Már egy hónapja ezekre az álmokra riadt fel. Pedig a tündék szinte nem is alszanak, ő mégis éjszakáról éjszakára elmerült ebbe az álomba...Elakadt a lélegzete, kinyitotta és behúnyta a szemét. Mikor újra kinyitotta, ködös volt a tekintete, mintha más világokba látna.
- Mi van, veled? - ragadta meg izmos karját Míriel, a szerelme, aki mellette feküdt.
- Láttam valamit. Álmot vagy látomást?
- Mi volt az? Mi volt benne? - faggatta a dúnadán lány.
- ....Innen, Völgyzugolyból indultam el...vándorok elé mentem, segíteni...de mire találkozhattam velük, egyikük már megsebesült, s a gonosz, rusnya lények üldözték őket....a lovamat adtam neki oda...neki... a Gyűrűhordozónak ...s ott kellett lennem, hogy feltartsam a gonoszt, míg át nem kell Völgyzugoly határán...hogy ott már biztonságban legyen...a folyó erejét használtam föl....aztán felébredtem!
- Gyűrűhordozó? Vajon mit takar ez? - gondolkodott hangosan a lány.
Glorfindel összehúzta a szemöldökét.
- A Gyűrűhordozó...nem tudom, mit jelent, de valamiért nagyon fontosnak tetszett az álmomban, hogy ő biztonságban legyen! Fontosabbnak a saját életemnél is.
Míriel megborzongott.
- Ugyan! Csak egy álom volt, szerelmem! Csak egy álom...!

***

- Jó, hogy látlak, Ainagil, Gil-galad lánya! Már régóta szeretnék szót váltani veled. Mert álmokat látok, most már majd' minden éjjel. Meg tudod-e fejteni nekem, mit jelenthetnek? Mert nehéz a szívem tőlük. Lelkembe rágnak, s nincs nyugovásom tőlük.
Glorfindel eztán elmesélte álmát, mely mindig ugyanúgy ismétlődött, így már betéve tudta.
Ainagil egyre figyelmesebben hallgatta, s egyre jobban elsápadt gyönyörű arca.
- Én akkor születtem, mikor Isildur levágta Szauron kezéről az Egy Gyűrűt. Engem is gyötörnek az álmok s látomások. Jók és rosszak is, vegyest. S nem tudom mi igaz belőlük, mi nem. Álmodtam egy Vándorról, aki nevében hordja a Reményt az eljövendő sötét korokban.. De ő az emberek reménye lesz, nem a mienk. S álmodtam én is kisemberekkel, félszerzetekkel, akik egyszerre viszik magukkal a legnagyobb Gonoszt és a legyőzésére szolgáló fényt.
A tündelány karcsú kezét a szeme elé emelte.
- A te álmod és az én álmaim, valamilyen úton-módon úgy érzem, összekapcsolódnak.A Gyűrű, mely születésemkor hullott le a Sötét Úr kezéről, és amelyet Isildur veszte óta nem lelnek; meg a Gyűrűhordozó, akiről te álmodtál valamiképp egyfelé tartanak, hogy megleljék egymást.
De úgy vélem, meg kéne kérdezned erről Elrondot, Galadrielt vagy akár Mithrandirt. Ők mind belelátnak a jövőbe, ahol mi csak ritka vendégek vagyunk. Talán ők többet tudnak erről mondani.
Glorfindel odalépett az aranyhajú Ainagilhoz és tiszteletteljesen homlokon csókolta.
- Sokat segítettél nekem, Fényhozó! Megfogadom a tanácsodat, s kikérem a jövőlátók véleményét is. Bár elnehezült a szívem, mert sötét korokat látok jönni, mikor tán még az is újra felkel, amit nemrég győztünk le Angmarban.S a világ minden gonoszsága támad majd a Szabad Népek ellen. De talán, ahogy te is álmodtad, születik még Remény, melyet az Árny nem tart majd uralma alatt, s amely végül legyőzi őt.
Ainagil lassan felemelte sűrűpillás szemét az aranyhajú tündére.
- Félek, barátom, ahhoz a majdani győzelemhez sok mindenkinek a bátorsága és áldozata kell még! Talán az enyém és a tiéd is...
Sötét sejtelem suhant át Glorfindel kedves vonásain. S Ainagil szava sokáig kísérte vándorútján, mely Lothlórienbe vezetett. "Talán a tied is..."

***

Mithrandír maga jött el hozzá,mikor visszatért Galadriel és Celeborn birodalmából.
- Üdv néked, Mithrandír! - köszöntötte Glorfindel udvariasan. - Bár mondhatnám, hogy örül a szívem látásodnak, de amit Elrond úrtól hallottam és amit Galadriel úrnő tükrében láttam, elfelhőzi minden örömömet.
- Hallottam az álmaidról, drága barátom! Tán máshonnan is tudok róluk.
A tünde ráemelte ólomsúlyú pilláit, kék szemében felhők úsztak.
-És te? Te mit szólsz erre, bölcs barátom? - kérdezte kétségbeesetten.
Mithrandir lehúnyta egy pillanatra a szemét, s ujján megforgatta a Naryát.
- Sajnálom, barátom! Ha a Levegő mondja, a Víz mutatja, ... a Tűz hogyan tehetné mássá a dolgokat?!
- Ne beszélj talányokban! Most ne, kérlek!
- E feladattal téged bíztak meg. S ha te nem tudod teljesíteni, ugyan ki tudná? Csak a szándék világos. A küldetés mikéntje nem. Csak egyet tudok biztosan: az emberekért történik.
- Mivégre hát?
- Ezt még a legbölcsebbek sem tudják.
- Egyedül nem tudom végigcsinálni!
- Te vagy a kiválasztott. S kiválasztottnak lenni magányos feladat.
- De még mennyire magányos! -nyögte a tünde és lerogyott a Szürke Zarándok mellé a földre. - Miért pont én, Mithrandir? Más nem lenne? Más nem volna?
A mágus borzas szemöldöke alól megértő pillantást vetett a tündére.
- Mind így van ezzel, barátom, aki hasonló időket megél, de a döntés nem rajta áll. Mi csak arról dönthetünk, mihez kezdünk az idővel, amely megadatik. Legyen az akár 30 akár 3000 év.
- Bárcsak ne kéne ilyen döntéseket hoznunk!
- Megértelek. De a gonoszt nem pusztíthatjuk ki a világból, csupán kordában tarthatjuk ideig-óráig. És ha te nem segítesz, az ismert világ elbukik, s mi is vele, sőt az elkövetkezendő nemzedékek is... Ezt akarod?
A tünde gyönyörű arca elborult kétségbeesésében.
- Hogy akarhatnám ezt? Teremtésünktől e földhöz, e világhoz kötődünk, hogy választhatnám a pusztulását?! De a szívem szerteszét tépi az aggodalom és a felelősség. És a szerelem is. Hogy választhatnék hát köztük, Mithrandir? Adj tanácsot, bölcs barátom!
A szürke mágus a földre meredt, miközben pipáját babrálta.
- Nem tehetem könnyebbé a döntésedet, barátom. Bár megtehetném! És nem is dönthetek helyetted. De a döntést meg kell hoznod, tudva mindent, s mérlegelve az eljövendőket. Talán rajtad múlik most minden!
Glorfindel kezébe temette arcát.
- Mit tehetnék? Nincs kiút a szorosból...- mormolta.
Mithrandir elmélyülten, türelmesen ült mellette. Pipájából időnként különböző alakú füstgomolyagok emelkedtek fel, végül lassan és egyenletesen a felhők felé kezdett szállni a füst.
A tünde nagy elszánással elvette kezét a szeme elől és felegyenesedett. Az arca most nagyon szép volt: kemény és ragyogó, mint a gyémánt csiszolás után.
- Tudom, mi a dolgom. Csak még félek megtenni - szólt, elnézve a szürke mágus mellett a jövő irányába.
- Kísérjen utadon minden teremtett lény jóakarata, hogy legyen erőd véghezvinni a feladatodat! - szólt utána csendesen a mágus.

***

- Nem teheted, nem engedhetem! Miért pont te? - kiáltotta Míriel.
- Nem tudom, miért engem jelölt ki erre a sors, de ha én nem teszem meg, az mindnyájunk bukását okozza majd! Mit tegyek majd, ha a sötétség kiterjed a földön? ...úgy ahogyan a jövőlátóink jósolják. Látók ők, és ezért igazat szólnak, bár mi mindent elkövetünk,hogy ne kelljen hinnünk nekik. Ennek ellenére tudjuk, hogy eljöhet a sötétség, a kártékony lények démoni szurokvilága, amikor a rekkenő szelek felszárítják a földet, míg az utolsó hűvös tócsa is eltűnik. Ez ellen harcoltam az Első Korban is.
- Hát te voltál az is? Aki ott volt Ninraeth Arnoediadnál és meghalt Cirith Toronathnál? Lehetséges lenne?
- A tündék sosem szakadnak el ettől a világtól. Nem meghalunk, csak újjászületünk, néha úgy, hogy emlékszünk is régi önmagunkra.
- Ez lenne a magyarázat, hát?
- Ha neked ez az igaz, akkor igen.
- Nem értelek: most akkor ez az igazság vagy más?
Az aranyszőke hajú férfi két kezébe vette a lány kipirult arcát.
- Nem tudom elmondani neked, mi az igazság. Talán én sem tudom. Talán újjászülettem, talán mindig is éltem? Nincsenek válaszok. Az az igazság legyen a tied, amelyik jobban tetszik.
- Talányos vagy. Hogy érjek így fel hozzád?...egyszerű emberként!
Ahogy belemélyedt tekintete a lány sötét szempárjába, Glorfindelnek megdobbant a szíve.
- Tündék és emberek? - mormolta.
Aztán sóhajtott.
- Tanácstalan vagyok én is!
- Miért mondod ezt?
- Én tünde, te halandó vagy. Ez egy álom volt, Míriel!
- Nem ezt mondtad nekem a fornosti csata előestéjén. Nem ezt ígérted kettőnknek!
- Legyőztük a Gonoszt, s visszajöttem hozzád a csatából, azóta velem élsz. Ez neked nem elég ígéret?
- Én akkor azt hittem, többé nem térsz vissza a harcból. De visszajöttél. És azt hittem ez a jel, ez a válasz az imádságomra.
- Ne hidd, hogy én akartam ezt, Míriel! Amit én akartam, az volt, hogy veled öregedjek meg emberként. A halandó életet akartam választani az oldaladon! Veled. Mondd te mit tennél a helyemben? Hagyjam sorsára Középföldét és éljek úgy, ahogyan én szeretnék? Vagy vállaljam sorsom, hogy a világ újra olyan legyen, mint a Sötétség Kora előtt?!
- Ne mondj nekem ilyeneket - szipogta a lány és szemei könnyben úsztak. - Én nem választhatok, de végig kell élnem, ahogy a választásod magamra hagy. Középföldét nem tudod elhagyni. Engem igen? Ne küldj el magadtól! Nélküled én senki és semmi vagyok! A szívemet neked adtam, s te most visszadobnád, mint értéktelen kacatot?
- Ez csak egy álom volt, Míriel! Soha nem teljesülhetett volna be igazán.
- Soha? Mert ami velünk történt, az nem volt beteljesülés?
Glorfindel elfordult, homlokát egy fiatal fa törzsének támasztotta. Míriel megfogta a vállát, hogy visszafordítsa és akkor vette észre:
- Hiszen te sírsz! - kiáltotta döbbenten.
Az aranyhajú tünde vonásai korokon átívelő szomorúságot és bölcsességet tükröztek.
- Síratom az embert, mint a legfiatalabb Gyermeket, síratom e világot, s síratom magunkat. S síratom magam is, ki már sohasem leszek ugyanaz ... nélküled!
A lány csak nézte a fölébe hajló szép-szomorú férfiarcot.Elfojtott fájdalomról mesélő arcát, hátrasimított, szigorú fonatba fogott szőke tincseit, és a szemében úszó felhőket. Nem tudhatta milyen érzés lesz belenézni a férfi megdermedt, halott vonásaiba, amiben csak a szeme élt kínlódással, gyötrelemmel, szomorúsággal telve. Míriel meg is riadt a férfiból áradó elveszettség láttán. Elengedte a tünde vállát, a földre meredt. Sötét hajtincseit a feltámadó esti szél tépdesni kezdte.
- Eddig nem értettelek - suttogta a lány. - S a szívem most se fogja föl, mire ez a határtalan áldozat. Én csak ember vagyok, nem látok korokon túl, talán ha egy emberöltőre előre vagy tán annyira se...De téged látlak, s most már látom a fájdalmadat, s neked elhiszem, hogy világok és elkövetkezendő korok sorsa forog kockán. S ha az eljövendő világosságnak az az ára, hogy mi soha ne ismerhessük meg egymás boldogságát...talán vállalnunk kell ezt az áldozatot...habár...habár ez nagyon nehéz - s most már Míriel szeméből is fénylő gyöngyökként gurultak elő a könnyek. Csak nézték egymást, majd a két elveszett lélek összeölelkezett, s a könnycseppek összekeveredtek az arcukon.


***


- Hát elmégy, barátom?
- Elmegyek. Talán Lórienbe. Vagy máshová, akárhová. Csak innen el. Nem akarom látni, ahogy Míriel él és meghal, s én nem követhetem se életében, se halálában. Fájdalmas ez a halhatatlanság! Bárcsak...!
- Erre ne is gondolj, barátom! Visszaküldtek volna más egyébért, ha nem ezért?
- Visszaküldtek volna...? Nem tudom. Nem tudhatom.
- Tudom nagyon jól, a tündék is meghalhatnak csatában vagy megszakadhat a szívük bánatukban. De akkor mivégre volt az áldozat, ha ugyanúgy elbukik minden?
- Igaz - sóhajtotta keservesen az aranyhajú tünde.
- Irtózatos nehéz kiválasztottnak lenni, tudom. Nem úgy, mint a nagy regékben, ahol lelkesítő és felemelő. De csak benned van ehhez elég erő!
- Én nem akartam ezt az erőt!
- De a sors válogat, s nem az egyes emberek vagy akár tündék vágya és kívánsága szerint.
- Tudom.
Glorfindel halovány arccal elnézett fehér lova hátáról a messzeségbe, majd hirtelen egy szót suttogott, mire lova megugrott és elvágtatott a messzeségbe.
- Ég veled, barátom! - szólt utánanézve a mágus.


***

- Hát elment, ugye?
Mithrandír ránézett.
-Talán...
- Nem - emelte föl tiltón a kezét Míriel. - Ne mondj nekem kegyes hazugságokat! Érzem, hogy nem jön vissza már soha többé. Nem bírja látni, ahogy elfut egymás mellett az életünk.
- Talán ez a feladatod...
- Még nem tudom biztosan. Talán nem is fogom megtudni , mi végre születtem. Mint ahogy más sem tudja mi végre van, de megtudhatja. És ez a titkos, legtitkosabb ki nem mondható vágy élteti a teremtett lényeket, és ezért éli túl a szinte túlélhetetlent, ezért nem végez magával a magány szörnyű pillanataiban.
A feketehajú lány maga mellé ejtette kezét.
- Sokat gondolkodtam, átkozódtam,és sírtam magamban. Igen sokat. Rá gondoltam.kékszemű szerelmemre, és kértem a valákat, szabadítsanak meg a haragtól és a keserűségtől, tegyék könnyűvé a ránkmért szerelmet. Vagy legalább adjanak erőt az elviseléséhez, És megtörtént...arra ébredtem, hogy nincs bennem keserűség és nincs bennem harag. Most már csak egyet szeretnék, hogy ne legyen hiába az áldozatunk! Hogy akkor és ott, ahol majd lennie kell, én is ott lehessek vele, hogy segíthessek a feladatában! Csak ennyit kérek, semmi többet.
-Úgy legyen, leányom, úgy legyen! Más erők is munkálkodnak e világban a gonoszon kívül - mormolta Mithrandír, s ezzel elballagott.
- Szürke nap virrad, s eztán szürke lesz már mindegyik! - suttogta maga elé Míriel.
A magas, sápadt, karcsú lány ott maradt állva egyenesen. Éjfekete haját vadul tépte a szél, szürke szeme csak nézett utána a szerelmesének, mintha még mindig a távolódót figyelné mérföldeken és korokon át.


***


Más lett a világ. Érzem a vízben. Érzem a földben. Érzem a levegőben.

Sok minden, mi valaha volt, eltűnt,mert már senki nem él, aki emlékezne rá. A történelemből legenda lett. A legenda mítosszá vált

Ezt követően két és félezer évig senki sem tudott a Gyűrű hollétéről..

Sötétség kúszott vissza a világ erdeibe. Szóbeszéd járta egy homályról keleten. Névtelen félelemről suttogtak.

S a Gyűrű megérezte: most jött el az idő!


- Ai na vedui Dúnadan! Mai govannen!
- Mai govannen! Ő Glorfindel,aki Elrond házában lakozik - a Vándor intett a hobbitoknak,akik elősorjáztak a bokrok közül és leszaladtak az Útra.
- Üdv néked, a szívem örvend, hogy végre megleltelek - mondta a tünde úr Frodónak. - Völgyzugolyból küldtek, hogy felkutassalak. Féltünk, hogy bajba jutottatok az úton.
A tünde úr, bár igen szívélyesen, de sietős járásra ösztökélte őket. Időnként aggodalom felhőzte homlokát, s hátra-hátra tekingetett. Közben azért jutott idejük szót váltani a Vándorral.

- És hogy van ő? Tudsz róla valamit, barátom? - kérdezte halkan a Vándor.
- Arwen Undómiel megteszi majd, amit én nem tehettem - válaszolt Glorfindel a Vándornak, aki értetlenül nézett rá.
- Miről beszélsz?
Glorfindel halványan elmosolyodott, szép szemét valami emlék árnya felhőzte el.
- Tünde és ember? Nem könnyű együtt....

Már elhagyták a bevágást, de a léptek kopogása ezen túl is nyomon követte őket; s valami erősödő suhogás, mintha a fenyőfák ágai közt feltámadt voln a a szél. Glorfindel egy pillanatra megállt és fülelt, majd előreszökkent, és elkiáltotta magát:
- Vágta! Nyakunkon az ellenség!

A fehér ló megugrott. a hobbitok leszaladtak a lejtőn.Mögöttük utóvédként, Glorfindel és Vándor. Talán a sík szakasz felénél járhattak,mikor megütötte fülüket a vágtató paták robaja. A fenyves nyiladékából, amit az imént hagytak maguk mögött,egyszer csak kibukkant egy Fekete Lovas.
Aztán még egy és még egy; majd még kettő.

- Tovább! Tovább! - kiáltotta Glorfindel, majd érthető, csengő hangon, tünde nyelven rászólt a lovára:
- Noro lim, noro lim, Asfaloth!
A fehér ló nyergében Frodóval megugrott, s szélsebesen vágott neki az út utolsó szakaszának. E pillanatban a fekete lovak is nekieredtek lefelé a lejtőn, űzőbe vették, hallotta, ahogy a lovasok elrikoltották magukat félelmetesen.
Az orditásukra ordítás volt a válasz; Frodó és barátai kétségbeesésére bal felől is négy lovas vágtatott elő a fenyő és a sziklák közül. Kettő Frodónak tartott: kettő meg eszeveszetten vágtatott a Gázló felé, hogy elvágja előle a menekülés útját.
Az üldöző lovasok lemaradtak kicsit, még az ő hatalmas csataménjeik sem értek fel Glorfindel tünde-lovával. Aztán Frodó előrenézett, s kialudt minden reménye. Úgy rémlett, semmi esélye, hogy elérje a Gázlót, mielőtt az a négy, aki lest vetett neki, elvágja az útját. Most tisztán látta őket; ledobták fekete csuklyás palástjukat, öltözékük fehéresszürke volt, mint a halotti lepel. Fakó kezükben meztelen kard; fejükön sisak. Szemük jegesen csillogott, éles rikoltásuk a halált idézte..
Frodó lelkét teljesen hatalmába kerítette a félelem. Kardja már eszébe sem jutott. Kiáltani se kiáltott. Csak behunyta a szemét és belekapaszkodott a lova sörényébe. S amikor a tünde-ló, mintha csak szárnya lenne, erejét végsőkig megfeszítve, mint egy fehéren úszó szikra villant el a legelől vágtató Lovas arca előtt, akinek úgy érte a lélegzete, mint a lándzsa gyilkos hegye.

Frodó hallotta, hogy csobban a víz. Azt is érezte, hogy a ló nekirugaszkodik és kilép a partra, s a köves ösvényen a meredek oldalban fölfelé küszködve. Túl volt a gázlón.

De üldözői szorosan a nyomában. A legelső fekete ló már-már kitette lábát a partra. E pillanatban bömbölés és zúgás támadt, köveket görgető víz harsogása. Frodó úgy látta fehér lángok cikáznak a tarajukon, s már-már úgy képzelte a vízben fehér lovasokat lát, tajtékos nyakú fehér paripákon.A három fekete lovast a Gázló közepe táján elsodorta a víz. A többiek kétségbeesetten húzódtak hátra.

Eszmélete utolsó maradékával Frodó még hallotta a kiáltásokat, s úgy rémlett, a habozó Lovasok mögött a túlparton ragyogó, fehér fényalakot lát.

A fekete lovak eszüket vesztve rémülten szöktek a rohanó árba, hátukon lovasaikkal. Frodó úgy érezte elájul...Immár se nem látott, se nem hallott.

***

Arra ébredt,hogy ágyban fekszik.
- Hol vagyok és hány óra lehet - kérdezte hangosan.
- Ez Elrond háza és reggel tízre jár - mondta egy hang. - Október huszonnegyedike van, ha történetesen érdekel.
- Gandalf - kiáltott fel Frodó, és felült.
- Én vagyok és itt vagyok - mondta -, és nagy szerencsénkre te is, hála Glorfindelnek úrnak.
- Á, igen, a tünde, aki elénk jött. Most már emlékszem.
- Így van. Ő hozott ide a Gázlótól, ahol a segítségével szerencsésen megmenekültetek a Lovasok elől.
- És hol van ő? Szeretném megköszönni neki, amit értünk tett.
- Óh, nem hiszem, hogy találkoznál még vele. Már nem. Megtette, amit tennie kellett, s talán többet is.
- De hát hová ment?
- Kedves Frodóm, a kiválasztottság teljesítése nem mindig örömteli, és néha azt se tudjuk, mi lesz a vége. És egyáltalán nem biztos, hogy jó lesz a vége...
Sóhajtott egyet.
- Én is csak sejtem, hová indult. Tudod, a tündék halhatatlanok, de őket is meg lehet ölni csatában, és ha nagy szomorúság éri őket, megszakadhat a szívük.
Frodó nem értette teljesen Gandalf szavait, de ez a mondat tovább visszhangzott benne:
"Megszakadhat a szívük..."

S aztán csak az időtlen szerelem marad meg, mely nem vet hurkot a másikra, csupán végigsimítja, megérinti a lelket, s aztán visszatér önmagába, saját időtlen halhatatlanságába.