fbpx
 
 

A Remény Gondorban

A fiatal férfi a napéjegyenlőségi viharokkal együtt érkezett Minas Tirithbe. A feketén gomolygó felhők úgy száguldottak a magasban, mintha pokolbéli lények hajszolnák őket, a szél elátkozott lidércek hangján sikoltott és özönvízként ömlött az eső. A vihar, mint rendesen Keletről, Mordor felől érkezett, ijesztő sötétségbe borítva az eget, de nagyobb kárt egyelőre nem tudott tenni: egy-egy letépett tetőcserép, leszakadt cégér, leszaggatott ág jelezte csak útját. Az idegen összébb húzta magán hosszú, bokáig érő köpenyét védelemül a süvítő szél ellen. Válláig érő fekete haját már átáztatta a szakadó eső, de ez sem állította meg. Rendületlenül talpalt előre az ítéletidőben felfelé a Fellegvárba, a célja felé.
A Fehér Fához címzett fogadó ablakán át kipillantva látni lehetett az elhaladó, széllel küzdő sötét alakot.
- Viharral jött ember csak bajt jelenthet - morogta a fogadós a bajusza alatt.
- Ugyan már! - csattant fel mindig ellenkezni kész felesége. - Csak mert szegényt pont ilyenkor veti ide a balsorsa, még nem kell kárognia kendnek!
- Csitulj asszony! A baj nem itt van és nem most...
- Kend, és a maga babonái!
Az idegen a sarkon beleveszett a vihar sötétjébe. Ám mire a a hét udvar közül az utolsóhoz, a Fehér Torony lábához ért, egyszerre csak széttakarodtak a felhők, s a búcsúzó nap éles sugarakat vetett a vágtató felhők alól. Volt aki szivárványt is látott felrajzolódni a sötét felhők hátterére. Igaz éles, hideg szél fújt, de már ragyogott a nap, s felszikráztatta a szétszórt esőcseppeket a vándor haján s arcán.
Hosszúkás, éles vonású arca volt, komoly mégis vonzó. Kékesszürke szemei mintha mindig messze néznének, mintha mindig az eljövendőt fürkésznék.
Gyors léptekkel vágott át a fehér kövekkel kirakott téren, el a szökőkút és a kiszáradt fa mellett. S mire a hamvadó nap utolsót lobbant a házak mögött, már a zord arcot vágó testőrök előtt állt.
Az őrök fekete ruhát, s különös sisakot viseltek, csúcsosat, melynek hosszú arcvédője szorosan az arcukhoz simult, s melyet kétoldalt valami madárszárny diszített, de a sisakjuk a lemenő nap fényében is ezüstösen izzott, láttatva, hogy nem közönséges fémből készítették. Az őrök fekete köpenyére virágos fehér fa volt hímezve.
Az idegen mintha egy pillanatra elbámészkodott volna a ruhájuk mintázatán, de aztán összeszedte magát és udvarias gesztust tett feléjük, mire a testőrök egyike kénytelen volt megszólítani.
- Üdvözlet néked, idegen! Mi dolgod a városban és a Fellegvárban?
- Echtelion helytartóhoz jöttem. Messzi földről. Thengel király üdvözletét hozom Rohanból.
A fehér fa stilizált rajzával díszített páncélú testőrök kissé tétován néztek össze, ami elfojtott mosolygásra késztette a vándort.
- Kérlek titeket, vigyetek a helytartó elé! - szólt rájuk nyomatékosabban.
A fiatalabb őr apró ezüstkürtöt vett elő és belefújt. A dallamos kürtszóra kiáltás felelt, majd léptek dobogása. Díszesebb öltözetű, magas, vékony férfi sietett a kapu felé. Az őrök összecsapták a dárdáikat tisztelgésül.
- Faemor vagyok, Echtelion helytartó kamarása. És benned, idegen, kit tisztelhetek:?
- A nevem Estel, s Thengel király üzenetét hozom Rohanból! S Gandalfét a mágusét, ki ha jól tudom szívesen látott vendég itt.
A kamarásnak már szemmel láthatóan többet mondtak ezek a nevek, mint az egyszerű testőrőknek. Elnyílt szájjal meredt egy pillanatig a vándor szemébe, majd sietős mozdulatokkal maga mellé tessékelte. Megindultak a palota udvarán át.
- Elnézésedet kell kérnem, Estel uram, a késedelmes fogadtatásért, de mostanában egyre inkább oly időket élünk, hogy alaposan meg kell néznünk, kit engedünk be az otthonunkba.
Pontosan ezért vagyok itt, gondolta magában a fekete hajú fiatalember.
Végigmentek egy hosszú, kőpadlós folyosón. A végén nagy, kétszárnyú ajtó nyílt meg a közeledésükre. Hatalmas terembe léptek be. A hosszú terem két oldalán nagy ablakok eresztették be a fényt napközben; most csak halványan csillogott a boltozat aranya, s a mintázatok rajta. A hosszú terem, tele volt szőnyegekkel, falikárpitokkal, szövetekkel és fabútorokkal, amik lakályosabbá varázsolták az amúgy kissé komor termet. A boltozatot középen fekete márványoszlopok tartották, rajtuk fáklyák, és köztük kőbe faragott emberszobrok sora vezette a tekintetet a trónusig.A trónszék a tágas terem végében egy lépcsős emelvényen állt, koronás sisakot formázó márványtető alatt. Mögötte a falon kőbe vésett, drágakövektől sziporkázó virágzó fa. De a trón üres volt.
Az emelvény lábánál, a legalsó és legszélesebb lépcsőfokon fekete, dísztelen kő karosszék állt, egy javakorabeli férfi ült benne, kezében aranygombos, fehér nyelű jogart tartva. Büszke, de szívélyes arcvonásai voltak. Körötte többen álltak, férfiak-nők vegyest. Látszott, hogy udvari népek, s most kiváncsian bámulták, mily' idegen hozott nekik a vihar.
Közeledtükre egy magas, vékony, hosszú, barna hajú fiatalember kelt fel a helytartó lábától és a kőszék mellé állt, könnyedén annak karfájára támaszkodva. Villogó szemét az idegenre függesztette, s a fáklyák lobogó fényében arcra egy pillanatra oly hasonló lett a idegenhez, mintha a testvére lenne.
- Üdv néked, Minas Tirith Ura és Helytartója, Turgon fia, Echtelion! Ez az idegen tanácsokkal és hírekkel jött hozzád e sötét órákban a hűséges Thengel királytól s rohani alattvalóitól. A neve Estel.
De a vándor nem figyelt a kamarásra, aki illően bemutatta őt a helytartónak. Szeme ámulattal csüngött a díszes, gyönyörű trónszéken, s a virágzó fán mögötte. "Hát mégis igaz?!" suttogta, s nem vette észre, hogy hangosabban, csak mikor a helytartó jóindulatúan megszólította.
- Messziről jött idegen, látom te is megcsodáltad, mint mindenki a letűnt királyok örökét!
Estel visszakapta szemét a helytartóra, szempárja egy pillanatra kigyúlt és pír borította be arcát. Megrendültnek látszott.
- Dicső nép ez, ha ily királyai voltak! Eddig csak hallottam Gondorról és az ő dícsőségéről, de most már látom, szemernyit sem hazudtak a krónikák!
Aztán lehajtotta a fejét.
- Csak kár, hogy a trón üres...
A teremben suttogás kelt szárnyra az utóbbi kijelentésére. Echtelion éles szemmel méregette az ifjút.
- Ne feledd, uram, Gondor már három évezrede dacol a támadásokkal, betörésekkel, járványokkal, trónutódlási gondokkal és a polgárháború veszélyével!
- És a gondoriak mindez idő alatt egyszer sem inogtak meg, mindvégig ellenszegültek Szauronnak, s nem feledték Elendiltől és fiaitól örökölt hagyományokat!
- Ejha! Mondd, Estel uram, ilyen jártasságra Gondor történetéből, hol tettél szert idegen földön?
- Nos, jó tanítómesterem volt, Gandalf, a mágus személyében.
Echtelion izgatott lett.
- Gandalf? Mondd, hol találkoztál Gandalffal? Régi jó barátunk és megbecsült vendégünk ő.
- Legutóbb? Rohanban, pont mielőtt ide indultam Thengel király követeként. Egy...hm...jóbarátomat kísértem a rohírok bátor népéhez, hogy ott menedéket leljen. Akkor mondta, hogy ő is ide készül helytartó uramhoz, amint bokros teendői engedik.
- Látom már, több a közös jóbarátunk, mintsem első pillanatra gondoltam volna - szólt nyájasabban II. Echtelion helytartó. - Hát üljünk le, és ünnepeljük meg érkezésedet!
A szolgálattevők erre karosszékeket és zsámolyokat hoztak, ezüsttálcákon ezüstkancsókat s ezüstkelyheket, meg fehér aprósüteményt s egyebeket.
- Thengel királlyal szinte együtt nevelkedtünk, közel azonos időben kezdtünk uralkodni, s azóta is jó barátságban vagyunk. Fiát is láttam megszületni..
- Igen, szinte kész fiatalember már Theoden, Thengel fia, én is tanítgattam a kardvívásra.
Mindenki vidáman fecserészve foglalt helyet, csak a fiatalember szorította össze bosszúsan az ajkait. Echtelion immár mosolyogva fordult vendégéhez.
- Örülök a hírnek, mit hoztál, s ezekben az időkben egyre jobban meg kell becsülnünk a jó híreket. Kérlek mesélj magadról bővebben!
- Az északi tartományokból jöttem, sajnos apám meghalt mielőtt emlékezhettem volna rá. Egy ork nyílától esett el. Nevelőapámnál nevelkedtem Völgyzugolyban, s Gandalffal pár évvel ezelőtt akadtam össze, ő tanított sok mindenre, s a barátságát is magaménak tudhatom.
- Hm. Az északi kószák, az északi birodalmak népe! Sajnos, több emberöltővel ezelőtt elszakadtunk már egymástól, s már nem is tudjuk, kik ők, s mit is csinálnak.
Estel büszkén meredt a helytartóra.
- Az északi dúnadánok nem felejtették örökségüket! Hitükben van, hogy egyszer egyesülnek rokonaikkal és újra feltámad Elendil és Anárion birodalma.
- Gondornak nincs királya! Nincs szüksége rá! - kiáltotta erre hevesen a helytartó mellett ülő barna, nyúlánk fiatalember.
Echtelion rádörrent:
- Denethor! Hogy mondhatsz ilyet megbecsült vendégünk előtt! Elnézést kérek a fiam viselkedésért, Estel uram! Ifjú még és túl heves.
Estel elgondolkozva méregette az ifjú Denethort.
- Magam is átéltem az ifjúkor hevességét nem is olyan rég még, s tudom az ember lelkesedésében eltorzítva láthatja a dolgokat.. Talán mire helytartó lesz, elég bölcs lesz ahhoz, hogy tanuljon a historiákból.
Denethor dacos arckifejezéssel meredt Estel szemébe. A néma szempárbajt Estel szakította meg azzal, hogy elfordult egy a jobbján ülő, pajkosan mosolygó lányka felé.
- S benned kit tisztelhetek, ifjú hölgy? - kérdezte immár mosolygósan.
A kislány komolykodva meghajtotta fejecskéjét, majd immár megint vidoran közölte:
- Finduilas a nevem, Adrahil fejedelem lánya vagyok Dol Amroth-ból. Az édesanyámmal vagyok itt látogatóba és udvari modort tanulni.
- Ó, hát az jó messze van, nemde kishölgy? Nem hiányzik az otthonod?
- De - bólogatott élénken Finduilas, szöszke fejével -, hiányzik a tenger, meg a meleg. Itt csak a folyó van, de oda is ritkán megyünk le, és mindenhol csak hegyeket látni. Meg egy kicsit félek azoktól a viharoktól, tudod, amik a sötét hegyekből jönnek - vallotta meg bizalmasan közelhajolva a vendéghez.
A vándor szívből nevetett:
- Ne félj, kicsi lány, megvédelmezlek téged! - és tréfás esküre emelte a kezét.
Ez Finduilasnak is nagyon tetszett, mert felkacagott és újabb félhold alakú sütit tömött a szájacskájába. De a Echtelion fia felpattant és dérrel-dúrral, elszáguldott az asztaltól. Echtelion megrökönyödve nézett utána, s egy intéssel utána küldte Faemort, a kamarását. Zavartan mentegetőzött:
- Ne haragudj rá, kedves Estel uram, nem tudom, mi ütött belé!? Nem szokott ilyen neveletlen lenni. Máskor mindig olyan fegyelmezett, kész felnőtt már!
- Remélem nem az én érkezésem zaklatta fel?
- Akár felzaklatta, akár nem, nem illik így viselkednie egy vendéggel! Majd én beszélek a fejével! De te, vendég uram, érezd csak jól magad, egyél-igyál, már hozzák is a lakomát!
Így aztán mulattak, s beszélgettek a világ dolgairól éjjelig, mikor is Echtelion asztalt bontott, s Estelt a szállására kísértette egy szolgával.

Vezetője egy fáklya fényénél a Szőkőkút Terén át egy sikátorba vezette, amelyet magas kőházak vettek közre. A kanyargós utcácskában végül egy olyan házhoz értek, amely közvetlenül a Fellegvár északi fala mellé épült, s nem messze ott volt a sziklahát is, amely a várat a heggyel összekötötte. A házban egy gazdasszony várt rájuk, aki eztán Estel gondját viselte, végig, amíg Gondorban élt. Az emeletre faragott falépcsőn lehetett felmenni, s fönn egy barátságos, tiszta, levegős szoba várta őt, amelynek falán aranyszállal szőtt kárpitok függtek, benne asztal, szék, lóca, dúsan faragott láda a holmijának. A szoba két oldalán elfüggönyözött benyiló: egyikben egy puhán vetett ágy, a másikban mosdófelszerelés. A szoba három, keskeny, magas ablaka északra nyílt, a nagy ívben elkanyarodó Andúinra. Estel megállt a nyitott ablakszárnyban és messzelátó szeme hosszan nézett Emyn Muil és Rauros irányába, bár hogy mit látott ott, senki sem tudja, mert a folyó már mély sötétbe és ködbe burkolózott.


Másnap hívatta a helytartó.
- Remélem, tetszik a szállásod, Estel uram, mert szívesen vennénk, ha több ideig maradnál Gondorban. Tegnap meggyőződtem róla, te vagy akiről már hírek keltek szárnyra Thengel királyságából, a rohaniak bölcs és harcos tanácsadója. Tudod, nem könnyű Gondor helyzete, s én a maradék erőinket arra használom fel, hogy biztosítsam országomat Mordor támadásai ellen. Ezért keresek közel s távolt minden jóravaló embert, hogy álljon szolgálatomba, aki pedig érdemes a bizalmamra, annak rangot és jutalmat adok. Hát mit szólsz hozzá, Estel úr? Beállsz-e hozzám Gondort védeni és szolgálni? Jutalmad nem marad el, ne félj!
- Nem jutalomért, sem rangért vagyok itt - szólalt meg nagy komolyan Estel. - Csakis Gondorért, hogy megőrizzem a fenyegető sötétség ellenében.Ez a feladatom.
Ezzel félrevonta csillagos köpenyét, kihúzta kardját s lefektette Echtelion lába elé.
- Ilyen emberek kellenének nekem még számosan! - kiáltott fel örvendezőn Echtelion helytartó.- Ha sokan lennének még ilyenek a hadseregemben, nem félném sem Mordort, sem akárkifiát! Elfogadom szolgálatodat. Mert az a híred, hogy megfélemlíthetetlen vagy, s mert beszéded lovagias. S az eljövendő időkben úgy hiszem nagy szükségünk van mindenkire aki bátor és lovagias. Tedd hát le az esküt.
- Fogd meg a kardod markolatát - súgta neki jószándékúan Faemor - és mondd utána az Úr szavait, ha így határoztál.
- Így határoztam - jelentette ki Estel.
A helytartó az ölébe fektette a kardot, Estel rátette a kezét a markolatra és lassan utánamondta Echtelionnak.
- Hűséget esküszöm Gondornak, a birodalom Helytartóurának, szolgálni fogom szóval és hallgatással, tettel és tűréssel, jövén és menvén, szükségben és bőségben, békében és háborúban, életemmel és halálommal, ettől az órától mindaddig, míg az én uram el nem bocsát, a halál el nem ragad, vagy a világnak vége nem szakad. Mondám ezt én az északi birodalomból való Estel.
- S hallám én, Turgon fia Echtelion, Gondor Ura, a Nagy Király helytartója, megtartom emlékezetemben, s el nem mulasztom jutalmazni: a hűséget szeretettel, a vitézséget megbecsüléssel, az esküszegést bosszúval.
Ezután Estel visszakapta kardját, s az megcsendült, amint a hüvelyébe csúsztatta.
- Egyelőre a harmadik századba osztalak be - mondta Echtelion helytartó. - Bergil kapitány parancsnoksága alatt. Harcolj dicsőségesen Gondorért!
Ezel átadta egy szigorú tekintetű, magas, ősz hajú férfinek, aki elvezette és így szólt hozzá.
- Kisérőd s segítőd az első időkben Tarthalion lesz, majd ő megismertet a jelszavakkal és szokásainkkal. Amire amúgy nem lesz olyan sok időd, mint gondolnád, mert pár nap múlva indulunk máris Ithiliába kisebb őrjáratra.


A csillagos sas

Már hónapok óta őrjáratoztak Ithiliában. Mikor is egy alkalommal kicsaptak a Henneth Annún-i rejtekhelyükről, hogy kiűzzék az orkokat a Tyrn Thárion lejtőin álló Maliarnin birtokról. Ám egyszercsak Estelt bekerítették a rusnya férgek, s bármily hősiesen küzdött ő és az emberei, bizony vesztésre álltak. Az orkok száma csak egyre szaporodott, mintha a földből nőttek volna ki, s az emberei nem tudtak még csak a közelébe sem jutni fiatal kapitányuknak, úgy lefoglalták őket. A katonáit egyre csak szorították el a közeléből s mikor kifulladva megmásztak egy kisebb dombtetőt, csak azt látták, hogy ahol Estel küzdött, már csak feneketlen, sötét kavargás van. Tarthalion, ki első naptól a kíséróje, majd legjobb embere volt Estelnek, leoldotta sisakját és szomorúan a melléhez szorította.
- Nem tudunk még a közelébe sem jutni - mondta lemondóan. - Mintha a pokol minden ördöge csak rá vadászna! Ilyet még sose láttam!
Mindannyian az emberei közül fáradtak és véresek voltak, de nem tudtak elmozdulni onnan, mintha még oktalan módon mindig reménykednének valamiben.
És ekkor hatalmas vijjogás hallatszott fentről a levegőégből! Kiáltozás hallattszott a szomszéd dombokról:
- A Sasok jönnek! A Kőszáli Sasok!
Az emberek és orkok egyszerre kapták fel a fejüket, és láss csudát! hatalmas sasok vitorláztak le az égből, szerteszét tépve az orkok tömegét. A legnagyobb pedig közülük egyenesen a küzdők közepébe tartott, kinyújtotta hosszú, horgas lábát és felragadott valamit a sötéten kavargó tömeg közepéből. Az emberek szájtátva bámulták, ahogy a közeli dombtetőn leereszkedett az a hatalmas madár és terhét óvatosan a földre helyezte. És akkor látták, hogy Estel az, akit kihozott a végveszélyből! A fiatalember feltápászkodott kardjára támaszkodva. És az emberei akik messzebbről látták a jelenetet, meg mertek volna esküdni rá, hogy Estel beszélget a sasmadárral. Az meghajtotta hatalmas csőrrel ékített fejét, s karmos lábát, majd egy szárnycsapással a levegőbe emelkedett és hangos vijjogással elszárnyalt az északi erdők felé.
- Micsoda idők - mormolta Tarthalion. - Legendák kelnek életre a szemünk előtt!
És az emberek szájról-szájra adták a csodálatos esemény hírét. Utalván a köpenyén hordott csillagra, csillagos sasnak kezdték nevezni az emberei. Még Echtelion helytartóhoz is eljutott a hír, s egy nap azzal fogadta, hogy eztán hadd hívhassák így, s Thorongilnak kezdte nevezni mindenki, ami a csillag sasmadarát jelenti a régi nyelveken.


A trón előtt

Ahogy teltek-múltak az évek Thorongil hírneve egyre nőtt. Megbecsült embere lett Echtelionnak, kiemelkedett társai közül vitézségével s bölcsességgel párosuló bátorságával. Igazi harcost ismertek meg benne. Különb volt ő mindenkinél, s ezt el is ismerte mind, aki csak kapcsolatba került vele. II.Echtelion helytartó szívébe s házába fogadta Thorongilt, habár származását és országát nem ismerte, de tetteivel s tanácsaival kiérdemelte a helytartó szeretetét és megbecsülését. Sok időt töltött vele, s Echtelion lassan már minden döntésében reá támaszkodott, ami persze a fiának egyre kevésbé tetszett. Egyedül ő tekintett rá gyanakvással, s féltékenységgel. Egyszerre félte és irigyelte Thorongil sikereit. Mert bármennyire is hasonlítottak egymásra külsőre, belsőre éppannyira különböztek egymástól. Thorongil nem akart vetélkedni vele, sem titkát megosztani senkivel, ezért próbált a háttérbe húzódni, ám növekvő rangja ezt egyre kevésbé engedte.

Thorongilnak talán ez járt a fejében, talán más is, amikor egy késő tavaszi napon megállt a trónteremben az emelvény lábánál. Merengve állt a trónhoz vezető lépcső alján, egyik lábával a legalsó lépcsőfokon, s térdére támaszkodva. Szemügyre vette a fekete lépcsős emelvényen álló dúsan díszített fehér márvány trónszéket, a koronás sisakot formázó tetőt fölötte, s főleg a háttérben a falon a fehér fa mását, amit kiszáradt állapotában annyiszor látott az udvaron. Szemében elmúlt korok emléke gyúlt ki, s alig hallhatóan mormolt valamit maga elé:
"Van, mi arany, bár nem fénylik,
van ki vándor, s hazatér..."
Midőn egy hang csendült fel mögötte, megszakítva magányos gondolatait.
- Thorongil, nem láttad az amrothi Finduilast? Azt mondják, visszatért Minas Tirithbe!
Thorongil hátrafordult.
- Neked is szép napot, Denethor úr! Nem, nem volt még szerencsém találkozni vele.
- Vagy úgy. Látom ám, mit nézel! Gondor dícsősége, lám nem múlt el! Amit lehet, megőrizünk belőle.
- De meddig még ? Hisz a trón üres.
- S ez már így is marad! Hidd el, a királyok már nem térnek vissza soha többé! S talán ez jól is van így!
- Úgy gondolod...? Szóval nem is kívánnád, hogy Elendil háza Gondor földjére visszatérjen?
- Gondor emberöltők sora óta dacol ellenségekkel, rokonviszályokkal, túlélt már sok mindent, s királyok nélkül cselekedte mindezt. Ideje lenne már eldobni a múltat!
- Hogy-hogy?
- Én meg akarom óvni a népemet, nem sosevolt királyokra várni! Meg kell őriznünk, amink van, de nem másnak, magunknak! Gondornak már nincs szüksége királyokra.
- Nem erről szólt Húrin esküje!
- Én is ismerem a historiákat, sokat tanultam tudományokat. De az a múlt. Elavult.
Thorongil megrázta a fejét.
- Félek, Gondor nem elég erős egymagában!
- Akkor sem engedném, hogy jöttmentek irányítsák az országunkat!
- De barátok és szövetségesek állhatnának mellette, akikben megbízhatna Gondor!
- Mágusok, tündék, törpök...? Én nem bízom senkiben, aki nem közénk való! Apám nemes ember, de uralma hanyatlik. És én úgy segítenék! Csak erőt kérek, hogy megóvhassam a népemet! Mert hallottam atyám és Mithrandir egy-egy beszélgetését. Gandalf talán Gondorra pályázik, ki tudja...?!
-- Ha ismered, nem gondolhatod, hogy Gandalfot ilyen célok vezérelnék!
- Ha ismernénk szándékait...! De honnan ismerhetnénk? Ismerem a népemet, ismerem az apámat...de nem ismerem Gandalfot, s nem igazán téged sem. Az idegeneket aki körülveszik Gondort, nem ismerem. Hát csak a saját erőnkre támaszkodhatom.
- Én hűségesen szolgálom apádat, a helytartót! S Gandalf is a barátja.
- Gandalf ravasz, aki örökké a világot járja, s mindenbe beleártja magát, akár az ő dolga, akár nem. Nem úgy, mint Szarumán Vasudvardban, aki csak jó és bölcs tanácsokat osztogat, aki békét akar, és nem lázítgat mint Gandalf. Apám helyében inkább ráhallgatnék.
- Honnan veszed, Gandalf szándékait...?
- Kikövetkeztettem: Mithrandir szerintem a trónörököst keresi, s apám, amennyire megbízik benne, nem veszi észre, hogy akárki idegen fattyat a nyakára ültetne, akit aztán ő irányítana. Én azonban résen leszek! - fekete szeme megvillant. - Hallottam ám a versikét amit idézgetett neki. Hogy is volt..."összeforr a törött szablya, s koronás lesz a király".
Thorongil elhalványult egy pillanatra, s erősen ránézett Denethorra
- Újabb rokonviszály...ezt nem bírná ki Gondor...! - morogta az orra alá.Aztán hangosabban hozzátette:
- Őrizd Gondort a magad módján, ha majd helytartó leszel! Talán elég lesz a gonosz napokra...
Elfordult és további szó nélkül kisietett a trónteremből oly hirtelen, hogy Denethor válaszra se tudta méltatni.


Denethor és Finduilas

Denethor sötét arccal nézett Thorongil után, aztán fel a trónra, majd mint aki elhatározásra jutott, felpattant és az amrothi Finduilas keresésére indult.
A két fiatal kinnt üldögélt a késő nyári napfényben a várfalon. Eddig sétáltak, de Denethor még mindig nem bökte ki, miért is hívta magával Finduilast. A lány behunyt szemmel arcát fürdette a fényben, Denethor pedig csak nézte egyre komolyabban.
- Kérnék valamit! - szólt hirtelen.
- Hm?
- Nézz rám!
- Nézlek. - mosolygott rá Finduilas.
- Nem. Úgy igazán nézz rám! Csak egyszer!
Kezébe fogta a lány állát és maga felé fordította. A hatalmas, gyönyörű sötét szemek tágranyíltak.
- Ugye nem is olyan nehéz?!- kérdezte mohón Denethor.
- Miiii?
- Hát hogy úgy néz rám, ahogy rá...
Finduilas megütődött.
- Mire gondolsz...?!
Pír futotta el szép arcát, s elrántotta a férfi markából.
- Mit képzelsz?!
- Észrevettem én ám! - kiáltotta a férfi
A lány dühösen szorította össze az ajkát.
- Nem tudom, mire célzol...-sziszegte felindulva.
Denethor lehajtotta a fejét.
- Láttam, hogy nézel rá! Azt hitted, vak vagyok? Mindnyájan úgy kezelnek még, mintha még gyermek volnék, még az apám is! De én sokat tanultam, s mélyebbre látok az emberekben, mintsem hinnék! Őrajta is átlátok!
- Kiről beszélsz?
- Thorongilról, ki másról? Mindenki a hatása alá kerül, még te is! De én nem, én átlátok rajta, rajta és azon a szürke vészmadáron, aki mindig csak akkor tűnik fel, ha baj van. Vagy tán ő is hozza a bajt?!
- Miket beszélsz, Denethor!
- Én nem hagyom a Fehér Várost valami jöttment idegen kezére játszani! Apám nemes ember, de uralma hanyatlik, ám majd én felvirágoztatom.
- Rémeket látsz Denethor! Senki sem pályázik a helyedre!
- A te szívedben sem, Finduilas?
A lány megütődve nézett rá.
- Én szeretlek, Denethor! - de a szeme szomorú volt.
- Igen? Ha tényleg szeretsz, hát légy a feleségem!
Elakadt a lány lélegzete.
- Most? Úgy volt, hogy még várunk kicsit...-hebegte.
- Ugyan mire várnánk még! Már nem vagy te sem gyermek, s apám is elég idős már, hogy lassan én örököljem a trónját. Tulajdonképpen, már nekem kéne uralkodni! Nem várom meg, míg az a tündebarát vándorfajzat kifúr jogos örökségemből! Kérlek, állj mellém, Finduilas, légy a párom és gyermekeim anyja!
Finduilas elnézte a férfi hosszú, sötét haját, éles arcát, daliás termetét, egész alakját, mely egyes vonásokban jobban hasonlított Thorongilra, mint a saját rokonaira. Tetszetős volt és szívének kedves. Csakhát... Előrehajolt, hogy megsimogassa az arcát. De Denethor elkapta a kezét.
- Emlékszel, Finduilas, az eskünkre gyerekkorodban? Megesküdtél, hogy a feleségem leszel, ha felnősz.
- Igen, de...
- A szemem előtt nőttél fel, és most engedjelek el? Nem akarlak többé elengedni!
- Én nem...
- Azt mondtad, szeretsz, hát akkor? Mire vársz még, kire vársz még? Én gyermekeket szeretnék minél előbb, utódokat,a kik továbbviszik az uralmat. Csak meg akarom őrizni, ami az enyém! Hát olyan nagy baj az?
Finduilas felállt, átnézett a várfalon, a nap fényét pára födte be.
- Jaaaj, Beren...!- suttogta. - Jól van hát, legyen meg minél előbb! Mintsem, hogy bolondságot csináljak!
- Akkor mielőbb kitűzzük az esküvőt!
- Mennem kell! - kiáltott Finduilas, s kecsesen, mint őzgida a vadász elől, elszaladt. Denethor csak nézett utána.


Finduilas és Thorongil

- Üdvözöllek, kicsi Finduilas! De régen láttalak!
- Régen, bizony, s én már nem vagyok kislány!
- Igy igaz - emelte felé bocsánatkérően a kezét Thorongil. - Már kész felnőtt hölgy lett belőled!
- Ugye? - ragyogott á a sötét szempár. S megpördült Thorongil előtt. - Tudod ugye, miért jöttem újra Minas Tirith városába?
- Boldog napok várnak rád, nemsokára mennyegzőt ülsz Denethor úrfival.
- Igen, boldog napok várnak rám...- visszhangozta Finduilas, de Thorongil tisztán látó szeme észrevette, hogy a fiatal lány nyugtalan és szomorú is egyben.
Karját ajánlotta hát neki:
- Gyere, sétáljunk ki a várfalra, úgy mint kislánykorodban. S meséld el, mi nyomja a szívedet,
Finduilas pár lépést tett a várfalon, de megtántorodott, s Thorongil kapta el.
- Mi történt, Finduilas?
A lány szeme elé emelte kezét.
- Nem is tudom! Valamit láttam, az szédített meg!
- Mit láttál?
- Mintha a fiamat...a leendő fiamat....láttam volna ugyanitt állni, haját fújta a szél, és nagy sötétség volt a világban mindenütt, és minden elnémult egy pillanatra...aztán mégis fény villant a messzi távolból, minden tagom könnyű lett, s reményt és örömet éreztem...aztán már csak téged láttalak. Buta dolog, igaz?
- Az álmok, a látomások sohasem buta dolgok, csak mi nem értjük még az üzenetét - mondta komoly hangon Thorongil.
- Nem értem őket, Thorongil, s nem tudom, jó utat járok-e?
- Mire gondolsz?
- Emlékszel? Kislánykoromban sokszor elmondtad, elénekelted nekem Beren és Lúthien történetét, Tinúviel regéjét.

"És szemébe nézett Beren,
Át az árnyas haj sátorán,
S a csillagos égi elem
Tükörképét láthatta ott.
Tinúviel, a tünde-lány
Halhatatlan bölcs-eleven
Rejtette őt árnyas haján,
karja ezüstje csillogott."


Könny szökött Finduilas szép szemébe.
- Látod, mindig megsirattam Lúthient és Berent, mégis reményt öntött szívembe e dal. Azt hittem...azt hittem, egy napon én is megtalálom a magam Beren-jét. Aki bátor, hősies és bölcs, mint...
- Hisz megtaláltad, nem? Denethor bátor, hősies férfiú, és bölcs is lesz helytartóként. És szeret téged!
- Tudom - sóhajtotta a lány. aztán nagy levegőt vett.- És mondd,...mondd te már megtaláltad a te Lúthienedet?
- Micsoda kérdés ez?! - rótta meg Thorongil.
- A régi barátságunk jogán kérdem. Erről sose beszéltem veled, de már nem vagyok kislány. És te mindig olyan tartózkodó vagy.
Thorongil felállt, a mellvédhez lépett, ahol az előbb Finduilas is állt és hosszasan nézett a távolba. Olyan halkan szólalt meg, hogy a lány alig értette.
- Igen, van valaki, akinek képe a szívemben ég, mióta csak elöször láttam. De sok víz folyt le azóta az Andúinon és ki tudja, emlékszik-e még rám?
Finduilas elfojtva fájdalmát, nagy komolyan felelte:
- Thorongil, aki téged elfelejt, az nem is méltó rád! És mondd, hol van ő, aki rabulejtette a szívedet?
A férfi nagyot sóhajtott:
- Talán már el is hajózott népével halhatatlanföldre...
- Ő egy....?
Árnyék suhant át Finduilas arcán.
- Én azt hittem...! - suttogta. - Mit is képzeltem én...! Kislányként beleéltem magam Lúthien szívébe, de már felnőttem, és megértettem, én nem lehetek Lúthien...s Beren nem engem keres világokon át!
Büszke feje lehajlott. Most nem az amrothi Finduilas, csak egy fiatal és szomorú lány állt ott. S Thorongil egy lépést tett felé. Mire Finduilas kihúzta magát.
- De attól még itt van nekem Gondor, s Denethor, kinek hív párja leszek, s gyermekeink születnek, akik továbbviszik álmainkat. S bár hiányozni fog a tenger és félem a sötét hegyeket keleten, nekem ez a sorsom. Neked...neked, pedig valami más...- elcsuklott a hangja.
Thorongil odalépett hozzá, átfogta két karjával és megcsókolta sápadt homlokát.
- Az utunk nem egyfelé vezet - mondta megértő gyöngédséggel. - Hát készülj, holnap nagy nap lesz. Holnap még én is itt leszek.
- Igen, holnap - sóhajtotta Finduilas. - Holnap van az első napja az ősznek, s utána már csak a kietlen tél következik. De ez a dolgok rendje...!


Igy esett, hogy másnap a mennyegző napján Denethor büszke, daliás és boldog volt, és aranysújtásos fehér öltözetében királyibb jelenség, mint amilyet sok-sok emberöltő óta Gondorban láttak.. S mellette Finduilas olyan volt mint egy királynő a mennyegzői palástjában, melynek színe mint a mély nyári éjszaka, s szegélyét, nyakát ezüst csillagok díszítették. A bátyja, Imrahil vezette a vőlegényéhez, s Finduilas tekintete egy pillanatra megpihent Thorongil arcán, aztán Denethor felé fordult. II.Echtelion előtt esküdtek össze s mindenki ünnepelt álló nap, volt lakoma mindenféle földi jóval s a Városban egész nap énekeltek az emberek. Csak Finduilas nem énekelt és a szeme sosem mosolygott többé.

De szép és szelíd asszonya lett Denethornak, s Denethor szerette őt a maga módján, jobban mint bárki mást. De Finduilas arca fokozatosan halványult, s csak akkor ragyogott fel élete lángja, mikor négy év múlva megszületett a várva várt örökös, a kis Boromir. Gondor 11. helytartója után nevezték el, aki a legnagyobb kapitányok közt volt, nemes, erős testű és akaratú férfiú volt és uralkodása alatt kiűzte az urukokat Ithiliából.


- Tudod-e, mit jelent a Boromir? - kérdezte Thorongil, mikor Finduilas megmutatta neki kisbabáját. - A tünde nyelvekben ékkő a jelentése.
- Az ékkő szép, de nyers és kemény - válaszolta Finduilas. - Én jobb szeretem a már kimunkáltat, ha már ékszerként szikrázik a fénye!
- Hát akkor, mondjuk Faramirnak kellett volna nevezned, tünde nyelven ennek a névnek a jelentése : ékszer - nevetett Thorongil és megsimogatta Boromir szőke buksiját.
- Faramir...-ízlelgette Finduilas - hm, illene a Boromirhoz mellé.
- Nem tudom, miért kell tünde neveket adni embereknek! - morgolódott Denethor a bölcső mellett megállva. - Boromir egy hős ember után kapta nevét, s hiszem, méltó is lesz rá.
- Csitt, uram, hisz csak beszélgetünk! - így Finduilas. Majd mikor Denethor már távolabb járt, sóhajtott, szinte csak magának.
- Okos és járatos a tudományokban az én uram, de a mesékhez, és a költészethez nem sok érzéke van. Talán a fiamnak majd, talán ő .... - és szeme szeretettel pihent meg elsőszülöttje pufók arcocskáján.



Gandalf látogatása

Két év se telt el a kis Boromir születése óta, mikor egy szürke hajnalon egy szürke csuklyás, köpenyes ember zörgetett bebocsátásért a Város Nagykapuján. Az őrség elöször kelletlenül, később már sietve tárta szét előtte a vaskaput.
- Mithrandir! - adták szájról szájra, akik látták e korai órán felsuhanni a Fellegvár felé. Mindesetre a hírszolgálat jól működött, mert mire felért, már ott várta Thorongil a szőkőkútnál a halott fa mellett. Gyorsan és szívélyesen megölelték egymást.
- Látom, megemberesedtél, barátom! - mosolygott rá Gandalf.
- Túl régen jártál erre Gandalf, öreg barátom! - mosolygott Thorongil is.
- Igazad van, talán túl régen is volt. Épp ezért sietős most a dolgom! Vezess kérlek, a helytartó elé, amint csak tudsz!
- Megnézem, tud-e már fogadni! Gyere velem!
A Szőkőkút Teréről beléptek egy kőpadlós, hosszú folyosóra, ahol még az éjszakáról maradva sápadtan lobogott a fáklyák fénye, és a szögletekből álmosszemű őrök tisztelegtek nekik.
Thorongil útközben halkan kérdezett valamit Gandalftól.
- És mondd, ő jól van?
- Kire is gondolsz? - kacsintott rá Gandalf.
Thorongil bosszankodva elpirult.
- Ainagil most jobban van - felelte komolyra fordítva a szót Gandalf - de hamarosan hosszú útra indul, oly hosszúra, hogy tán még az ő jóslátása sem tudja megmondani. Azt hiszem, el kell majd a segítséged neki!
Thorongil mélyen hallgatott. Most Gandalf volt, az aki hosszú pillantást vetett rá.
- Ne hidd, hogy nem tudom, kiről szólt a kérdésed: az Esthajnalcsillag fénye nem nő nem is halványul. Egy ideje már Lothlórien arany fáit ragyogja be a fénye.
- Óh, Lórien! - kiáltott fel fájdalmasan Thorongil. - Nagyon vágyom már ismét látni Galadriel úrnő birodalmát!
- Megértelek, barátom, de csitt! Még nem az a te utad, és szorít az idő. Most tegyük félre a magánügyeket, míg el nem intézzük az ország ügyeit.
Thorongil bekopogott a trónterem ajtaján. Az rögvest kitárult, s Faemor készségesen invitálta őket befelé.
- Gyertek csak jó urak, II.Echtelion helytartó úr már hallotta a híreket, s csak a ti érkezésetekre vár.
Gandalf és Thorongil beléptek a hatalmas trónterembe, melybe ekkor kezdett utat törni a fölkelő nap fénye veresaranyba borítva a belsejét. A trón lábától Echtelion helytartó tartott feléjük, ölelésre tárva karját.
- Gandalf, öreg barátom! De régen láttalak! - kiáltotta már messziről.
- Echtelion, öreg barátom! Jó újra látni téged, s örülök, hogy még jó erőben vagy az elkövetkezendőkhöz.
Összeölelkeztek félúton, s Thorongil mosolyogva nézte őket.
Echtelion összehúzta őszes szemöldökét.
- Sokan azt mondják, csak akkor jársz erre, ha nagy a vész, nagy a baj. Van aki vészmadárnak hív. De én mindig reménykedek, hogy nem csak ez hoz egyszer Gondorba.
- Sajnálom, barátom, hogy nem olyan időket élünk, mikor az ember csak a maga kedvére utazgat s látogat barátokat. De vihar közeleg s én szelének szárnyán jöttem idáig.
- Óh, istenek! - sóhajtotta Echtelion. - Nehéz napok jönnek, ugye Gandalf? Nehezebbek, mint eddig hittük. S bár én megtettem, mindent amit tudtam, hogy Gondort jó helytartóhoz méltóan megőrizzem, a sötét felleg csak egyre nő.
- Jó és bölcs helytartó vagy barátom, de vannak dolgok, amik felett nincs hatalmad. Ám itt vagyok én, s itt van Thorongil is, ki igaz, és hű hadvezéred, s tán több is annál. Míg ilyen barátok állnak melletted, nincs vesztenivalód, Echtelion helytartó. S remélem az igazán sötét napokat már nem éred meg, barátom.
Echtelion komolyan nézett rá egy darabig, majd mint aki megértett valamit, bólintott.
- Úgy látom, komoly és sürgős dolgokról kell most döntenünk! Faemor! - kiáltott oda kamarásának. - Értesítsd a kapitányokat, haditanácsot tartunk, itt várjuk őket. S szólj a fiamnak is, ha már felébredt!
- Addig, urak, mi pedig üljünk le itt, kapjunk be valami harapnivalót, s mesélj, kérlek, Gandalf, mi hír a nagyvilágban!


A haditanács

Nemsokára besorjáztak a gondori hadsereg főkapitányai és parancsnokai. A nap már akadálytalanul özönlött be a nagy ablakokon kétoldalt és felragyogtatta a sok díszítést és aranyszövésű szőnyeget. Olyan szép, olyan békés volt a reggel, hogy még Gandalf is azon merengett, miért is nem lehet letenni bút és gondot, és vidáman mulatni e termekben, hanem hogy inkább vészterhes, sötét messzeségekbe vezető utakról kell tárgyalni. A kapitányok, jókiállású, büszke, bátor emberek, ott sorakoztak, szemüket a helytartóra és Thorongilra függesztve. Köztük volt immár Denethor is, megtermett férfiként.
- Uraim, híveim - kezdte Echtelion helytartó. - Gandalf, derék barátunk, azért jött, hogy közeli veszedelemre figyelmeztessen minket. Azt a hírt hozta, hogy az umbari kalózok, régi ellenségeink ismét mozgolódnak, s a haradiakkal szövetkezve, Gondor ellen készülődnek. Már sokszor volt velük dolgunk, de úgy látszik, nem tanultak belőle, s újabb s újabb erőket vonnak össze, hogy Gondort meggyengíthessék. Szeretném tanácsotokat kérni, mitévők legyünk ebben a helyzetben?
Denethor rögtön szólásra emelkedett:
- A józan ész azt mondja, apám, ne provokáljuk az ellent, ki még egy lépést sem tett felénk, Inkább tegyük még erősebbé erődítményeinket, és ott várjuk be a támadást ...ha egyáltalán lesz olyan! - nézett kétkedőn Gandalfra.
- Vissza akarsz vonulni hát Minas Tirithbe, vagy Dol Amrothba vagy akárhová, hogy kivárd, míg az ellenség kénye-kedve szerint pusztítja otthonunkat?! - kiáltotta a fiatal Imrahil herceg, és szép arcán megvillant a reggeli nap sugara. - Azt mondod, a józan ész mondja ezt! De én nem az óvatos józanságot javaslom! Én azt mondom, a győzelmet fegyverrel kell kivívni. És most, midőn az ellenség még nem készült fel a fogadásunkra!
- Ha mindent meggondoltok, urak, annak alapján, amit mondtam, megértitek, szorult helyzetben vagyunk. Ha nem lépünk, nagy az esély rá, hogy elveszünk. Ha teszünk ellene, tán elodázhatjuk a pusztulást.
- Igazad van, Gandalf - szólt közbe Thorongil a maga megfontolt módján. - Én is amellett vagyok, előzzük meg a támadást, s mérjünk rájuk olyan csapást amit emberöltőig nem felejtenek!
- Annyi helyről szorongatnak minket - mondta Denethor -, s apám, elég soká tartotta féken vitézül a támadóinkat. A népünk vére árán őriztük meg földjeinket, de meddig még? Önmagunkat vessük oda mindig csaléteknek? Gondor ereje már így is fogytán. És még mi kezdeményezzünk új csatákat? Ez őrültség!
- De a barátaid és a szövetségeseid állnak melletted. Bízz hát bennünk! - vetette közbe a sógora.
- Félek, Gondor nem elég erős egy ilyen nyílt támadáshoz! - szólt Echtelion.
- Nemsokára ennyi erő se lesz benne, ha mindig csak a biztosnak vél menedékben akarjátok megvárni a vihar elültét.- így Gandalf. - Értsétek meg, itt több forog kockán! Egész Nyugathon és tán egész Középfölde a pusztulás szélén áll, ezt nem kerülhetitek el ti sem.. Vagy összefogunk vagy elbukunk. Ez mindnyájunk végzete!
- Vészmadár! - morogta halkan Denethor.
Thorongil meghallotta s éles pillantást vetett Denethorra, aki dacosan viszonozta azt.
Bergil, a rangidős parancsnok szólalt fel:
- Nem mondanám, hogy minden összefüggését értem annak, amit Gandalf úr itt elénktárt, de úgy vélem, eddig is jó tanácsokkal segített nekünk éveken át, s én is ammondó vagyok, jobb elémenni a veszedelemnek, mint gyáván otthon ülve bevárni azt!
- Igen, de Umbarba nem lehet csak úgy besétálni! - vágott közbe Denethor. - A városi őrség, a kalózhajók mindig készen állnak! Ez még egy egész hadsereggel is képtelenség!
- Ez, úgy vélem, kötelességünk - szólt most az ifjú Madril kapitány. - Lehet hogy így is, úgy is el kell pusztulnunk, jobb, ha teszünk ellene, mert ha itt ülünk, biztos, hogy elpusztulunk!
- És még ha sikerrel járnánk is, újabb áldozatok árán - heveskedett Denethor -, holnap már új ellenség támad, s ennek nem lesz vége sosem! Apám, ezidáig te is ezen az állásponton voltál!
- Igy igaz. Támadnak majd más ellenek is. De nem a mi dolgunk, hogy a világ minden eljövendő áramlatán úrrá legyünk; a mienk az, hogy most segítsünk, amíg élünk, hogy a nekünk adatott időben megtegyük, ami tőlünk telik. Hogy az elkövetkezendőkre majd milyen idő jár, azt nem mi szabjuk meg - mondta Gandalf.
- Ami engem illet - mondta Tarthalion kapitány -, én édeskeveset értek az ilyen mély értelmű dolgokhoz, de nem is kell, hogy értsek. Egyet tudok, s nekem az elég: hogy Thorongil kapitány hív, akkor én megyek vele, kívánsága számomra parancs! Akár igényt tart rá, akár nem!
Imrahil erre azt mondta:
- Én is ezért jöttem a tenger mellékéről, szép városomból ide, s apámtól, Adrahil fejedelemtől pontosan ezt a tanácsot kaptam. Én és az embereim nem fordulunk vissza.
- Ne utasítsuk hát el Gandalf tanácsát, hisz ha ő nincs már rég odalenne mindenünk. Mégsem érzem, hogy jogom lenne bárkinek bármilyen parancsot adni. Mindenki döntsön lelkiismerete szerint - szólt Thorongil.
- Nekem viszont jogom van dönteni - vette vissza a szót Echtelion helytartó -, bár eleddig mindig elleneztem a nyílt fellépést Umbar hajóhadai ellen De most úgy vélem, véleményeiteket meghallgatva s megfontolva, hogy hallgatok Gandalf barátom tanácsára, s bízom Thorongil kapitány vitézségében annyira, hogy megkockáztatom a támadást Umbar ellen, még mielőtt elég erősek lesznek, hogy minket rohanjanak le! Ezért Thorongilt, hadvezéremet, bízom meg a támadás előkészítésével és vezetésével. Vezéreljen utadon a bölcsesség és a vitézség, hogy győzelmet hozhass Gondor sokat szenvedett népének!
- Úgy lesz, uram - hajtott fejet tisztelettudóan Thorongil. Gandalf elégedetten rákacsintott Echtelionra.
- Bölcsen döntöttél, barátom! Örülhet Gondor, míg ilyen helytartó ül a székében!
De Denethor dühösen fordult Echtelionhoz.
- Apám, csak nem bízod az egész hadjárat sikerét egy ilyen...!
- Hallgass, fiam! - dörrent rá Echtelion. - Csalódtam benned, s ezért most nincs szavad ebben a kérdésben! Beosztalak Thorongil kapitány mellé, talán a csatában több dicsőséget szerzel magadnak, mint a itt a haditanácsban!
Denethor nagy nehezen fegyelmezte arcvonásait, s meghajolt a helytartó előtt.
- Igenis, apám. Bár nem értek egyet mindenben veled, nem fogsz mégegyszer csalódni bennem!
- Remélem is! És most eredj a kapitányokkal, készüljetek fel a támadásra!
Gandalf utánanézett, s hümmögött egy sort.
- Ne ítéld el, - szólt Echtelion. - Csak félti Gondort és a családját, a kis Boromirt, az unokámat. Én is féltem őket. S csak remélni merem, hogy végül minden jóra fordul, s Gondor fája még felvirágzik egyszer!
- Úgy legyen, barátom! De ha megengeded, váltanék még pár szót Thorongillal, mielőtt továbbmegyek utamon!
- Ég áldjon, barátom!


Húrin utóda

Denethor nemsokára visszatért Gandalf távozása után.
- Apám, beszélni szeretnék veled!
- Igen, Denethor?
- Apám, miért mindig Thorongilt részesíted előnyben, velem szemben?
- Mert többet tapasztalt, mert bátrabb.
- De én vagyok a fiad, az örökösöd!
- De olyan, mintha ő is az lenne, mintha ő is a házunkhoz tartozna
- Ezt nem teheted, apám! Egy senkiházi fattyút részesítesz előnyben velem, a fiaddal szemben?!
- Nem engedem, hogy így beszélj, Denethor! Hűséges emberem ő, Gandalf barátja, s minden vágya Gondort szolgálni. És jól is csinálja, ezt nem tagadhatod!
- De ki tudja, mi okból s célból?
- Tudományod ellenére sokat kell még tanulnod, ha nem ismered fel a hűségeseket, és nem tudod megkülönböztetni az ellenséget a baráttól.
Denethor karbafonta a kezét.
- Minden tisztelettel,apám, talán neked is jobban körbe kellene nézned!
- Denethor! Mit merészelsz?!
- Csak óva intelek, ez minden! Ne mondd, hogy nem szóltam!
- Fiam! Mindig egyértelmű volt gondolatomban, hogy véred jogán te öröklöd Gondor helytartói posztját tőlem,de ha még sokáig beszélsz így, talán ideje lenne felülvizsgálnom a dolgot!
Ezzel az öregúr felpattant és apa és fia vöröslő arccal meredtek egymásra. Denethor keserűen szólt:
- Hát nem látod, apám, miféle viszályt szít véreink közt ez a te ... hűségesed!
Ezzel fejet hajtott és kisietett a teremből. Az öreg Echtelion hátrahanyatlott a trónszékben.
- Jaj, hogyan dönthetne egy apa a fia mellett vagy ellen, ha a hűsége forog kockán?! - motyogta maga elé..



Isildur öröksége

- Nos nem fogott el a kísértés, barátom? - kérdezte némi éllel a hangjában Gandalf, Thorongil szobájában ülve. - Hiszen Isildur öröksége itt van a kezed ügyében....
Thorongil tépelődött.
- Nehéz a szívem, hisz itt vagyok őseim örökében, s tán csak egy szavamba kerülne, s minden megváltozna. De...
- De...? - húzta fel bozontos szemöldökét Gandalf.
Throrongil sóhajtott.
- Nem érzem még magam méltónak a helyemre, az örökségemre. A lelkem kettészakad: maradna itt is és vágtatna szélnél sebesebben Lóthlórien felé...S hogy uralkodhatna másokon az, ki még magán se tud? Hogy lehetnék hát méltó? Megrémít ez az örökség.
- Téged nem köt Isildur végzete. Más lesz a sorsod.
- De ugyanaz a vér folyik az ereimben, ugyanaz a gyöngeség. S nem akarok kígyóként becsúszni oda, hol szívesen fogadtak, hanem nyíltan s becsülettel a népem elé állni, ha úgy hozza sorsom.
- Örülök, hogy ezt mondtad, barátom. Habár az idő közelg, mikor már nem rajtad áll majd, vállalod-e a sorsod, de addig tán jobb is, ha nem éled több viszály Gondorban. Látom, Denethor hogy néz rád; élesszemű, vitéz férfiú, csak nem bízik abban, akiben kéne. Te még most szabadon dönthetsz: mehetsz, amerre a szíved húz. Hogy jó döntéseket hozunk-e? Ezt majd meglátjuk, ha eljön az ideje. Mert eljön majd azok az idő, mikor szembekerül mindenki a gonosszal. De te le fogod győzni, ha az Árny még nem tart uralma alatt.
- Szokás szerint talányokban beszélsz - nevetett fel Thorongil. - De bárcsak igazad lenne! Az utam még rejtve van előttem, de szavaidnak örülök, mert régóta titkos sóvárgás tépi szívemet, s régóta vágyom viszontlátni őt, ki kedves nekem. Habár néha már azt hiszem, csak álom volt...
Gandalf feltápászkodott a székéből.
- Azt hiszem, az utolsó feladatod elvégezvén már nem köt ide az adott szavad! Ezt szerintem Echtelion helytartó is megérti. S remélem, dicsőségben és győzelemben jössz majd újra erre...Thorongil! A valák legyenek veled választott utadon! Találkozunk még!
- Nem csalódsz bennem, Gandalf! Ég veled!
- Úgy legyen, drága barátom, úgy legyen!



Az umbari csata


A hajnali szélben lobogtak a vitorlák, nyöszörögtek az árbocok. Nesztelen léptek suhantak végig a kikötőn. Fekete vitorlájú árbocosok úsztak le észrevétlenül az Andúin torkolatából. A városőr már éppen kiáltani akart nekik, mikor erőteljesen megverték a városkaput.
- Ki az, és milyen jogon akar belépni a városba? - kiáltott le nekik.Majd odafordult a fiához:
- Aran, maradj itt, én lemegyek, megnézem, mit akarnak! Csak holnapra vártuk Adraséket - morogta lefelé menet.
A kapuban öt, haradi kinézetű, sötét leplekbe burkolózó alak állt. Az egyikük odakiáltott neki:
- Igyekezz már, öreg! Egész éjjel talpon voltunk, szeretnénk már megpihenni a kikötőben'
- Ne türelmetlenkedjetek, urak! Ide nem jöhet be csak úgy akárki...
- Ne türelmetlenkedünk mi! Csak gyorsan akarjuk elvégezni, amiért jöttünk - sziszegte a vékonyabbik alak, és a testőrparancsnok halálosan hűvös pengét érzett a nyakára simulni.
- Mi a...! - hörögte, de támadója befogta a száját.
- Ne ellenkezz, csak nyisd ki a kaput! Mielőtt még felriadna az őrség ránk!
A testőr ficánkolt még kicsit, de a vékony legény erősebb volt mint gondolta. Nem szabadulhatott a karjai közül. Muszáj volt kinyitni a városkaput az idegenek előtt. De amint lazult a szorítás, kifordult fogvatartója karjából és elbődült:
- Aran! Aran! Támadók!
Aran feje kibukott az emeletei ablakon, és meglátta, ahogy az idegenek leplei alól kicsusszannak a fényes pengék, s apját is, ki fogolyként állt gyűrűjükbe.
Lélekszakadva rohant fel a toronyba, megfújni a kürtöt, mely a veszedelemre figyelmezteti a kikötő népét. Ahogy kihajolt az ablakon, látta, amint a tenger felől egy kisebb flotta zárja el a hajók útját. És ahogy fújta a vészriadót, a felriadó matrózok felpattantak. És minden szem követte a tekintetét, és látták amint a fekete, álcázásul szolgáló vitorlák leereszkednek, s helyükbe a vezérhajón kibomlik egy hatalmas lobogó. S ahogy a hajó a kikötő felé fordult, már a színét is látták. Egy virágzó fehér fa állt a selymén, Gondor jelképe!
A kalózhajók népe dühös kiáltozásba tört ki, s ki gyalog, ki hajójával megindult a betolakodó sereg ellen.
Aran felkapta kardját és meglökte Erant a feleségét.
- Fuss, rejtőzz el a kicsi Andasával az apádék falujában Lebenninben! Nagyon vigyázz magadra!
Az asszony halálos rémülettel szorította magához a gyermekét, és lerobogott a torony lépcsőjén. Lent azonban épppen az idegenek egyikébe futott, aki hátramaradt valamiért. Az asszony sikoltva hátrált a kardos, csuklyás idegen elől, testével próbálta takarni gyermekét. A harcos szeme rávillant, és Aran ebben a pillanatban látta meg az ablakból, hogy a halálba küldte feleségét és kicsi lányát. Kétségbeesetten felordított.
De a harcos csak felemelte kardját csillagos köpenye alól, és a szárazföld felé intett vele.
- Fuss, asszony, óvd a gyermeked! Mi nem gyermekek és nők ellen jöttünk háborúzni! - ezzel hátravettte csuklyáját, sötét hajába belekapott a tengeri szél. Szigorú szeme parancsolóan intett. Az asszony rémületében is megérzett valamit a harcos méltóságából, mert félelemtől görcsberándult izmai kiengedtek és keblére szorítva gyermekét rohanvást eltűnt a sarkon. A harcos pedig társai után eredt sietve.
A kikötőben horgonyzott Umbar fő hajóhada, ötven nagy hajó és számtalan kisebb vizijármű. És a sarokba szorított haradiak most szembefordultak a gondori hajókkal, vadul és nekikeseredve, de mikor meglátták őket, elnevették magukat, mert az ő haduk még most is sokkal nagyobb volt.
De Thorongil megállt a parton, s alakja mintha hirtelen megnőtt volna. A szeme kigyúlt, ragyogva és parancsolón, s lelkes arcán egy pillanatra királyok méltósága és ereje fénylett. A nap éppen mögötte kelt fel, s homlokát csillogó koronaként fénysugarak övezték. Félrelebbentette köpenyét, melyen megvillant a Kószák csillaga, megmarkolta a kardját, magasra tartotta s messze hangzó hangon elkiáltotta magát.
- Jöjjetek! Szólítalak Gondor lovagjai, a Fehér Városért, a Helytartóért, s a Királyért, kit annyi ideje vártok már! Bizonyítsátok be, hogy nemhiába vártok rá!
Erre feleletképpen Denethor megfújta Gondor kürtjét! S messzeszálló hangjára a gondori had, mely még hátramaradt, most mint ezüstös áradat áradt elő, s elsöpört mindent, ami elébe mert állni. Kiáltások szálltak, tompa kürtszók harsantak, s számtalan hang zúgása.
Az ég elsötétült a gondoriak nyilaitól, pengve pattantak szét a tartókötelek, a vitorlák szárnyaszegett madárként hullottak alá a fedélzetekre, a harcolók fejére. Mert a harc hajóról hajóra folyt, a gondori hajók beékelődtek az umbariak mellé, hogy azok mozdulni sem tudtak, és ádáz harcosok szálltak át róluk, hogy a partig üldözzék az ellenséget. Az egész olyan volt, mintha az egykori sötét esztendők egy csatája lenne. Kardok repültek ki a hüvelyükből, és pengéjük hasított előre. Senki előttük meg nem állt. De a déliek vakmerő és komor emberek voltak, s kétségbeesésükben vadak is, meg erősek és harcedzettek, s nem adták meg magukat egykettőre. A tengerészek legtöbbje a vízbe vetette magát, s a gondori sereg könyörtelenül rontott bele a menekülő ellenség hadába, hajtották őket, míg csak ki nem értek a partra.
A partról pedig íjászok lőtték tüzes nyilaikkal a megmaradt hajókat, melyek égtek is nemsokára mint egy-egy máglya. Így a kalózok két tűz köré kerültek. A vízről is, a partról is gondoriak szorongatták őket, s hiába voltak a kalózok számbeli fölényben, az egérfogó megtette hatását. Felmorzsolódtak a lovagok gyűrűjében.
A csata csúcspontján Thorongil végigüldözte a kalózok vezérét a köves rakparton, kard-kard ellen. Nagydarab fekete ember volt, loboncos hajú, villogó szemű kalóz volt Berat. Vadul vetette magát a betolakodók vezére után. Bődületes hangja előbb utolérte Thorongilt a csata forgatagában, mint villámló kardja, de Throrongil felvette a kihívást. Egymásnak feszült a kardjuk, kar-kar ellen, izomerő-izomerő ellen. Berat markolattal felütötte Throrongil állát, aki fájdalomtól izzó szemmel oldalról sújtott le Berat nyakára. De lecsúszott a csapás Berat nyakvértjéről, s csak a vállán ejtett könnyü sebet. A kalóz felhördült, s széles mozdulattal arrébb ütötte Throrongil kardját. Ugyanezel a mozdulattal már szúrt volna is, de Thorongil gyorsabb volt, s arrébb táncolt a halálból. Keringtek egymás körül s összecsaptak fáradhatatlanul, míg Thorongil hirtelen előreszúrt, keresve Berat testének gyenge pontját, de a kalóz ráütött a kardpengére s az lepattant, belefúródva egyenesen a combjába. Berat felüvöltött, s megvadulva rontott rá Throrongilra, de Throrongil nagy erővel kihúzta a pengét a húsból, s egy mozdulattal megsuhintotta.S le is vágta a kalózkapitány fejét a rakparton vívott csatában. A kalózok közül ki még megmaradt, ezt látva fejvesztett menekülésbe fogott, eldobálva mindenét.
És ebben az órában véget ért az umbari csata. Ellenségeik vagy vízbe vesztek, vagy rohantak hanyatt-homlok gyalogszerrel dél felé, abban a reményben, hogy talán csak eljutnak elhagyott hazájukba. Azonban Harad földjére már csak a távoli rege jutott el: Gondor dühének és rettenetességének a híre.
A nap végre leszállt a távoli Belfalas hegyei mögé, égővörösre festve az eget. A part és a dombok vérszínben fürödtek. Tűz izzott a folyó színén, s estére érve Pelargir zöld gyepe is veres volt már.
Thorongil, Denethor, és Imrahil a kapitányokkal visszavonultak a város kapujához. Olyan kimerülten, hogy sem örülni, sem gyászolni nem tudtak még. Egyiküket sem érte komoly sérülés, akkora volt vitézségük, s fegyverük hatalma.
Letáboroztak a torkolatban másnap hajnalig. Thorongil aznap valóban hatalmas volt, mert majdnem az egész fekete hajóhad a kezükre került. Ő a legnagyobbat választotta ki zászlóshajóul. s fölment a fedélzetére. Majd felharsantak az ellenségtől zsákmányolt kürtök, s a gondori had visszavonult a zsákmányolt hajókra. És hajnalban a hajóhad útnak indult. Három teljes napig vitorláztak felfelé az Anduinon a jókor jött tengeri széllel, s a szabad emberek erejével. Thorongil pedig csak hajtotta és sürgette őket, senki se tudta, mivégre ez a nagy sietség.

A harmadik nap alkonyára érkeztek Gondor alá, Harlond rakpartjára. Mire lement a nap, Thorongil, Denethor és Imrahil már a Városhoz közeledett kapitányaival és lovagjaival. Mikor a kapuhoz értek volna, Thorongil ezt mondta:
- Látjátok, milyen tűzben nyugodott le a nap már harmadik napja? Ez sok minden végének és vesztének a jele, s arra mutat, hogy a világban változik a szél. Így hát nem megyek be, amíg el nem jő a hajnal.
De Imrahil azt mondta:- Hisz győztesen térsz meg, mire vársz hát? Az egész Város téged ünnepelne...
Az utóbbi szavakra az ifjú Denethor, Thorongil parancsnoka a pillanathoz nem illően sötét arcot vágott. De Thorongil a szeme sarkából észrevette ezt, s így felelt:
- Félek, érkezésem még több kételyt és viszályt keltene, aminek nincs helye, amíg az utolsó háborút meg nem vívtuk. Verjék hát fel a sátramat a mezőn, s én itt várom meg, hogy a Város Ura hívjon...
-...még ha ez csak igen-igen sokára is lesz- morogta a jövőbelátóan a távozó parancsnokai után nézve.

S ezért rögvest utána búcsúüzenetet küldött Echtelion helytartónak eképpen:
"Most más feladatok szólítanak, és sok időnek, sok veszélynek kell még elmúlnia, amíg ismét Gondorba jövök, ha a sorsom úgy akarja."
Echtelion csak ennyit felelt válaszképpen:
"Megértem indokaidat, s elbocsátalak szolgálatomból, habár azt sejtem, nem szolgálat volt, amíg nálunk voltál, hanem kegy. Királyi kegy."

Thorongil így elvégzett hát mindent. Már elküldte a hírvivőket és összecsomagolta kevéske holmiját. Készen állt. Készen állt az elindulásra, habár azt nem tudta hova vezet útja, csak hogy hova húz a szíve. Azt mondják, a hajnal előtti órák a legsötétebbek, de Thorongil nem volt sötét hangulatban. Egy arc, egy alak, egy hang rémlett fel előtte. Sóhajtott. Sok volt ez a több mint másfél évtized, melyet Gondor falai közt töltött. Sok emléket és szívének kedves embert hagy itt, s nem tudta itt lesz-e még valamelyikük, mire újra erre hozza a sorsa. Ha ugyan hozza majd erre még valaha! És igen, sok élményt is magával visz, amelyek igazán férfivá érlelték őt.
Az évei száma ellenére még mindig fiatal férfi fáradtan, de elégedetten támaszkodott a térképasztalra. Izmait még égette a harc izomláza. Alakja megemberesedett a csatákban töltött évek során. Fekete fürtjei homlokába hullottak, borostája férfiassá tette amúgy is jóképű vonásait. Kékesszürke szeme győzedelmesen sugárzott. Végül is elérte célját: Umbar nem ellenfél többé, és Thorongil nevét még hosszú évekig félni fogják arrafelé. Gandalf is elégedett lehet, s neki is véget ér tán, a hosszú vándorút végre.
Már elküldte az embereit is. Csak a sátorlap csattogott magányosan a feltámadó szélben. Hirtelen szétcsapódott a sátor bejárata és egy zilált fiatal nő alakja jelent meg a nyílásban. Fekete, hosszú köpeny borult alakjára, de fejfedője alól kiszabadultak hosszú, szőkésbarna tincsei. Nagy sötét szeme égett az arcában. Látszott, hogy futott idáig. Thorongil felvetette a fejét és csak nézte hosszan.
- Finduilas úrnőm...!- szólította meg végül. - Hogy-hogy itt? A férjedet, Denethor urat most küldtem el az embereivel vissza a Városba.
A fiatal nő még mindig kapkodta a levegőt és nem törődött semmivel. A férfi mellére röppent.
- Thorongil! Hát igaz...? Hát tényleg elmész? Igaz a hír?
A férfi némán intett a fejével. Finduilas csak meredt rá nagy szemekkel, aztán lassan elfordult.
- Nem mehetsz el koldusként, mikor a Városban királyként ünnepelnek! - kiáltotta kétségbeesetten,
A férfi arca kigyúlt egy pillanatra.
- Nem koldus módra - mondta büszkén -, hanem az északi kószák kapitányaként, aki nem szokott városokhoz, kőházakhoz!
- Egyszer megmondtad nekem, hogy eljön ez a nap, Thorongil!
- Estelnek hívnak! És ez nem a vég, ez a kezdet!
- Nekem nem...
Estel óvatosan a kezébe vette Finduilas arcát és maga felé fordította.
- Értsd meg, más lett a világ! Sötétség kúszik elő Keletről. Te is hallottad az emberek suttogását valami névtelen félelemről...úgy érzem, most jött el az időm! Most nem torpanhatok meg.
- Egy nap talán utad majd még erre vezet?!
- Az utamat még keresem ...
- És nem veszed észre, hogy előtted áll?
- De igen. Hív a messzeség!
- Őhozzá mész, igaz? Az a te utad.
- Nem tarthatsz vissza.
- Nem - a földre meredt.
A hajnali szél lágyan meglobogtatta a Vándor sötét fürtjeit.
- Indulnom kell.
Lehajolt és csókot adott Finduilas homlokára.
- Ég veled, Finduilas, szépséges úrnőm! Vigyázz helyettem is a kis Boromirra! Az én utam még messze visz, de talán jövök még erre valamikor? Talán látom őt is még...ki tudja?
Meleg mosolya beburkolta a lányt. Finduilas csak bólogatni tudott.
- Ég veled, ...Estel! - rebegte.
A férfi felvetette vállára az útizsákját, arcát egy pillanatra megfürdette a hajnali napfényben, majd végső búcsút intve fürge léptekkel megindult a Várostól elfele vezető úton a folyó felé.
A felkelő nap sugarai felszikráztak Echtelion fehér tornyán. Úgy ragyogott föl, akár az ezüstfoglalatban az igazgyöngy. Zászlai lobogtak a hajnali szélben, és ezüstkürtök kristálytiszta hangja zendült.ahogy a hazatérő sereget köszöntötték.
- Más lett a világ... - suttogta Finduilas, ahogy a Vándor után nézett. Még világos volt az ég, a nap bújócskázott a vágtató fellegek mögött. Ám amerre a Vándor indult, a keleti láthatáron sötét felhők kezdtek gyülekezni, tompa, távoli mennydörgés hatolt a fülébe. És az esőcseppek végiggurultak Finduilas arcán.


Vége

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére