Parth Galen mezeje, 3019.

Az első nyílvesszőt nem is látta honnan érkezett. Éles fájdalommal állt bele a vállába, térdre rogyasztotta Boromirt. De harci láza felülkerekedett a sérülésén. Talpra küzdötte magát és bal karját már nem bírta emelni, jobbjával osztogatta a halálos csapásokat.
Ekkor érte a második lövés. A nyíl a gyomrába fúródott. Már nem lett volna ereje felállni, de tekintete találkozott a két félszerzet könyörgő, rémült pillantásával. Belőlük merített annyi erőt, hogy ennek ellenére is felemelkedjen és földre küldjön egy túl mohó ork harcost.
De a harmadik lövést nem tudta kikerülni. A feketetollú, vastag szárú nyíl a szíve tájékát találta s kettéhasította Gondor kürtjét is! Végképp térdre kényszerítette. Kicsorduló vére lassan elszínezte díszes nemesi öltözékét. Tehetetlen szemmel figyelte, ahogy a szörnyetegek felkapták a félszerzeteket és magukkal hurcolták őket. Már semmit sem tudott tenni. Csak térdelt, kapkodva a levegőt. Fölötte vicsorgó pofa tűnt fel a domboldalon. Az uruk-hai vastag íjára illesztette a negyedik s immár halálos nyílvesszőt. De az a nyíl már nem indult útjára. Boromir még látta, ahogy Aragorn harcolni kezd. Érte.
Lassan eldőlt, a kemény föld ütését már nem is érezte. Csak feküdt és nézte az aranyló lombokat a feje fölött. Milyen szép! - gondolta. Eddig miért nem vette észre, hogy ilyen szép? Bárcsak megoszthatná ezt azzal a helyes tündelánnyal Völgyzugolyból. Ha most itt lenne, elmondaná azokat a dolgokat neki, amikre akkor még nem voltak szavai. Azt, hogy végre annyi év után megértette őáltala: nem csak a harcban és fegyverforgatásban lelheti örömét. Annyi minden más is van a világon, a világukon. De oly kevés volt az idejük. És becsapta őt: hisz azt ígérte neki, ha végez a küldetéssel, visszamegy hozzá. De már soha többé nem fog visszamenni.
Szíve belesajdult. Most eszébe jutott az öccse. Látta Faramirt, ahogy valami vízbe gázol, alakját fény veszi körül, egy csónakféle úszik el mellette, és a szeme kimondhatatlan bánatot tükröz.
Aztán Faramir a Gyűrű fölé hajol, s mintha beszélne valakihez: "De most már ne félj! Akkor se venném el ezt a valamit, ha itt heverne az országúton. Még akkor se, ha Minas Tirithet romlás fenyegetné, s csak én menthetném meg a Fekete Úr fegyverével, a város javára és a magam dícsőségére. Nem, nem vágyom, ilyen diadalra."
"Bocsáss meg öcsém, igazad volt! Büszke voltam és meggondolatlan, és túlságosan vágytam Minas Tirith győzelmére és önmagam dicsőségére. Neked kellett volna eljönnöd, atyámnak és a Véneknek téged kellett volna választaniuk, de én voltam az idősebb és a keményebb. És azt hitték, hogy az erősebb is vagyok. De elbuktam a próbán! És ezt már nem hozza helyre se gondolat, se szó, se tett!"
Faramir megtette volna, amit ő nem bírt. Útjára engedte volna...
És most az öccsét is magára hagyta, kitéve őt apjuk szeszélyeinek. Apjuk, a zsarnokoskodó öregúr, aki belénevelte a büszkeséget, s városuk féltését. Aki tőle várja gondjainak megoldását, Gondor dicsőségének visszaállítását, amit már soha nem tud végrehajtani. Faramirra mondta mindig az apjuk, hogy csalódást okoz, de a legnagyobb csalódást most ő okozta neki. "Veszélyes, tudom. A Gyűrű gonosz erejétől elgyengül az, aki alantasabb. De te! Te erős vagy!...Hozd el nekem ezt az ajándékot!"
Különös a sors, hogy ilyen sok félelmet és kételyt kell elszenvednie egy ilyen kicsiny tárgy miatt. Egy apróság miatt...
Egy pillanatra gyűlölet ébredt a szívében; apjuk tudta, hogy hova küldi, mégis megtette!
De anyja emléke lecsendesítette. Felrémlett neki a szép, szelíd asszony, akit forrón szeretett, de aki inkább Faramirral volt elfoglalva, s mindig-mindig szomorú volt. Ő már régen eltávozott e világból, s nem apjukra, de őrá bízta a kisöccsét.
S más már nem is volt neki, csak a Szövetség, akiket most elárult. Legfőképpen Frodót.
"Frodó! Hol van Frodó?"
Nem értette, egészen idáig nem értette igazán, mi a célja ennek az egésznek, őt csak apja parancsa vezérelte.
"Apám, hát nem látod? Félreértetted az egészet! "
És igen, ő maga is félreértette az egészet. Aragorn megpróbálta elmagyarázni neki, de ő nem hagyta. Az apja vére dolgozott benne.
Homályosuló szeme előtt Aragorn arca tűnt fel. És Boromir hirtelen megértette az Úrnő szavait a bukásról és a reményről: hogy van még remény. Remény Gondornak, amikor már minden remény elveszett. És ő hogy harcolt ellene!
Ezzel együtt más is felrémlett neki: egy szinte elenyésző emlék. Nagyon kicsi gyermek lehetett még akkor; édesanyja kedves arcát látta maga fölé hajolni, meg egy komoly-szép férfiarcot, majd negyven évvel ezelőttről.Hallotta a hangjukat, valamin nevettek. Az a hang! Aragorn!
- Boromir!
Aragorn, legyőzve az uruk-hait, térdre esett Boromir mellett.
- Bocsáss meg, nem értettem! Cserbenhagytalak!!
- Nem igaz, Boromir! Bátran harcoltál. Megőrizted a becsületed.
- Frodó?!
- Útjára engedtem... A Gyűrűhöz már nem férhetünk hozzá.
- Úgyis vége! Az emberek világa elbukik. Mindent beborít majd a sötétség. A városom romba dől. Aragorn!
Aragorn esküre emelte kezét.
- Nem tudom, mennyi erő lakozik bennem, de esküszöm, nem hagyom a Fehér Várost, sem a népünket elpusztulni.
- A népünket....a mi népünket....
Utolsó erejével kinyújtotta kezét az avarban heverő kardjáért. Aragorn a markába helyezte, s segített neki, hogy a mellére fektethesse. Kardjának fogása ismerős volt, s megnyugtató. Már senki sem győzheti le többé. Kínlódva feltekintett a fölébe hajló komoly-szép férfiarcra, amely elfojtott fájdalomról mesélt. Boromir felköhögött, ajkán vérpatak csordult ki.
- Követtelek volna testvérem... kapitányom... királyom...
Keze még egyszer utoljára összeszorult a mellére fektetett kard markolatán. Aragorn ráfektette a saját kezét Boromiréra.
"Egy napon majd az utunk hazavezet, és a torony őre meghallja kiálltásunk: Gondor urai visszatértek!"
Boromir szeme lecsukódott, s hosszú-hosszú útra indult.... Aragorn akkor megcsókolta a homlokát, majd felegyenesedett, és a könnyei végigcsorogtak vérlepte, kemény arcán.
- Jöttét lesik majd a Fehér Toronyból. De ő már nem tér vissza! - mormolta halkan, búcsúzóul.