- Éjszakát jöttem nézni, és attól kezdve itt vagyok, de látom a Hajnalra leltem rá. Vagy, Éjszaka vagy netalán? Mond, mi a neved? – kérdezte Gil-galad és közben óvatosan közelebb lépett Mírea Amurelhez, aki meg sem ijedt. Csak meglepődve pillantott Gil-galadra és abban a percben egymásba szerettek.
- Mírea Amurel a nevem. – mosolygott Mírea és önkéntelenül, de kezét nyújtotta Gil-galad fele, ki gyengéden megfogta, megsimogatta és letérdepelt Mírea elé.
- Arcod szépsége minden gondolatomat elfeledteti. Nincs most számomra sem sötétség, sem gyász, sem háború. Oly szép vagy, akár a Nap, de oly lágy is, akár az Éj. – suttogta Gil-galad, mint kiben azért van még egy kis félelem.
- Szavaid úgy hangzanak, ki ismeri a halált. – válaszolta megrémülve Mírea, és kezét szívéhez kapta.
- Még nem, de lehet egyszer megismerem. De most már attól sem félek, mert szívem szerelemre gyulladt irántad. Éjjel láttalak meg, és azóta lesem táncod, éneked oly csodával, de te is csoda vagy, milyennel azelőtt még nem találkoztam. Azt hittem eddig, hogy a világ csodás, de hogy ilyen meseszép arra csak most jövök rá. Nélküled most már élni nem tudok, jer hozzám most. Vagy ha nem, szívem szakad bele. De kérdem most rendesen, hozzám jössz és leszel a feleségem? Tudom, ámbár most láttál meg, de bízom hogy szívedben szintén szerelem ég. – vallott szerelmet könnyes szemekkel Gil-galad. Mírea Amurel úgy tűnt egy percig, hogy habozik, de valójában a meghatódottságtól válaszolni sem tudott. Csupán szemei könnyeztek és egész testében végig áramlott az a melegség, ami Gil-galad érintéséből jött. Mert végig fogták egymás kezét és úgy várták egymás szavát.
- Válaszolj hát, kérlek. – suttogta Gil-galad, reménykedve. Majd óvatosan felállt és felsegítette Mírea Amurelt is, és úgy tekintettek egymás szemébe. De nem is szavakban jött a válasz, hanem szerelmes csókban, mely egymás ajkát átölelte és egymás karjaiban pihentek, majd tekintettek újra egymásra.
- A neved még nem is mondtad. – kérdezte Mírea, majd Gil-galad egy pillanatra a messzi távolba tekintett, elmosolyodott majd újra szerelmére, és kezét megcsókolta.
- Gil-galad a nevem. – válaszolta, és ekkor Mírea összerezzent és ijedtében ellökte magát párjától.
- A tünde király Gil-galad? – kérdezte csodálkozva. És Gil-galad nem értette félre, hanem oda lépett hozzá és ismét átkarolta.
- Csak simán Gil-galad. – mondta a király és megcsókolta kedvesét. Így néhány napra rá összeházasodtak, és egyelőre volt még idejük, mert a sereg még nem folytatta útját, hogy megvívjon Szauronnal.
Aztán nászuk éjszakáján Gil-galad ismét örök szerelmet esküdött feleségének, de ugyanakkor félt is, hogy csupán röpke évek állnak előttük. Mert ismét furcsa érzés kerítette hatalmába a nemes tünde királyt, így aludni nem tudott. Hajnalban felkelt és ablakához lépett, hol furcsa jövőképek jelentek meg neki, egy sötét jövőről, hogy lánya lesz, és vele együtt milyen szomorú sorsa is. A faragott díszek és a kinti világ festményei elhalványulni látszottak, a színek megfakultak, az idő áttért egy másik rendre. Majd Gil-galad könnyes szemekkel lehajtotta a fejét, jobb kezével a párkányba kapaszkodott, majd ismét feltekintett és megértett minden féltő érvet. Lánya lesz, kinek neve Ainagil és ki a Remény lesz, egy olyan korban, mi még messzebb van, de a sötétség ellen fog vívni ő is. És ekkor Gil-galad lágy suttogásba kezdett.
Fényes álom ébreszt eme fényes hajnalon,
Mást nem látok, csak álmot túl, az ablakon.
Remény jő el a népnek, hosszú némaságban,
Így szól, hogy mi volt szívem látomásában.
Gyermekem, családom magja megjelent,
Kristálytiszta remény, a mélyedő sötétségben.
Lányom születik majd, elhozva a megváltást,
Életet ad majd egy királynak, oltalmazó áldást.
Vigyázzatok rá, ha ily nehéz sorsot szántok,
Óh, lányom, milyen szörnyű képeket látok,
Még meg sem születtél, de a jövőd már teher,
Én soha nem láthatlak éltemben, így megyek el.
Hát élet ez, hol mindig sötét háborúk vannak?
De látom, lesznek helyek, hol fények fakadnak,
És igaz szerelmek, melyek mindent kibírnak,
Csodás tettek, melyeket versbe, dalba írnak.
Remélem, egy nap majd csodás álmok jönnek,
És segítik lányom a sok gond terhe mellett,
Kívánom majd, hogy egyszer ő is megpihenjen,
Kedvese ölében, ő is egyszer boldog legyen.
Gil-galad ezután csókkal ébresztette kedvesét, de nem mesélte el neki a látomását. Helyesebbnek tartotta, ha csak Elrondnak szól róla egyelőre, és majd ha itt az idő, Mírea Amurel is megtudja. Aztán eltelt egy év, ami egy tünde számára csak egy pillanat, mégis Gil-galad félte ezt az időt, majd végül eljött a nap is, mikor a hatalmas sereg, melynek párja nem volt, elindult a Köd-hegységen keresztül, hogy azon átkeljen és útját Mordor fele vegye.
Hosszú és fáradságos út volt ez, és Mírea Amurel férjével tartott önszántából, így Gil-galadnak meg sem kellett rá kérnie úrnőjét. De Mírea Amurel az igen fiatal tünde lányból tiszteletre méltó asszonyává vált Gil-galadnak és mellette igazi harcossá, olyan nővé ki nem félt semmitől és kinek ereje a szeretetéből fakadt. Mert tudni kell, hogy Mírea Amurel még fiatal tünde lány volt, csupán néhány száz éves, és kora eltörpült Gil-galad évezredei mellett. Még tündék között is oly ritka volt ekkora korkülönbséggel házasodni, de nem foglalkozott vele senki sem és szerelmüknek nem volt akadálya. A rút években kegyetlen csaták következtek, de nem volt mit tenni, az utat folytatni kellett.
Abban az évben, mikor Anárion elesett, Mírea Amurelről kiderült hogy gyermekkel várandós. Gil-galad egyszerre volt a legboldogabb és a legszomorúbb, mert tudta lánya fog születni, és sorsát előre tudta. Így feleségét magához hívta, majd leültek kettesben és Gil-galad elmesélte neki látomását, hogy mit látott a nászéjszakájukat követő hajnalon. Mírea Amurelnek most már volt annyi ereje, hogy elfogadja amit férje elmesélt neki és megbízott Gil-galadban. Így szót fogadott Gil-galadnak és néhány tündével visszafordult, hogy eljusson Lothlórienbe, és ott adjon majd életet születendő gyermeküknek. De Gil-galad arról nem mert neki beszélni, hogy lehetséges soha többé nem látják egymást mert ő a nagy csatát nem fogja túlélni. Így a búcsúzás ideje nehéz perceket hozott magával.
- Ígérj meg nekem valamit. Mindig erős leszel, és szeretet fogja lakni a szívedet. – suttogta Gil-galad feleségének, miközben kezeit szorongatta majd szívéhez emelte. Gil-galad szomorú tekintete rossz előérzetet keltett Mírea Amurelben és keze remegett, néma tekintettel figyelte férjét. – Ígérd meg, hogy ha valami történik, te Nyugatra térsz. De gyermekünket itt kell hagynod, neki más lesz az útja. Ígérd meg, hogy megtartasz engem a szívedben. – és Gil-galad próbálta könnyeit elfojtani.
- Miért mondod ezt? – kérdezte rémülten Mírea Amurel. – Szavaidból rosszat sejtek. Hát nem látlak többé? – kérdezte, majd Gil-galad szájához emelte kezeit és csókot adott rájuk. Néma tekintete sokat mondott Mírea Amurelnek. – Az nem lehet. Én nélküled élni nem tudok. – fakadt ki könnyekben Mírea Amurel.
- De tudsz. – ellenkezett Gil-galad. – És erős anyja leszel lányunknak, én pedig erős apja. – próbálta bíztatni.
- De lányodnak apa kell. – válaszolt neki remegő hangon felesége és gyönyörű hamvas arca elsápadt a félelemtől, hatalmas kék szemei tágra nyíltak, a szél arcába fújta a haját. Így állt férje, a tünde király előtt ki maga harci díszben, kék színű, ezüsttel és arannyal díszített ruhájában áll ellent a szélnek és feleségének.
- Veletek leszek mindig. De most már indulnod kell. – válaszolta a férfi, szemeit szorosan lehunyta egy pillanatra, majd ismét felnyitotta, mikor Mírea Amurel utoljára megcsókolta. Hosszú és szomorú csók volt ez, miben benne voltak az elmúlt évek és az a szeretet is, amivel közös gyermekük is megfogant. – Menj. – mondta ismét Gil-galad. – De ne feledd, szeretlek. És szeretem a gyermekünket is. – de Mírea Amurel habozott, de az őt kísérő tündék már készen állottak mögötte, és ők tanúik voltak elválásuknak.
- Szeretlek. – válaszolta Mírea Amurel és elindult. Gil-galad mögött Elrond és Elendil állt csendes tekintetükből a szomorúság áradt, ahogy átélték a két szerelmes elválását. De ők is csak azt látták, amit Gil-galad. Mírea Amurel felült a lovára és elindult a többi tündével Lothlórien földjére. És amíg láthatták egymást addig Mírea hátra visszanézett és szerelmét, férjét, királyát figyelte és Gil-galad is ott állt és nézte, ahogy elmegy szerelme, felesége, királynője, gyermekükkel a szíve alatt. Ekkor Elrond oda lépett Gil-galad mellé, és vigasztalásképp kezét a vállára tette. A szél feléledt és a könnyeket magával vitte, hogy megöntőzze velük a távolabb élő földeket, fákat, hátha azokban kicsírázik újra az, amit most Gil-galad és Mírea Amurel elveszített. De a csírát nem a messzi földekben és virágokban kellett keresni, hanem Mírea királynő szíve alatt, mert ott tovább élt, és ott dobogott mindaz, ami egyszer visszaadja azt Középföldének, ami el fog veszni az idő hirtelen múlásával.
És ekkor Gil-galad maga előtt látta saját végzetét, hogy az ő ideje hamarosan lejár. Némán nézett maga elé, felesége már nem volt látható, de az imént történteknek több tünde is tanúja volt. És tekintete véletlenül egy ifjú szív fele fordult. Fiatal tündefi állt vele szemben, tekintetében részvét, mozdulatlan ajkai legszívesebben beszéltek volna. Hosszú szőke haja a széllel együtt lobogott, akár a mögötte lévő kifeszített tünde zászlók. Szemében valami olyan tükröződött, ami Gil-galadot ifjú korára emlékeztette, amikor még egészen más idők voltak. És a fiatal tünde páncélja megcsillant a homályos fényben, mert aznap borús volt még az ég is. A nap nem akart előbújni, de ennek a fiúnak a páncélja mégis csillogott. A palástja is bús táncra kelt a széllel és a hajával, lándzsáját szúrva hagyta a földben. Így nézték egymást jó hosszan, szemük könnyektől csillogott még mindég. Majd Gil-galad elment, be a sátrába és aznap már ki se jött.
