A Tudás mindennél szörnyűbb - most már elhiszem mindazoknak, akik ezt állítják. Megtapasztaltam én is; a Tudást, ami szétmar, megöl és a legmélyebb kétségbeesésbe taszít.
Nem voltak irgalmasak hozzám azok az Istenek sem, akik az utamba vezérelték azt a furcsa és különös alakot. Egy mesésen gazdag koh'terrin volt - mást sajnos nem mondhatok róla, ugyanis az adott szó kötelez.
Tudni kell egyébként, hogy bármiféle munka és megbízás híján, pénz nélkül jártam ekkor Vice-City utcáit - ennem se volt mit.
Társaságra vágyva épp egy füstös fogadóba készültem betérni, mikor megszólított az az alak. Bár körüllengte lényét a titokzatosság, s enyhe félelem tört rám ahogy a szemeibe pillantottam, de azonnal eloszlatta minden kétségemet és bizonytalanságomat az az elképesztően magas összeg, amit egy szokatlan feladat teljesítéséért ajánlott fel nekem. Mutatott egy térképet, ami a Ronathanee-sivatagot ábrázolta elnagyoltan - és a sivatagban egy aprócska várost, Darkan-t.

500 aranypénzt ígért, ha felkeresem a várost, és minden élményem leírom egy útinapló formájában. Nem ismerem annyira a sivatagot; mégis vállaltam ezt a feladatot és nekiindultam. Fejemben a hatalmas összeg járt. Többheti élelemmel, vízzel, és jónéhány teherhordó állattal felszerelve haladtam a portenger belsejébe. Feltűnt az élet és a hangok teljes hiánya; még útonálló nomádokba sem botlottam, pedig felkészültem a támadásukra. Háromheti vándorlás után elértem a várost. Ott voltam Darkan Cityben.

Természetesen megbízóm szolgált a térképen kívül is útmutatással a hely pontos hollétéről. Belém, balga lélekbe pedig csak úti-célomhoz közeledvén kezdte befészkelni magát a gondolat: hogy miért egy idegent - engem - küldött ide, mikor talán mindenki másnál jobban ismerte ezt a területet???

A város halott volt - már évszázadok óta halott. De a sokembernyi magas monolitokat, szögletes, szürke kőből épült házakat és más építményeket, melyeknek rendeltetését képtelen voltam megállapítani, mégsem lepte be és rejtette el a finom szemcsés por. Akár egy kripta belseje, úgy zengett a sok üres utca lépteim zajától.
A város halott volt - és megborzongtam a síri csendben, mert mintha mégis élt volna. Úgy éreztem, hogy a halott város összes háza engem figyel és már nagyon régóta várt itt rám minden mozdulatlanul. Így érezheti magát az a vad is, aki ráeszmél csapdájának szorítására. Lehet, hogy közel a vég, de akkor sem szeretem, ha sarokba szorítanak.
Kíváncsian és félve beléptem az egyik házba. Vártam. Néztem és Láttam.
Éreztem a Tudást, ami rabul-ejtett. És azóta is - semmiről tudomást se véve - szünet nélkül járkálok az elátkozott romok között egyik háztól a másikig, gyakran öntudat nélkül. Ketrecben a vad.

Mert amikor átléptem az ablaktalan épület küszöbét, megláttam a szanaszét heverő testeket, és a róluk felrebbenő pokoli árnyakat. Félelmetes és egyben gyönyörű látvány is volt, ami elragadta a lelkemet. Megfogott ez a hely fanyar, világból kifordult rémképeivel. Rabja lettem a sorsomnak.

Megláttam a testeket - mindegyik test én voltam, öregen és fiatalon, épen és összemarcangolva, cafatokra mállva és meg sem születetten. Mind én voltam, és most már tudom, hogy ki vagyok.
A Démonok nem ők. Nem. A Démon én vagyok.