjszakán született a félelem.  

-Ne mondd, hogy nem… egy nolda sem elég jó neked! Lennnézel minket! - Az ifjú herceg hangja rántotta vissza a valóságba, aki újra visszatért az eredeti témához. 

-Miből gondolod, hogy lenézi a noldákat? - Kérdezte az Őrző, aki közben odaért a kutyája mellé (Szikra továbbra is morgott a szinte kiabálva beszélő Curufinwére), és igyekezett megnyugtatni. 

-Abból, hogy nem ad nekem a hajából! - Közölte a herceg. 

-Chö, ugyan. - válaszolta Nerwen. - Jobb lenne, ha hazajönnél, ahogy a feleséged kérte. 

-Majd hazamegyek, ha akarok! Nagykorú, önálló férfi vagyok!! 

-Akkor viselkedj is úgy. - Válaszolta a lány, fel sem nézve a tükörből. Az Őrző már kezdte érteni, hogy az egész éjszakai fésülködés Curufinwë kérése miatt indulhatott. Nerwen rátalált, de valószínűleg csak ezzel tudta egyáltalán felkelteni a figyelmét. 

- Egyet kell értenem az úrnővel, ideje volna hazatérned. Szikrát igencsak megviseli ez a kiabálás. - Mondta, miközben megsimogatta Szikra fejét. A kutya a gazdája kezéhez nyomta az orrát és fújt egyet, jelezve, hogy most már minden rendben. 

-Neked fontosabb a kutyád - háborodott fel a herceg – Neked, Nerwen, meg kevés... kevesek a nolda ifjak, valami idegenre fáj a fogad. Lenézel minket! 

-Csak téged nézlek le, Fëanáro, főleg, ha így viselkedsz. Egyébként is, mihez kezdenél a hajammal? 

-Belefoglalnám egy krs... krstt... drágakőbe, és mindenki a csodájára járna, ahogy ragyog. 

-Még csak az kéne. Majd akkor kapsz a hajamból, ha szőr nő az álladon! - Azzal Nerwen lecsapta a fésűt a forrásmedence szélére. - Reméltem, hogy sikerül téged rábeszélni, de kénytelen vagyok a vállamon hazacipelni. Nerdanel nagyon boldog lesz. - Azzal kézen fogta az ifjút és cibálni kezdte. Az vonakodva bár, de vele tartott. 

-Gondolod, hogy Neldalen... Nledanel... a feleségem nem cipelt még a vállán? 

-Én erre nem lennék olyan büszke. - Mondta a Tűz Őrzője. - Jó utat hazafelé, úrnőm. 

Nerwen visszanézett az Őrzőre. 

-Bocsánat. - Mondta. - Néha kibírhatatlan. De egyébként ügyeskezű. Nem kell a tükröm? 

A Tűz Őrzője az otthagyott ezüst tálra nézett. A víz színén varázslatosan tükröződtek az éjszaka fényei. Cuiviénen vizeit sem látta ennyire simának, pedig sokat ült annak idején a tavacskák partján a többiekkel, csillagok tükörképeit figyelve a csendes, végtelen éjszakában. Ebben a pillanatban őszintén sajnálta, hogy ezek az idők már elmúltak. 

-Mit látok majd benne? - Kérdezte.

-Hát... nem tudom. Csak gondoltam, szomjas a kutyád.