Jól hangzó fordítások

Öt éve jelent meg magyarul a Gondolin bukása, harminchárom éve A szilmarilok – és még ennél is messzebbre nyúlik vissza a fordító, Gálvölgyi Judit lelkesedése Tolkien világa iránt. Ez az interjú (amelyben az alkarpáncéltól a víziló etetési költségein át a jó könyvekig és a rossz filmekig igen sok mindenről szó esett) a 2022. júliusi Lassi Laurië számára készült, az alábbiakban azonban (a kiadványban elkerülhetetlen terjedelmi keretektől megszabadulva) az ott megjelentnél valamivel hosszabb változat olvasható.

Milyen volt A szilmarilok után sok évvel a Húrin gyermekeit és a Gondolin bukását önálló kötetekként is fordítani?

Érdekes volt, hogy bizonyos részek hogy vannak részletesebben kibontva, mások mennyivel jelentéktelenebbek. Egy biztos, hogy amikor Tolkien-szöveggel foglalkozik az ember, akkor elő kell szedni az összes többi könyvet. Ugye a Gondolin bukása volt az utolsó, amit csináltam, ahhoz is előszedtem az összes eddigit, ott kellett lenniük, és utána kellett néznem, hogy mi hogyan volt – amit más fordított, természetesen azt is, éppen az egységesség érdekében: ha valamit már egyszer elneveztek, az lehetőleg maradjon úgy.

Volt esetleg olyan bosszantó hiba a saját munkájában, amit így utólag fedezett fel?

Biztosan volt, olyan nincs, hogy az ember hibátlanul dolgozzon. Azt hiszem, A szilmarilok fordításakor történt az, hogy az előző lakásunk leégett, és a család elmenekült – itt akkor még egy kis nyaraló volt, a férjem kijött ide, a lányaim osztálytársakhoz, mert iskolaszezon volt még, március közepe, elég hűvös, én meg otthon, csizmában, nagykabátban gépeltem a leégett lakásban… elég régen volt.

És mennyi időt vesz igénybe egy ilyen fordítás?

Nem tudom megmondani… Én meglehetősen gyors vagyok, a rekordom egy nap alatt hetvenhat oldal volt, de nem ilyen szövegből. Vannak ilyen könnyű női regények, éppen most is olyat csinálok, ahol nem kell nagyon szótárazni, de Tolkiennál rengeteg olyan szó van, amelyet a mai életben ember nem használ… A legutóbbi, amire emlékszem, hogy a Gondolin bukásában volt egy olyan szó – angolul meg nem mondom, de magyarul azt jelenti, hogy alkarpáncél. Na most, ezt a magyarban is nagyon ritkán használják, de benne volt, meg kellett keresni.

Amikor több fordító dolgozik egy művön, például Ön fordítja a prózát, és valaki más a verseket, akkor van valamilyen együttműködés vagy teljesen függetlenül dolgoznak, és kész szövegek kerülnek egymás mellé?

Nem dolgozunk együtt. Én egyáltalán nem nyúltam a versekhez. Egyik mesterem, Makai Imre, azt mondta, hogy ő egy négysoros versikét sem fordít le, mert ő nem költő. Én egy négysoros versikét lefordítok azért, vagyok annyira pofátlan, de ha sok vers van, természetesen nem nyúlok hozzájuk. Úgyhogy a versrészleteket tőlem teljesen függetlenül csinálták, nem is ismerem a fordítót, nem is beszéltünk soha, még telefonon sem.

El szokta olvasni a munkáit megjelenés után – például A szilmarilokat?

Nagyon ritkán… Az az igazság, hogy még mindig jobban szeretem az egészet angolul olvasni… annyira szép nyelvileg az angol szöveg, és olyan gazdag! Volt egy pár műtétem, többször voltam kórházban, és többnyire A Gyűrűk Urát viszem magammal, angolul. Azt szokták mondani, hogy altatás után az emberek nehezen olvasnak: na most, én olvastam mindig altatás után, méghozzá angolul… de engem az a világ gyógyít, jobb szeretek ott lenni. Ez egy olyan világ, amiben van rossz, meg borzalom meg minden, mégis valahol szebb… A Gyűrűk Ura tulajdonképpen egy tragikomikus eposz. Hiszen a megváltó egy hobbit, ugye, aki végül nem tud a megváltott világban élni, mert ez a világ már nem olyan, ez már neki nem az otthona.

Szokott beszélni arról, hogy egyetemista korában szerette volna lefordítani A Gyűrűk Urát. Elgondolkozott akkoriban azon, hogy mit hogyan fordítana, voltak esetleg olyan nevek, kifejezések, amelyekre már kigondolt magyar megfelelőt?

Azon gondolkodtam egy picikét, hogy mit szabad és mit nem, mit kéne és mit nem kéne lefordítani… Én már akkor arra gondoltam, hogy az elfet meghagynám elfnek, mert a magyar tündérhez semmi köze nincs. Ahogy a trollokról azelőtt nem hallottunk – most már mindenki troll, aki rosszalkodik, ugye –, szóval a trollokat meghagyták trolloknak, az enteket meghagyták enteknek, hiszen ilyen lények nincsenek. Hobbitok sincsenek. Én a neveket sem fordítottam volna le: nekem a Meriadoc Brandybuck sokkal szebben hangzik, mint magyarul a Borbak Trufiádok. Azt hiszem, Tolkiennak is nagyon fontos lehetett a hangzás. Lévén a férjem színész, én gyakran fordítok úgy, hogy a szöveget, a mondatokat kimondom közben hangosan, hogy jól hangzik-e magyarul. És szeretem, ha jól hangzik.

A babó régi fordítását viszont kifejezetten nem szereti. Csak a terminológiai problémák miatt nem, vagy magát a szöveget sem?

Meg a teljes félreértést. A babóról megírta a magyar kritika, hogy az amerikai kispolgári élet szatírája. Nem amerikai, nem kispolgári és nem szatíra, a többi stimmel. Ha emlékeznek rá, volt benne egy kép, ahol „a babó” csíkos nadrágban, nadrágtartóval, mezítláb, kopaszon álldogál. Na most, egy hobbit nem ilyen. Egy hobbit nem lehet kopasz, nem lehet csíkos nadrágja, hózentrógerral – szóval, ez egy teljes félreértés.

Milyen egy hobbit?

Annak idején egy tévéműsorban – akkor nekem még ilyen göndör, bungyurka hajam volt –, kérdezték, hogy milyen egy hobbit. Mondom, tessék rámnézni. Kicsi vagyok, bungyurka hajam van: hobbit vagyok.

Milyennek látta a Magyar Tolkien Társaságot, amikor díszvendégként részt vett egy Tolkien Születésnapon?

Nagyon lelkesek voltak… A Marczibányi téren volt az összejövetel, ugye január, kislányok mezítláb szaladgáltak, ahogy illik… Jó dolog lelkesedni, pláne hogyha ilyesmiért lelkesedik valaki… Nagyon helyesek voltak.

Miért választotta az angol–orosz szakot?

Én gyakorlatilag hatéves koromtól tanultam angolul. Azonkívül tanultam még zongorálni és balettozni, felejtsük el. Hetven kiló voltam, lúdtalpas vagyok – balettozni: felejthetetlen élmény. De az angolt nagyon korán nagyon megszerettem. Ezt furcsállták is… Amikor felvételiztem, kérdezték, hogy miért az angol? Mondtam, mert nekem nagyon tetszik, mert olyan szép. A franciára vagy az olaszra szokták azt mondani, hogy szép, de nekem az angol szép.

Próbálkozott más nyelvekkel is?

Nem. Van némi nyelvérzékem, azt hiszem, sok mindent megértek külföldiül, de igazán nem foglalkoztam komolyan más nyelvvel, csak az angollal és az orosszal, mind a kettőt nagyon szerettem, mind a kettőből fordítottam, egyformán kedveltem mind a kettőt… Az orosz nekem éppúgy szép, mint az angol. Franciából érettségiztem, öt évig tanultam: annyit se tudok franciául, mint németül, amit sose tanultam. Fura módon elég sok mindent megértek. Fordítottam már bolgárból: ugyanis az ószláv nyelv, amit tanultunk az egyetemen, az lényegében óbolgár. Szóval a szláv nyelveket, főleg a keleti meg a délszláv nyelveket, el tudom olvasni: horvátul, szerbül, ahogy bolgárul is, valamicskét meg tudok érteni, de például a nyugati szláv nyelvek, tehát a lengyel, a cseh… ott annyira más a kiejtés, hogy azt nem is értem. Ahogy beszélnek, az szerintem borzasztó, nem jó a fülemnek, nem esik jól.

Általában melyik nyelven kell jobban tudni a fordításhoz, az eredeti vagy a fordítás nyelvén?

A fordítás nyelvén. Magyarul kell jobban tudni. Van szótár, most meg pláne internet van, tehát meg is tudom nézni, hogy mi az. Jobbról, balról, kicsiben, nagyban. De meg kell találnom azt, ami lényeges, és úgy kell visszaadnom, hogy a magyar szemnek, a magyar fülnek érezhető, érzékelhető legyen – hangulata legyen. Volt például egy nagyon kedvelt szerzőm, egy amerikai hölgy, Jackie Collins, akinek tizenhat könyvét fordítottam, és az első 1902 tájt játszódik – ott gondolkoztam rajta, hogy használjam-e a régi szlenget, aztán rájöttem, hogy azt ma már a magyarok nem értik meg, és csak azt lehet használni, amit a közönség megért. Egyébként szerintem a legjobb fordításom nem Tolkien, nem Tolsztoj (mert az is volt), hanem Gerald Durrell – a legjobb fordításom szerintem A hahagáj. Ott egy instrukciót kaptam Borbás Máriától: legyen mulatságos. Szerintem sikerült. Plusz megcsináltam azt, hogy minden fejezet Z-vel kezdődik; ugye, mert Zenkalin játszódik az egész. Az egy más tészta, hogy Magyarországon a humort rosszabbul fizetik, mint a komoly irodalmat. Ez egy agyrém! Humort fordítani a legnehezebb!

Mitől jó a sciene fiction és a fantasy?

A jó science fiction vagy a jó fantasy… azokban van emberábrázolás, azokban van mondanivaló. Ez egy forma, ahogy azt mondom, hogy most szonettet írok vagy ódát, de csak forma. Ha van benne megfontolandó, érdemes gondolat, és van benne megfelelő emberábrázolás, nem gépábrázolás, emberábrázolás, akkor szerintem irodalom – ez is, az is. Ha valami technikai vívmány vagy elszabadult fantáziaszárnyalás van csak, akkor nem irodalom. Egyik se. Minden jó science fictionban valahol az a lényeg, hogy emberekről és emberi konfliktusokról szól, és mindegy, hogy az ember hobbit vagy ent, azok emberek valahol: kisebbek, nagyobbak.

Az olvasóktól szokott eljutni Önhöz bármilyen visszajelzés?

Most már néha igen, de nem jellemző. Azelőtt ugye nem volt internet, nem jöttek visszajelzések. Most írnak az interneten X csillagot, három és fél csillagot, mindenféle marhaságot. Van, aki azt mondja, hogy amit én fordítok, az mindig jó, van, aki azt mondja, hogy „Igen, elég pontos, de nem… nem!” Szóval ízlések és pofonok különbözők. De a fordítók általában semmilyen visszajelzést nem szoktak kapni. Ha egy mód van rá, akkor valamelyik kritikus valamibe beleköt. Ha nincs rá mód, akkor is. De egyébként a művek lefordulnak maguktól, szóval fordító nincs! Tolkien magyarul ír, Tolsztoj magyarul ír… Ha a fordító amúgy valaki, lásd Árpi bácsi, akkor megemlítik – ha már Kossuth-díjas, akkor is megemlítik. Ha csak egy egyszerű mezei fordító, akkor nem lényeges. Én senki vagyok, engem nem tartanak számon. Most nem panaszkodom, nekem munkám általában mindig van, de amikor én elkezdtem… én vagyok a Rodolfo lánya, a Gálvölgyi felesége: a nagyságos művész úr tartsa el a nagyságos asszonyt! Aki már dolgozott velem, tudja, hogy rendesen dolgozom, és a férjemnek vagy boldogult apámnak semmi köze ahhoz, amit én csinálok. Ez az enyém.

Foglalkozott mással is a fordításon kívül?

Hogyne, először emberkereskedelemmel, mert a Magyar Cirkusz és Varieténél voltam nemzetközi ügyintéző, vagyis artistákat közvetítettünk külföldre. Mi Jánossal öt évig jártunk együtt, két évig voltam gyűrűs menyasszony, és tudtuk, hogy ha befejezem az egyetemet (mert ő még főiskolás volt), akkor majd össze szeretnénk házasodni, szóval kellett egy fix pont, hogy valamelyikünknek legyen kereső állása…

A cirkusznál az angol vagy az orosz kellett inkább?

Mind a kettő kellett, plusz én voltam az idegennyelvű számolóművész: ki kellett számítanom, hogy egy kiló, vagyis egy személy artistának mi az a minimum gázsi, amit meg kell kapnia, hogy érdemes legyen eladni külföldre, vagy például a víziló etetési költségeit... Egyébként, ha voltak itt artisták, például szovjet műsor volt, akkor szinte kint laktam a cirkuszban, ami nem esett rosszul, mert nagyon szerettem az artisták között lenni. Magam is szerepeltem cirkuszban. Van artista asszisztensi működési engedélyem is!

És az még érvényes?

Már nem hiszem… Tehát akkor ott voltam néhány évig. Aztán elmentem a Rádió angol szekciójába, ahol kisült, hogy borzasztó izgulós vagyok. Semmi nem ment élőben, minden felvételről ment, és az egész angol műsor fél óra volt hírekkel, mindennel együtt, de ha olvasni kellett, én remegtem. De ott volt, hogy szombaton meg este is dolgozni kellett, és hát kicsi gyerekeim voltak. Besétáltam a Lapkiadó és Hírlapkiadó igazgatójához az utcáról, hogy „Értse meg, hogy a férjem este nincs otthon, kicsik a gyerekeim, nekem kell egy normális állás, érti?” Fölvett. A magyar nyelvű szovjet lapokhoz. A Lányok, Asszonyok, Szovjetunió és hasonló remek újságoknál dolgoztam, sőt a Misa című gyereklapot teljesen egyedül csináltam. Aztán Erdei Grünwald Mihály megalapította a Háttér című iskolai magazint és kiadót, akkor ott dolgoztam. Ez egy vastag újság volt, „háttér” az iskolai tananyaghoz, és akkor megvolt, hogy mit tudom én, én a tizenhat évesekét szerkesztettem, ami azt jelentette, hogy minden tantárgyhoz találni kellett olyan szakembereket, akik annak a korosztálynak a tananyaghoz kötődő témákból érdekes cikkeket tudtak írni. A Háttér után az Édesvíz könyvkiadónál voltam még… Voltam egyébként a televízióban vágóasszisztens is. Sok mindent csináltam. Aztán beteg voltam, leszázalékoltak, és boldog rokkantnyugdíjas lettem.

Milyen könyvekkel dolgozik szívesen?

Szeretem azt, amivel tanulok. Amivel szótárazni kell, amivel törni kell a fejemet… Ez a hölgy, akit fordítottam most, Laurie R. King, őt például nagyon megkedveltem, teológus különben. Nagyon jó, nagyon intelligens. A méhészinast fordítottam, ez Sherlock Holmes és ifjú hitvesének kalandjai, és borzasztóan élveztem. Remélem, őbelőle is kapok majd még, mert amit most csinálok, az ilyen nyaralós, édes izé… hát azt is kell. Szerencsére megengedhetem magamnak, mert van férjem, hogy nem muszáj mindenkit. Danielle Steelből fordítottam kettőt, ki nem állhatom. Annál egy még rosszabb nő volt, nem tudom a nevét, abból egyet fordítottam, és azt mondtam, őt soha többet. Szóval van, hogy unom a szöveget.

Nyelvileg unalmasak vagy a téma meg a cselekmény miatt?

Is-is. Azt szeretem, hogyha egy szerző intelligens. Például nagyon szerettem Az időutazó feleségét: szerintem a könyv sokkal jobb, mint a film lett belőle. A szerző az Audrey Niffenegger nevezetű hölgy, tőle fordítottam még egyet. Nagyon szerettem a Vándorsólyom kisasszonyt is, az összes részeit: ott is sokkal jobbak a könyvek, mint a film.

Van olyan, ahol nem jobbak a könyvek, mint a film?

Olyan nincs, ahol a filmváltozat tetszett jobban, de olyan van, ahol a filmváltozat is tetszett, például a tízrészes Mester és Margarita orosz sorozat. Aztán a Tom Jonesnak is volt egy filmváltozata, ami nagyon mulatságos és jó volt, és hozzáillő. Szóval van olyan is, ami filmen is jó. A Gyűrűk Ura nem, az egyáltalán nem tetszett. Rengeteg piszkos körmöt lehetett látni benne... Az egyetlen nagy kedvencem a McKellen, ő tényleg Gandalf, de ő bármit csinál, ő az. Őt nagyon szeretem, de a többieknek semmi köze az egészhez. A sztori se derült ki tulajdonképpen.

És olvasni mit szeret?

Mindenfélét olvasok. Mit olvastam most legutóbb? Egy picit sok a könyvünk, már megint nem fér fel a polcra... Van Szunyogh Szabolcsnak valami bibliai témájú könyve, azt olvastam, meg ezt az Erzsébet és Margitot, és megtudtam belőle, hogy Margit hercegnő még nálam is kisebb volt öt centivel, ami pedig rekord! Aztán most olvastam az Apfelbaumot. Závadát nagyon szeretem, Parti Nagyot, Nádasdy Ádámot is: sok mindenkit szeretek. Egyik nagy kedvencem Karinthy Frigyes, akitől egyébként a science fiction sem idegen, jó volt benne, meg sok minden egyébben. Régebbiek is vannak persze. Az első könyv, amelyet magam olvastam személyesen, az az Egri csillagok volt, és teljesen odavoltam érte, nagyon élveztem. A mitológiát is mindig nagyon szerettem, gyerekkoromban is, de a meséket, pláne a népmeséket nem, azoktól kirázott a hideg.

A mitológiák között van kedvence?

Azt hiszem, a görög áll hozzám legközelebb, mert olyan barátságos, minden kegyetlensége mellett. Nagy kedvencem volt már gyerekkoromtól az Odüsszeia. Ugye Odüsszeusz haragban van Poszeidónnal, de Athéné meg szereti. És mindent meg lehet úszni, ha egy melletted van, egy meg ellened. Nekem tetszik. Az egy más tészta, hogy az egyistenhit ezt a lehetőséget elvette.

Tolkien pont megpróbálta házasítani a kettőt...

Az érdekes különben, hogy mindemellett még katolikus is volt, és pap volt a nevelője... Hogy vette a bátorságot, hogy teremtsen egy saját világot? Vette. Lehet, hogy neki se tetszett annyira a meglevő. Biztos, hogy valahol ő is elégedetlen lehetett ezzel a katolicizmussal. Mindegy, nekem jobban tetszik a többistenhit. Egyben se hiszek, de többen jobb lenne.

Több istenről több történetet lehet mondani.

Mesélni lehet, igen. Mint Tolkien. Az, hogy ő katolikus létére kitalálta ezt… Mert majdnem úgy kezdődik az egész, mint a Biblia. Hogy „Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala.” Hát… aztán jöttek a valák. És akkor több vala vala.

Az interjút Toma és Metaflora, a fényképeket Metaflora készítette 2022. május 8-án.

Rövidebbre szerkesztett formájában a Lassi Laurië XIX/2. számában olvasható >>>