Norbi furcsát álmodott. Délután az osztálytermében firkált a táblára, majd a padokra. Aztán elindult hazafele. Amikor átment egy forgalmasabb úton, az egyik sáv közepén földbegyökerezett a lába. Nem tudott tovább menni, pedig ő nagyon akart volna. Aztán autódudát hallott jobb oldalról. Arra nézett, aztán egy villanás, puffanás, és megálmodta, hogy felébredt. Az ágya végén vele szemben egy gyönyörű lány ült törökülésben. Erősen trapézos farmernadrág volt rajta, és egy vékony, szürke pulcsi. A fiú pillantásába fúrta saját tekintetét.
- Üdvözöllek. Zoé vagyok. Hamarosan találkozunk, amikor az álmok valóra válnak. – mondta a lány, pislantott egyet, és Norbi a valóságban is felült az ágyában.
A fiú gyorsan felöltözött, bekapta a reggeliét, majd elindult az iskolába. Elgondolkodott az álmán. Majd ha az álmok valóra válnak? Mit jelentsen ez? Aztán azon kapta magát, hogy a postásnak ír alá egy ajánlott levelet, és a kis csomagot belegyömöszöli a táskájába. Ezzel a nehéz művelettel teljesen elfelejtette az álmát, és minden gondolatát is.
Mikor ahhoz az útkereszteződéshez ért, minden különösebb aggodalom nélkül lépett a járdára, hiszen nem is emlékezett az álmára. Ahogy ment az úton, a szemben lévő járdán, a szürke tömeg között egy fehér ruhás lány ment, és őt nézte. A Norbi úgy érezte, még sohasem látott szebbet annál a lánynál. Ő nem tudta, de az a lány, az volt, akit megálmodott. Tátva maradt a szája. A tünemény komolynak, sőt szomorúnak tűnt. Nagyon szomorúnak. Aztán elfordította a fejét, és egy karcsú fácska mögött hirtelen eltűnt. Norbi döbbenetében megállt, és megdörzsölte a szemét. Ebben a pillanatban fékcsikorgást hallott, és égető fájdalmat érzett az oldalában. Valami nagyon erős, és nagy dolog ellökte, és ő elesett a betonon. Felhorzsolta az arcát és a tenyerét. Aztán becsukta a szemét, és elaludt.
Amikor felébredt, egy fehér plafont látott. Az osztálytermében találta magát. A táblán az a firkálás volt, amit az álmában rajzolt rá, a padokon is ott voltak az írások. Minden olyan volt mint az álmában. Most már emlékezett mindenre. Egy padon feküdt. Vele szemben pedig ott volt az a farmernadrágos lány, aki most is őt figyelte.
- Hello! Zoé vagyok. Én mondtam, hogy hamarosan találkozni fogunk…
- …amikor az álmok valóra válnak. – fejezte be helyette ámulva a fiú. – Te létezel?
- Ha úgy vesszük, igen. – mondta mosolyogva a lány – Én vagyok a te védangyalod.
- Védangyal!? – horkant fel megrökönyödve Norbi – Milyen marhaság ez? Te most csak szórakozol velem?
- Nem. – mondta kacagva . Norbi elcsodálkozott, milyen csodálatos a nevetése.
- Te gyönyörű vagy – jegyezte meg ámulva.
- Ne! – kiáltott fel Zoé komolyan. – Te nem szerethetsz belém! Nem, nem nem! Az az életedbe kerülne. – megadóan sóhajtott, mintha egy reménytelenül rossz gyerekkel próbálna megértetni valami a tanár. Ez alatt végig a fiút nézte. – Na jó. Inkább gyere. Megmutatom neked az álmok világát.
Leugrott a padról, és az ablakhoz ment. Felmászott a párkányra, és kilépett a szélső szegélyre. Norbi is követte, bár elég bizonytalanul. Mikor ő is kilátott az ablakon, megdöbbenve látta, hogy a párkányon emberek ülnek. Mind lefele néznek, figyelik a lenti életet. A fákon mosolygós, fiatal lányok kergetőztek, akik bő, de lenge szoknyát viseltek, amiből csak a fejük, és kézfejük látszott ki. Mindenki ügyesen mozgott a magasban, mintha oda születtek volna. Az iskola előtti utcában most is ott állt az öreg rendőr, és még mindig zajosan mentek az autók. Viszont ott is voltak fiatalok. Az autó teteén, amit az előbb állított le a rendőr, egy fiatal fiú feküdt, és mosolyogva figyelte a két ember veszekedését. Azok mintha nem is látnák őt. Sőt, a mindennapokat élő emberek nem láttak a fiatalokat.
- Ők nem látnak minket. – magyarázta Zoé, amint látta a fiú ábrázatát. – Áá, már csak az kéne… Ők itt mind lelkek. Ahogy te, vagy én.
- Lelkek? – szólt megijedve a fiú – Akkor én nem létezek? M-meghaltam?
- Nem. Még nem. Csak félig. Még egy hajszálon függesz. Én vagyok a védangyalod, amint már mondtam. Én megmutatom neked a mi világunkat. Felkészítelek…
- És miért vagyok ilyen rossz állapotban?
- Mert belém szerettél. Mi, mindig megjelenünk az ember utolsó álmában, hogy figyelmeztessük. És a halála előtt is. Nos, téged nem ütött volna el az a kocsi, ha nem bámulsz annyira engem.
- De hát…
- Semmi de hát. Most el fogják dönteni, hogy még mindig szeretsz-e.
- Úgy mégis, hogyan?
- Nem tom’. Azt mindig a végén dől el. Vagy közben. Na, de gyere. Sétáljunk egyet. Megmutatom a környéket. – ezzel Zoé felállt, és rálépett a levegőre. Járt a levegőn. Norbinak leesett az állat.
- Semmin se lepődj meg. – Mondta a lány. – na gyere. Ha fogod a kezem, akkor te sem zuhansz le.
Norbi úgy érezte, erre ő nem képes. Segítségkérően körülnézett. A mellette ülő vörös hajú fiú felnézett rá, és bíztatóan bólintott. Nem volt mit tenni. Nyelt egy nagyok, és remegve megfogta a lány fehér kezét. Az megszorította, és bíztatóan mosolygott. Norbi szorongva a levegőbe rakta az egyik lábát. Az egy ideig ment lefele, mintha a semmibe lépne, aztán megállt egy fix ponton. Mintha padló állna. A fiú csodálkozva rakta a nagy átlátszó „padlóra” a másik lábát is, és leesett állal nézet fel a lányra. Zoé eleresztett egy „gondoltam, hogy tetszeni fog” mosolyt. Aztán elindultak. Ketten kéz a kézben. Távolodtak az épülettől, és Norbi még mindig nem hitte el, hogy ez vele történik. Lassan végig mentek az utcán, Zoé ez alatt mesélte neki, hogy hol mi van, mert a lelkeknek is voltak gyűléspontjaik, és a fákon kis lakásaik. Aztán odaértek Norbi balesete fölé. A fiú szomorúan nézte, ahogy a teste felett orvosok gyülekeznek. A szakértők körgyűrűjében volt pár lélek is, akik érdeklődve figyelték az embereket. A járókelők tömege még mindig olyan szürke volt. Norbert szeme arra a vékony fácskára tévedt. A lány szomorúan nézte a fiút. Ebben a pillanatban Norbi alatt újra csak levegő volt, és zuhant lefele. Ránézett Zoéra, akinek az arca újra azt a szomorúságot tükrözte. A lány megadóan engedte, hogy a fiú keze kicsússzon az övéből. Zuhanás közben Norbi végig a lányt nézte, és ő visszanézett rá.
- Én mondtam, hogy a szerelem lesz a veszted. – suttogta az álomarcú lány – Mi már nem találkozunk. Teljesen más helyen fogsz lélekként élni. Viszlát Norbert. – Zoé utolsó szavai már visszhangoztak. Norbi újra érezte a fájdalmat, hallotta az orvosok hangját, akik felette görnyedtek. A lelkeket nem látta, és nem hallotta. Becsukta hát a szemét, és remélte, Zoé nem veri ki őt a fejéből, mert ő nem fogja egyhamar elfelejteni…