Mindig is harcos akartam lenni, mióta az eszemet tudom. Ezért is utáltam, hogy lánynak születtem. Most, jó pár év távlatából is jól emlékszem arra az éjjelre, az első és egyben utolsó csatámra, amiben részt vettem az erősfalú Kürtvárban. Alig láttam még tizenöt nyarat, nyakigláb, kócos kislány voltam, s anyám pofonjai sem tudtak eltéríteni attól, hogy minden szabad percemben a szomszéd patkolókovács fiával kardozzak a pajta mögött. Azt hittem, s hirdettem szájtáti pajtásaimnak, egyszer még nagy harcos leszek s ebben még az sem zavart, hogy az én korombeli lányok már inkább a szerelmük megtalálásáról álmodoztak, mint harci dicsőségről. A szerelmet csak női nyafkaságnak tartottam. Épp ezért élénken emlékszem arra az éjszakára...és arra a férfira is, aki puszta megjelenésével megváltoztatott sok dolgot bennem.
Bár az öregek arról motyogtak, nem érjük meg a reggelt, bennem buzgott a harci vágy - mindenáron bizonyítani akartam.
Tisztán előttem van még mindig, ahogy ő bejött a Várba. Ott hasaltam a mellvéden a pajtásomtól elcsórt fegyverzetemmel. Még sosem láttam senkit addig a népéből. Azt hittem, ők csak a mesékben léteznek.
Ezért is volt olyan megdöbbentő, mikor a csatára készülődés közben egyszercsak kürt harsant és bemasírozott egy csapat csuklyás-köpenyes, páncélos alak zászlókkal, kezükben fegyvereik. Ijászoknak látszottak. Némán, fenségesen, és kicsit ijesztően vonultak be. Rejtekhelyemről láttam, amint királyunk elébük megy a fogadásukra.
Hallottam elképedt szavait, amivel a vezetőjüket fogadta. És hallottam rá a feleletet: azt a mély, dallamos hangot. Előrecsúsztam kicsit, hogy jobban lássak.
A csapat élén csillogó páncélú, vörösköpenyes magas alak állt. Alakja karcsúnak tetszett a páncélzata ellenére is. Világos, bonyolult fonatokba rendezett haja a vállára hullt. Ovális arca, sasorra és halhatatlan szépsége megigézte a szívemet, még mielőtt ráeszméltem volna mi történik velem.
Ebben a pillanatban két alak bukkant fel a királyunk háta mögött. Az idegenek közül ketten, akik nemrég érkeztek , de már komoly haditettekről pletykáltak velük kapcsolatban. Az elülső magas, szikár, sötét loboncos hajú, borostás, kemény arcú ember volt, de most szinte ellágyulva nevetett, ahogy előbb szertartásosan köszöntötte, majd istenesen megölelgette a csapat vezetőjét. A szőke férfi mosolyogva tűrte. Mögöttük feltűnt a másik idegen is, ő már csak maradt a szertartásos üdvözletnél. És ahogy egymás mellett álltak, rádöbbentem, hogy ez az idegen is közülük való! Nem lehetett eltéveszteni: a hosszú, szőke haj, kék szemek, délceg termet, és a népükre jellemző enyhén hegyes fülek! A parancsnok ekkor a királyunk felé fordult és felajánlotta ő és csapata szolgálatait. A csapata egy emberként fordult feléjük vezényszó nélkül, fegyverük hangosan dobbant a kövön.
A harc előtt addig ügyeskedtem, míg az elf parancsnok közelébe kerültem a várfalon. Bár kétlem, hogy észrevett volna egy ácsingózó, kamaszfiúnak öltözött lányt. A mellvéden bámult kifelé a közeledő fekete sereg felé. A páncélokon megcsillant a fáklyák fénye.
De még akkor se sejtettem, mi vár ránk.
Aztán elért minket a háború, a sötétség, a vér, a tűz, a halál...
De még mindig nem fogtam fel gyermekségemben miről is szól ez az egész.
Mikor az első szörnyet sikerült megölnöm, még kiabáltam örömömben! Mikor a tizediket tettem harcképtelenné, már csak a karom éreztem - hiába volt a sok gyakorlás, már fájt az ormótlan kard emelgetésétől. Mikor a huszadikat sebeztem meg, már csak arra tudtam gondolni, legyen már mielőbb vége, mielőtt elpusztulok a kimerültségtől. Nehogy már szégyenszemre vissza kelljen vonulnom anyámhoz és nővéremhez a barlangokba. Na, kapnék is tőlük szépen, ha kiderülne, hogy ellógtam csatázni!
De a szörnyek csak egyre jöttek, özönlöttek, már ott voltak mindenütt. És az eső is esni kezdett. Ami elöször izgalmas játéknak tűnt, mostanra véres valósággá lett: tetemek hevertek mindenfelé, a zuhogó eső sártócsává dagasztotta a földet a harcolók lába alatt, a kaput betörték, a várfalat felrobbantották... Áztam, fáztam, s egyre jobban fáradtam. Kezdtem rájönni, hogy itt már csak egy dolog számít: a túlélés. Túlélni ezt az éjszakát! Csak az adott némi erőt, hogy időnként láthattam őt: a falakon, hol itt, hol ott tűnt fel. Elöször íjjal lődözött, majd karddal hadakozott, de oly kecsesen, mintha őt meg sem érintette volna fáradtság, a fájdalom és a halál. Pedig hullottak el az ő népéből is szép számmal.
És akkor megtörtént a baj: már annyira kimerültem, hogy hárítani sem bírtam, és az egyik szörny a vállamba állította vastag kardját. Szerencsére fegyvere tompább volt, mint a mieink, így nem szaladt túl mélyre, de így is összeestem a fájdalomtól és az ütés erejétől. Aztán már csak azt láttam elhomályosuló szemmel, ahogy a vicsorgó, fehér sisakos fenevad feje fölé emeli a bárdját, hogy lesújtson rám vele...Védekezni sem volt időm, mikor hangos süvítéssel egy nyílvessző állt bele a szörny oldalába, aki ettől hangtalanul eldőlt.
Körbenéztem, kinek köszönhetem az életem: hát a fal romjairól komoly arccal az elf parancsnok, a bálványom intett felém. Talán azt kérdezte, jól vagyok-e? Mikor látta, hogy fel tudok állni, egy villanásnyi időre elmosolyodott, majd ezzel a mosollyal az arcán fordult is el, hogy kivédjen egy csapást. Kiáltások harsantak a belső vár falairól, visszavonulásra szólítva fel a kint harcolókat. Szinte fizikai megkönnyebülést éreztem, hogy végre megpihenhetek, szemem előtt felrémlett rémült családom képe a vár alatti barlangokban, s bűntudattól űzve, lüktető vállal futni kezdtem a biztos menedék felé. Az elf parancsnok hangja azonban egy pillanatra megállított: hallottam, ahogy a saját nyelvén kiabál az embereinek - gondolom, hogy ők is vonuljanak vissza. Majdnem el is sodortak a visszavonulók. Egy kis fickót ketten cipeltek el mellettem, ordított, hogy ő még vissza akar menni harcolni. Irigyeltem a bátorságát és elszántságát.
Visszanéztem az elf férfira ott a várfalon, és akkor megtörtént! Ahogy a visszavonulót vezényelte, egy szörny mellé ugrott és hirtelen mozdulattal oldalába merítette tőrét. A szőke férfi szinte fel sem fogta, mi történt vele, csodálkozva fordult támadója felé és ekkor egy másik, aki hátulról lopózott mögé, újabb csapást mért rá. A csatazaj elnyelte sikoltásomat, ahogy feledve mindent és mindenkit visszafelé kezdtem vágtatni a menekülők tömegén át. De messze voltam tőle. Túl messze. Láttam, hogy a barátja, az a sötét hajú idegen is észrevette, hogy mi történt, mert ádáz küzdelemben nyitott utat magának, hogy odaérjen, mielőtt...de már csak a testét tudta felfogni. A férfi halott volt, mielőtt a karjaiba esett volna.
Mikor lihegve, a fájdalomtól elvakulva odaértem melléjük, a sötét hajú férfi akkor eresztette le barátja testét a földre. Felpillantott rám, szemében, mintha könny csillant volna, és vadul rámmordult:
- Eredj innen! Ez nem neked való! Túl fiatal vagy még a halálhoz!
Ezzel felugrott arcán rettenetes fájdalommal, orba nyomott egy szörnyet, majd közéjük ugrott, hogy hatalmas pusztítást vigyen végbe közöttük.
Én csak térdreestem, ahol az előbb még ő térdelt. Az elf férfi még így, holtában is szép volt, habár páncélját vérfoltok csúfították és szőke haja összekeveredett a sáros lével a földön. De arcának nemességét a halál sem tudta letörölni.
- Sajnálom, annyira sajnálom! - suttogtam és kitört belőlem a sírás. Nemcsak őt, magamat is sirattam, igazi, női sírással. Könnyes szemmel néztem körbe: mindenhol körülöttünk hasonló ifjak, hevertek egymás hegyén-hátán halomban népemből és az ő népéből is. Délceg, szépszál fiatalemberek. Akiknek nem itt és nem most kellett volna meghalniuk.
Nem tudom, meddig ültem ott szipogva, a csatazaj csak tompán hatolt fülembe. Csoda, hogy nem talált rám valamelyik szörny. Nem is emlékszem, hogy jutottam vissza a Várba, a barlangokba, tán valaki összeszedett és becipelt magával. Csak az anyámmal és a nővéremmel való viszontlátásra emlékszem: arra a kétségbeesetten kitörő örömre, hogy ők még megmaradtak nekem. Hogy mi még megmaradtunk egymásnak. Anyám még megszidni is elfelejtett az aggodalomtól, mialatt bekötözte a sebemet. Aztán hajnalra kelve, mikor minden remény elveszni látszott, egyszercsak megérkezett a király unokaöccse kétezer jó lovasával, és úgy beszélik ők fordították meg a szerencsénket.
De nekem örökre elegem lett az öldöklésből. A háborúból ennyi tapasztalat elég volt egy életre is. Azóta soha nem fogtam fegyvert. Elfogadtam, hogy nő vagyok, s bár olyat mint ő, soha nem láttam többet...csak megtaláltam a páromat, s most már lassan az unokáimat nevelgetem. De időnként még most is úgy álmodok róla, hogy tán nem is esett el azon a szörnyű éjszakán. Csak elhajózott népével halhatatlanföldre és ott él tovább a szívemben, és nem érdekel mit mondanak erről mások!