A szeretet hangja


Azért születtünk erre a világra, hogy végig járjuk azt az utat, amit a sors nekünk szánt. Ez az út lehet nehéz, sőt napról napra nehezebb, de sohasem feledhetjük el, hogy milyen cél vezérli a szívünket.

De míg élünk, addig muszáj észrevennünk a szépet és a jót, hacsak egy napsugárban is. Sohasem feledhetjük el, hogy mindig lesz egy újabb nap, ami talán magával hozza azt a csodát, amire oly régóta várunk.

Ha mindig bízunk az eljövendő napokban, akkor idővel egyre több szépséget fedezünk fel egy-egy napsugárban, ami talán olyasvalakire emlékeztet minket, akit a szívünkbe zártunk örökre.

Mert akármilyen nehéz utat is kell, hogy végig járjunk, egy dolog mindig ott lesz, amibe kapaszkodhatunk, és ez a szeretet. A szeretet az, ami soha nem veszhet el, még ha a sötétség mindent beborít is. Mert a szeretet bennünk él egy olyan védett helyen, amihez csak mi férhetünk hozzá.”

Faramir





Ithilia


Hosszú út után Ainagil elérte Ithilia északi részét és Dél fele tartott. Nem próbált arra gondolni, hogy merre is megy. Szíve nehéz volt, minden mása üres, gondolatai elenyésztek a lelke mélyén. Olyan volt, akár az élők halottja. Járása neszt sem keltett, mint egy árnyék az éjszakában.
Néha keresett egy biztonságos zugot, hol álomra hajthatja a fejét. Aludni mégsem tudott, képtelen volt lehunyni a szemét, akár egy percre is. Csak ült némán, maga elé nézve és átengedte fülén, az éjszaka összes vadjának hangját.
Veszélyérzete nem volt, mert tudta, itt az erdőben nincs oly lény, mely szörnyűségesebb lenne Mordor tornyán élő árnyával, vagy szolgáinak seregénél. De nem sejtette, hogy az üresség mi a lelkében volt, eljutott Szauronhoz.
Hajnalban esőre ébredt fel. Próbálta összeszedni kevéske holmiját, ami nem állt másból, csak kardból, köpenyből, sisakból és néhány apróságból. Erőt nem érzett karjaiban, lába megzsibbadt. Mély álmosság gyötörte, ami oda kúszott hozzá a hajnali esős köddel. Haja vizesen omlott homlokába, szemei megfáradtak és vörösek voltak. Behúzódott egy fának odújába, ott próbált menedékre lelni. Ki tudja már, hogy mennyi ideje élhetett így, magába feledkezett némaságban. Hetek? Vagy hónapok? Ezt senki meg nem mondhatja, mégis az idő eltörpülni látszott a bánat által okozott hiányérzete mellett.
Majd Ainagil dúdolni próbált, hátha az segít valamit, de hang alig jött ki torkán, szívében megremegett. Hol lehet a hang, mely egyszer énekelt? Számára most már a világ elveszett. Így teltek még el napok, amint az odúban gubbasztott, étlen-szomjan. Akár a megfáradt vándor, kinek évei arcában rejlettek és ereje elszállt a sok gond terhe mellett.

„Király a lovon, harcra buzdítja seregét. Egy Szövetség született, mely a végsőkig harcol, hogy megállítsa mindazt, aminek nem lenne szabad eljönnie, és érezve a halált, körbe néz.
Király a ló alatt, halott most már ő is. Így volt a története, hogy újjászülessen a halál számára, nem bánja mit tett eddig, hősként halt meg és békében pihenhet mára.”

Egy nap, két ember talált rá Ainagilra, egészen véletlenül. Zöld és barna színű ruhát viseltek, kezükben íjaik, kardjuk derekukon pihentek. Ellenségnek nem nézték a lányt, mert Ainagil arcában szépséget fedeztek fel, mit nem győztek le még a kemény évek. Egyfajta ártatlanságot láttak, melyről azt hitték, hogy már rég elhagyta ezt a földet. Így jóakaratból, ámbár óvatosan, ölben vitték rejtekhelyükre. Egyet tudtak csak, hogy Rohanból jött, hiszen kardja és öltözéke elárulta ezt és, hogy nagyon beteg. És nem értették, miként vezethette ide a sors, közel az ellenséghez.
A gondori erők kapitánya, Faramir hamar megtudta, hogy katonái egy leányra akadtak bent az erdő mélyében, régi odvas fa odújában. Ő fia volt a Gondorban helytartóként uralkodó Denethornak. Faramir megszánta a lányt, és ágyba fektettette, egy katonáját megbízta, hogy ápolja, és gondját viselje. Semmit nem tudtak róla. Sovány volt, és beteg. Legyengülve aludt, mély álomba fojtva. Napok teltek el így.


Egy délután, Ainagil magához tért. Még csak homályosan látott, fény érte a szemét. Nem tudta hova került, milyen hely ez. Kis szoba, egyszerű bútorokkal. Egy ágy, asztal, négy szék és egy szekrény. Semmi több. Az egyik széken egy férfi ült, térkép felé hajolva, körötte még három másik. Valamin tanakodtak, csendben, halkan, szinte csak kézzel mutogattak egymásnak. Ainagil megmozdította jobb kezét, próbált feléjük nyúlni és szólni egy szót. De szó helyett csak egy erőtlen hang jött ki a torkán, amire mindenki felfigyelt. Magas, erős férfiak voltak. Vezetőjük ki ült, azonnal felállt és odalépett hozzá. Középkorú férfi volt, barna haja fényesen hullott a vállára. Ainagil egy pillanatra azt hitte, Aragornt látja, de tévedett. Mégis a kedves szemek, mik rá szegeződtek, aggódva és féltően pihentek Ainagil szépségének utolsó emlékein. Mert Faramir kapitány oda hajolt hozzá, és gyenge, megtört lányt látott. Kezét megsimogatta, és érezte, hogy egy hideg, kiszáradt bőrt érint meg. Ainagil beleremegett a melegségbe, ami átáradt az egész testén.
- Már hinni sem mertünk, hogy életben maradsz. - szólalt meg Faramir kapitány. - Csoda is, hogy étlen, szomjan éltél eddig.
- Mi történt? - kérdezte Ainagil, remegő hangon. Faramir egy ideig némán nézett rá, majd próbált belekezdeni mondanivalójába.
- Katonáim az erdőben találtak rád, ilyen állapotban. Hozzám hoztak téged, és te hosszú napokig voltál így, eszméletlen, és hinni sem mertük, hogy maradhatsz életben. Etetni nem tudtunk, itatni épp. Ellenség nem lehetsz, és ha nem Rohan páncélját viselnéd, azt hinném tünde vagy. Az én nevem Faramir kapitány. - mondta Faramir, majd leült arra a székre, amit odahoztak neki. - Mi a neved? - kérdezte.
- A nevem? - kérdezte vissza Ainagil, szemei a falakra szegeződtek. Hirtelen nem emlékezett semmire, majd minden megvilágosodott előtte. - A nevem A... - majdnem kimondta igazi nevét. - A nevem Théodin. - válaszolta.
- Rohan királyának, fogadott lánya? - kérdezte Faramir meglepődve.
- Igen. - válaszolta Ainagil és bólintott egyet.
- Ha én ezt elébb tudom, futárt küldetek Rohanba.- válaszolta hirtelenjében Faramir.
- Ne! - kiáltotta erőtlenül Ainagil. - Nem. Eljöttem, az utamat járom, ha Rohannak hiányzok is, nem akarom, hogy tudják, itt vagyok. - majd próbált felülni, de Faramir nem engedte.
- Pihenned kell, és ámbár nem értek semmit, nem most van itt az ideje, hogy mindent elmondj. - válaszolta Faramir, ekkor ajtó nyílt és egy barna ruhába öltözött, barna hajú lány lépett be.
- Hát felébredt? - kiáltotta boldogan a lány. Faramir hátra nézett és elmosolyodott.
- Ő Enair, lánya Gondor egyik kapitányának. Ő ápol téged jó ideje, és ő is fog, míg fel nem épülsz. Mindig a segítségedre lesz. - fejezte be, mikor Enair megállt, Ainagil ágya mellett. Pirospozsgás arca vidámságot hozott a falak közé.
- Nekem most mennem kell. Enair, gondoskodj Théodin hercegnőről. - állt fel Faramir kapitány. - Remélem mielőbbi gyógyulásodat úrnőm. - majd elment a többi emberével. Így Ainagil a lánnyal maradt, aki vidáman egy csokrot húzott elő kis kosarából, és azt az asztalra tette egy vázába.
- A virágok illatosak, és szépek. A szomorú arcnak boldogságot adnak. - mondta Enair, ahogy igazgatta a virágszálakat. De Ainagilt becsapni nem tudta, szeme teli volt szomorúsággal.
- Nem is tudja mekkora boldogság ez! Én éjjel-nappal aggódtam! - majd odaült a székre, Ainagil mellé. - Én Enair vagyok. Apám Faramir kapitánynál szolgál. - mutatkozott be. Ainagil hirtelen furcsa érzést érzett a gyomrában.
- Valami baj van úrnőm? - riadt meg Enair.
- Nem. - mondta Ainagil, majd egy pillanatra mozdulatlan lett, aztán a lányra nézett.
- Éhes vagyok. - mondta egyszerűen.


Hamarosan a kapitány újból meglátogatta a beteg Ainagilt. Csendben vacsorát hozatott, míg Ainagil az ágyban evett egy keveset, amennyit tudott, addig Faramir az asztalnál ült, és nézte őt. Enair is velük volt, Ainagil ágya mellett ült, és segített neki enni.
- Meddig voltam ilyen állapotban? - kérdezte Ainagil. Faramir ekkor felállt és odalépett a lány ágyához.
- Egy hete találtunk rád. De, hogy mióta voltál ott, azt csak te sejtheted. - mondta aggódva Faramir és érezte, hogy a lányt valami különleges cél vezérli, és szemeiben érezte az elmúlt nehéz éveket. Ainagil némán nézett maga elé, tekintetében senki nem létezett. - Hercegnő. - szólongatta Faramir. De a lány meg sem mozdult, szeme sem rebbent. - Hercegnő.
- Nehéz évek voltak, és a sötétség most egyre erősebb. Az én utam az, hogy fényt vigyek. De szívem nehéz, akár az ősi nagy hegyek. - mondta Ainagil, ki mintha nem is ebben a világban élne. De ekkor Ainagil a nyakához kapott, hogy a nyaklánc ott van e még. Majd mikor érezte, hogy Morwen nyaklánca még mindig ott lóg a nyakában, megnyugodott. És egy nagyot sóhajtott.
- Mi az Théodin hercegnő? - kérdezte Faramir kapitány.
- Féltem, hogy atyámtól kapott nyakláncom, elveszett. - mondta könnyes szemekkel, mert eszébe jutott, hogy mennyi szeretetet hagyott maga mögött, és most itt egyedül van. Majd Faramirra nézett hosszan.
- Enair, kérlek menj ki. Hagyj minket magunkra. - mondta hirtelen Faramir. Enair egy pillanatig habozott, majd szó nélkül kiment. Erőltetett mosollyal csukta be maga után az ajtót. Faramir leült Ainagil ágyára, és csendben beszélni kezdett.
- Sejtem ki vagy. - kezdte, és Ainagil összerezzent. - Mithrandir mesélt rólad, ki hajdanán tanított engem Minas Tirithben. De csak annyit tudok, hogy van egy lány, ki tündéből vált emberré és, ki olyan terhet hord a vállán, mit még soha senki. Mithrandir azt is elárulta nekem, hogyan ismerhetek rá. És íme, rád ismertem. De titkodat megtartom, erről csak én tudok. Ezért is bízok benned. Nem tudom, hogy utad merre vezet, de felajánlom, hogy amint jobban leszel, kíséretet adok melléd, Gondorba, ha utad arra visz. Vagy csak szólj, miben segíthetek. - mondta Faramir.
- Köszönöm. - mondta Ainagil halkan.
- Nekem most mennem kell. Háború van, ha még nem is olyannyira nyílt, mégis vészjósló jelek tesznek engem óvatossá. Itt Ithilia erdejének a szívében most rossz nem érhet téged, de Gondor biztonságosabb. Minas Tirith is, ámbár védve van, nem tudni meddig állnak kövei. - kezdte Faramir. - A kémekkel is vigyáznunk kell.
- Szauron gyűjti a seregeit. - suttogta Ainagil. - A gonosz beárnyékolja a lelkeket. Nem tudhatod pontosan, hogy kiben bukkan fel és árulja el a népedet. - ragadta meg Faramir vállát.
- Nem kérdem utad, mégis kérlek vigyázz magadra. Ha úgy döntesz, Gondorba mész, ott oltalomra találhatsz házamban. - állt fel Faramir kapitány kissé zavarban, elgondolkodva azon amit neki mondott Ainagil.
- Köszönök mindent, jó Faramir. - nézett hálásan Ainagil, arca már visszanyerte rózsaszín árnyalatát, és újra melegség áradott belőle.
- Vigyázz magadra hercegnő, hamarosan visszajövök. - búcsúzott el Faramir kapitány és azzal távozott a kis egyszobás kunyhóból. Nem sokkal utána, Enair lépett be, fát hozott a tűzre.
- Úrnőm biztos fázhat, hát fát hoztam a tűzre, hogy jó melegben aludhasson az éjjel. Én is itt leszek, ágyat vetek magamnak a földre. Jó helyem lesz nekem, és ne aggódjon, biztonságban leszünk, Faramir kapitány katonákat adott az ajtóhoz. - mondta Enair, miközben fát tett a tűzre. Majd kicserélte az egyik elégett gyertyát.
- Valójában milyen kunyhó ez? - kérdezte Ainagil.
- Óh, hát ez egy kis rejtekhely, hol Gondor kapitánya szokott megtérni. Mikor veszély nem volt, néha ide jött magányába. De rövid idők voltak azok! - és összecsapta a kezét. - Ma már mindenütt veszély les az emberre.
- Te nagyon fiatal vagy, mégis itt vagy, férfiak között. - jegyezte meg Ainagil, de lelke nem volt nyugodt. Bajjós érzése volt Enairral kapcsolatban.
- Atyám katona, és anyám nem él. De hosszú történet, ahogy én ide keveredtem, de Faramir kapitány nagyon megörült nekem, mert nem sokkal azután érkeztem, miután az úrnőre rátaláltak az erdőben. - majd odalépett Ainagil ágyához. - Így hát én vettem gondjaim alá. Mégis csak jobb, ha nőt, nő ápol. - jegyezte meg és bele is pirult. - Boldog lehet, hogy Faramir kapitány vette gondjai alá! Ő aztán nagyszerű ember! Kedves és... - itt a szájához kapott. - Derék fia, Gondornak! - hadarta zavarában, majd leült a székre. - De van neki egy bátyja is, Boromir. Ő is szép szál legény, de érdesebb és indulatosabb, mint fivére. Olyan apja féle. - jegyezte meg Enair, szinte már magának beszélt, nem is figyelt Ainagilra. Csak akkor vette észre magát, mikor Ainagil elkuncogta magát. - Jaj! Fecsegek, és olyan derék emberekről, akikről nem is lenne szabad! Jaj, úrnőm, ha kérdezik, én nem mondtam ilyeneket! - rémült meg a fiatal lány. Ainagil később, próbált nem gondolni semmire, csak figyelte a lobogó tűzet, mígnem elaludt.


Éjjel felriadt, mert valami neszt hallott. Mikor körül nézett, csak a pislákoló tűzet látta, előtte Enair feküdt földre vetett ágyán. De síri csend volt, se nesz, se recsegés vagy akármi. Majd szemei újból lecsukódtak és próbált visszatérni álmába. Nem telt bele sok idő, és újból elaludt. Azt viszont már nem vette észre, hogy éjjel Faramir kapitány látogatta meg, csak hogy lássa nincs semmi baj. Mintha csak Faramirt valami különös érzés vonzotta volna ide, de róla tudni kell, hogy különleges volt ő, egy különleges fiú, akivel Gandalf rengeteget foglalkozott hajdanán. Tanította és nevelte. Volt, hogy apja volt apja helyett, mivel Denethor számára Faramir sose volt olyan, mint amilyet szeretett volna, és sokszor nem fiaként kezelte Faramirt.
Faramir megnyugodva tapasztalta, hogy mindent rendben talált, és bent a kunyhóban biztonság van. De Faramir amint kilépett az ajtón és maga után csukta, látta hogy az őrök az eget kémlelték, feszülten, csendben. Faramir nem mert szólni, csak kardját markolva nézte ő is az eget, amint a sötétségben, félholdos éjszakában egy árny köröz az erdő felett. Sötétség furakodott az emberek szívébe, megteltek félelemmel. Az árny valami szörnyű lény lehetett. A szél valami bűzt hozott magával, és az állatok elcsendesedtek. Majd egy fél óra múlva a lény eltűnt.
- Mi lehetett ez Faramir kapitány? - suttogta az egyik őr, keze remegett.
- Nem jó jel, amit mondok. Mordor egyik szörnye volt. - suttogta Faramir és még mindig az eget figyelte.
- Mintha keresett volna valamit. - jegyezte meg az őr, Fearolmund.
- Vagy valakit. - suttogta magának Faramir.
- A hercegnő. - mondta ki Fearolmund azt, amire Faramir is gondolt. Majd hirtelen az őr fele fordult, akinek arca alig látszott a sötétségben.
- Leghűbb katonám vagy, Fearolmund. Jól jegyezd meg, amit most mondok. Holnap elindulsz Minas Tirithbe, Théodin hercegnővel. Enair is veletek tart. Csak ti hárman, titokban. Nem tudhatja meg senki sem. - mondta Faramir aggódva. - Ma éjjel a hercegnővel maradok, reggel gyere. Most menj el aludni te is, holnap szükséged lesz az erődre. Trahimil majd tovább őrköd itt kint. - adta ki az utasítást, Trahimil bólintott, és Faramir meg sem várta, míg Fearolmund azt mondja, hogy igenis.
Így Faramir vissza bement a kunyhóba, majd leült a székbe, miután fát tett a tűzre. Már majdnem elaludt, mikor hirtelen egy szörnyűséges üvöltésre felriadt. Ainagil is hirtelen felébredt, ki az elébb szörnyű álmot látott. Hirtelen leizzadt, szíve hevesen vert.
- Mi volt ez? -kérdezte Ainagil, majd Faramirra nézett, kinek arcát a tűz rőt lángja világította meg.
- Théodin hercegnő. - fogta meg a lány kezét. Ainagil egy darabig csak meredt Faramirra, próbálta helyére tenni a dolgokat, majd mikor már tudata is a valóságban volt, végre pislogott egyet, majd Faramir jelenléte megnyugtatta.
- Szörnyeket láttam. - suttogta. - Engem kerestek, menekültem. - mondta, majd hangja elcsuklott és majdnem eszméletét vesztette. Faramir épp, hogy elkapta. Majd Ainagil ránézett.
- Ugye itt voltak? - kérdezte a lány.
- Itt. - válaszolta Faramir.
- Láttam mást is. - suttogta Ainagil.
- Mit? - kérdezte Faramir.
- Halált. - mondta Ainagil, és könny csordult végig az arcán.
- Akkor pihenj hercegnő. Vigyázok rád. - mondta Faramir kapitány.


Másnap Fearolmund, Enair és Ainagil elindultak Minas Tirith fele, Faramir kapitány csak egy darabon kísérhette el őket, mert szólította a kötelessége. De míg velük volt, addig ő vezette Ainagil lovát, gyengéden fogta a kantárt miközben ott gyalogolt. Néha fel-feltekintett Ainagilra, és szívének, muszáj volt hinnie, mert adhatott az ég rohani külsőt, látja a lány tünde. Hiszen asszonyként vagy nőként kellett volna gondolnia rá, mégis Faramir szemében egy fiatal lány volt. Embersége éveit nem rabolta, tünde léte nem múlt még el. Faramir azon tűnődött, vajon mennyi ezer évet megélhetett már és ő hozzá képest csak oly fiatal. Be kellett látnia, az idő az, ami örökké létezik és megmarad. És az idő a gyógyír mindenre. Az idő válaszolja meg a kérdéseket, még ha gyorsan is akarunk rájuk választ kapni. Majd Faramir elvált tőlük és útjukra engedte őket.
Hogy aztán mennyi időbe tellett, míg elérték Minas Tirith városát, nem lehet pontosan megmondani. De veszély nem keresztezte az útjukat, csupán baljós árnyak figyelték. Fearolmund ezt nem látta, Enair nem akarta észrevenni, míg Ainagil ha behunyta a szemét, látta a sötét és alaktalan lényeket. Tudta, most már figyelik őt, követik akármerre megy is. Majd elérték a várost, hol Boromir fogadta és egy előkelő szállásra vezette. Még indulásuk előtt Faramir a gondori futárral azt is megüzente, hogy gondoskodjon Ainagilról, mikor a városba érkezik.
Boromir jó léleknek bizonyult, kedvesen és tisztelettel bánt Ainagillal, de mikor apja, a helytartó Denethor megtudta, húzta a száját, hogy nem kellene befogadni ilyen jött-menteket.
- Az öcséd idehoz mindenféle könnyű lányokat, akiket csak talál az erdőben. - mondta ingerülten Denethor, mikor Boromir elébe állt, hogy megmagyarázza a helyzetet.
- Nem, apám. - mondta Boromir, ki apjával sem akart összeveszni és Faramirt is menteni akarta.
- Akkor magyarázd meg. - állt fel székéből Denethor és lépett fiához. Boromir délcegen állta apja tekintetét, és próbált valamit kitalálni.
- Ő, Théoden fogadott lánya, Théodin hercegnő. - kezdte Boromir, és arcát megvilágította a Torony Csarnok ablakán átsütő fény. Apja szigorú tekintettel megkerülte, majd megállt a háta mögött.
- Mond, hogy lehet, hogy rohani hercegnők kószálnak Ithilia erdejében? - kérdezte, majd Boromir feléje fordult, de tekintete azonnal apjáról, a mögötte álló üres trónra tévedt, arról pedig a kőbe vésett, drágaköves virágzó fára. Furcsa érzés kerítette hatalmába, de szavakat nem talált rája. Apja észrevette, de nem fordult meg, inkább rászólt a fiára. - Kérdezem megint, de nem ismétlem. - mondta, majd Boromir feleszmélt.
- Nem úgy történt minden, mint ahogy megtudtad. - kezdte Boromir és próbált minél szavahihetőbben beszélni.
- Kíváncsi vagyok a történetedre. - majd Denethor leült a fekete és dísztelen karosszékére.
- Néhány hete én magam, Ithiliában jártam. Én találtam rá és mentettem meg egy vadállat karmai közül. De a hercegnő gyenge volt és beteg. Így elvittem Faramirhoz és megkértem, hogy gondozza, mert nekem vissza kellett térnem ide.- kezdett el mesélni egy kitalált történetet, de biztos volt benne, hogy apja elhiszi, és már nem fog azzal törődni, hogy ki is a lány, és hogyan került oda. - De a hercegnő mikor magához tért, látni akarta megmentőjét és az erdő nem neki való. Törékeny kincs. - mondta Boromir és észre sem vette, ahogy Ainagilról áradozik. Viszont látta apján, hogy meggyőzte.
- Látom derék fiú vagy. - nyugtázta Denethor. - Igazi lovag, nem csoda, az én fiam vagy. Nehéz is volt elhinnem, hogy Faramir, az öcséd képes ilyenre. De most menj és viseld gondját a hercegnőnek. - válaszolta, majd intett fiának, hogy elmehet. Boromir bólintott és elment.



Boromir egyenesen oda ment, ahol Ainagil jelenleg tartózkodott. Óvatosan bekopogott a faragásokkal díszített faajtón. Majd mikor Ainagil kiszólt, hogy bejöhet, félénken belépett. Ainagil némán ült az ágyon, kezében Morwen nyaklánca. A nap pont rásütött, aranyszínű haja csillogott a fényáradatban, akár rohan mezeje a nyári nap melegében. Boromirnak oly érzése volt, mintha megszentelt helyre lépett volna be, ahova csak a fény jár, hogy megcsodálja a hercegnőt.
- Atyámmal beszéltem. - kezdte Boromir, és megállt az ajtó előtt, miután azt becsukta. - Itt maradhatsz, de - és itt szava elakadt, mikor Ainagil ránézett. Szája megremegett, és feldöntötte a mellette levő kis sámlit. - Elnézést. - hebegte, majd aztán megrázta magát és újra katonásan állt, mintha mi sem történt volna, folytatta. - Atyámnak kénytelen voltam azt mondani, hogy én találtam rád, hercegnő. - mondta és elszégyellte magát. Így onnantól kezdve úgy állt ott, mint kisgyerek az anyja előtt.
- Denethor fiának miért van szüksége hazugságokra? - kérdezte Ainagil óvatosan, majd kezével intett a férfinak, hogy lépjen hozzá közelebb. Boromir bizonytalanul, de odament Ainagilhoz, és a lány égkék királynői ruháját csodálta. Mert a szolgálólányoknak megparancsolta, hogy míg Théodin hercegnő itt van, addig csak királynői öltözéket viselhet. Így a szolgálólányok hajdanán élő királynők ruháit vették elő nagy gondossággal, vagy varrtak néhány új ruhát. Arany díszítésekkel, gyöngyökkel, csodaszép hímzett mintákkal kirakva.
- Atyám különbséget tesz fiai mellett. - mondta nagyon nehezen, majd lehajtotta a fejét szégyenében. Ainagil mindent értett és próbált mosolyogni, hogy könnyítsen Boromir szívén, mert látta, mekkora nehézség ez Boromirnak.
- Ülj le mellém, Gondor fia, Boromir. - kérte Ainagil és Boromir leült. Ainagil kinyitotta kezét és megmutatta a nyakláncot Boromirnak.
- Ez Morwen nyaklánca, melyet Théodentől kaptam. - kezdte és odaadta Boromir kezébe.
- Gondori lánc, és mily csodás. Arany az egész, benne csodaszép fa. - jegyezte meg Boromir. - Atyád nem tesz különbséget vére és nem vére között, de az enyém, még saját véreit sem szereti egyszerre. - fakadt ki Boromir, és egyszer sem mert ránézni Ainagilra. Majd néhány perc múlva összeszedte a bátorságát és mélyen a szemébe nézett.
- Hány éves vagy? - kérdezte hirtelen. Ainagil szemei kitágultak, kitekintett az ablakon, majd ismét Boromirra nézett.
- Jaj! Miket beszélek! Hölgytől ilyet kérdezni nem illik! - csapta homlokon magát Boromir, majd ismét Ainagilra nézett. - Bocsáss meg nekem, de ha nem látnám emberi külsőd, azt hihetném tünde vagy. - merengett el gondolatin. - De az nem lehet. Tündéből, hogy válhatna ember? De a tündék… éjjel álmomban tündék közt jártam. Érzem hamarosan hosszú útra indulok. - és arca még jobban elkomorodott.


Egy nap Ainagil meglátogatta a Fehér Fát, mely élettelenül állt az udvaron, ágait a szél néhol megcsonkította, az idő vasfoga harapta át fehér ereit.
Letérdepelt elé, világoskék ruhaalját szétterítette, és az kört alkotva ölelte körbe, palástját lecsatolta, maga elé tette. Így nézte némán a Fehér Fát.
Nem vette észre, hogy arra járt Denethor, a helytartó és megrökönyödve állt meg Ainagiltól nem messze. Hosszasan figyelte és nem lepleződött le. Majd tett egy kört, ki az erkély-kert szélére, lenézett a mélybe, majd vissza. Ki tudhatja, hogy mi járt megbetegedett fejében.
De egy pillanatra minden sötétségbe borult a számára, majd ismét kivilágosodott.
Egy virágszirmoktól betemetett lépcső legalján állt, csodaszép díszruháját viselte éppen. Figyelte, ahogy tündék követeinek egy csoportja fénytől ragyogva áll elébe, tünderúnás zászlajuk a kezükben, fiatalnak tűnő ifjú szívek és mosolygós leányarcok tükröződnek szemeiben. És a helytartó elmosolyodik szintén, boldogan fogadja a őket. Majd a küldöttség megáll, mögöttük gondori emberek figyelnek, mi történik vajon ezután. Ennél szebbet, csodásabban öltözött tündéket még soha nem láttak ezelőtt életükben, mindűk fehér ruhát viselt, vállukon fehér palást, csodálatos arany, kék vagy ezüst motívumok futják körbe, ősrégi hagyományokat követve. És ekkor csodálatos fénybe beburkolva előrelép egy világszép tünde, kezében sárga bársonypárna, körbe aranyszeggel díszítve, rajta királyi korona díszeleg és csillog a napfényben.
Aztán azt látta, hogy a barna hajú tündelány ragyogni kezd, haja kiszőkül, ruhája lágy szellővel lebeg, és úgy néz szemeibe. Ezüstből készült fejdísze Denethor arcára veri vissza a fényt, a helytartó már pislog, szemét majdnem eltakarja, de nem teszi.
- Üdvözlet neked Denethor, Gondor Helytartója. A király hamarosan visszatér. - kezdte a tünde és hangjából szeretet áradt, megnyugvás, melyből részül jutott mindenkinek. És Denethor mellett fia állt, Faramir ki maga is boldog volt és büszke. Másik oldalán, pedig Boromir, az idősebbik. - A koronázás előhírnökei mi vagyunk. Átadom neked eme Szent koronát, mely Gondor további jövőjét pecsételi meg. - felelte és Denethor boldogan nyújtotta karját a koronáért, és vette át.
- Őrizem, míg el nem jön Gondor királya. - és a leány szépségében gyönyörködött. - Hallja hát Gondor népe! A király hamarosan visszatér! - kiáltotta körbe és a nép tapsolt, örvendett vele együtt. A tündék mosolyogtak tovább, majd minden eltűnt. Semmivé foszlott, akár Denethor soha nem létezett embersége.
És Denethor ismét megkövesedett szívvel állt ott és nézte Ainagilt. Szemeiben düh tükröződött, és kész lett volna azonnal valami szörnyűt tenni, de Ainagil ránézett és Denethor megtorpant. Hosszú idő múlva inkább bement a csarnokba.
Ezután Boromir jelent meg, és lépett oda Ainagilhoz.
- Látom, te is a Fehér Fát csodálod, de nincs benne élet. Korhadt már. - szólította meg Boromir.
- Majd lesz egy új kezdet. - válaszolt Ainagil, és a fa körül megigazította a földet. Boromir lehajolt és segített ő is.
- Oly nagy a hited. - merengett a férfi és mélyen Ainagil szemébe nézett. - Nem tudom elképzelni, hol leltél ekkorára.
- Nem tudom Boromir. Nem tudom. - válaszolt Ainagil, majd kissé hátradőlt, hogy az egész fát láthassa. - Pedig sokszor én is hitem hiányától szenvedek. - majd lehajtotta a fejét.
- Oly ronda a látvány. Kívánnám, bár szebbet láthatnál. - nézett Boromir Mordor irányába.
- Hidd el, sok szépet láttam már. De sokat el is felejtettem, és ha nem mondod most, talán még több elvész belőlem. - kezdett mesélni Ainagil.
- Hát oly sok mesés tájon jártál már? - kérdezte Boromir.
- Igen. Oly sok szép helyen. De ez a város, eddig az egyik legszebb. És ez a hely is. Ha nem lenne szemben Mordor, hanem valami nagyon szép, zöldellő vidék, kívánnám erről a helyről, hogy repülni tanulnék meg. - álmodozott Ainagil.
- És hova repülnél el? - kérdezte Boromir.
- Nem tudom. Talán vissza azokhoz, akiket szeretek. - hunyta le a szemét Ainagil és ekkor csendben elkezdett énekelni.

Óh, vágynék vissza hozzád,
Mert sehol nem lelem otthonom.
Megtörtem, szívem fáj,
Hiányzik a meghitt oltalom.
Jer értem és repíts messzire el,
A te világodba.
Jer értem és repíts messzire el,
A te hazádba.
Ami az én hazám is volt egykoron.



A következő napok békében teltek el, Boromir megmutatta neki a várost, és közben sokat beszélgettek. Ainagil észrevette, hogy Enair folyamatosan a nyomukban van, és figyeli őket. Éjszaka néha látomásai voltak, hol felriadt, hol reggel ébredve eszmélt rá. Boromir sokat volt vele és furcsa érzést táplált a lány iránt, de nem szerelem volt ez, csupán gyengéd szimpátia. Majd aztán megérkezett Faramir is, és a Torony Csarnokban botrány tőrt ki, hiába figyelmeztette Boromir még idejében testvérét.
- Hazudtok rezzenéstelen arccal, csak mert összeszedtetek egy magát hercegnőnek valló lányt az erdőben! - ordította Denethor a két fiával szemben.
- Ha kitartok amellett, hogy Faramir fiad talált rá, nem tűrőd meg itt a város falai között! - állt ki Boromir.
- Miért mondtad ezt? - suttogta Faramir dühösen a testvérének.
- Azért mert apánk ki akarta dobni Théodint. - válaszolta keserűen Boromir.
- Egyáltalán meg sem kellett volna tudnia, hogy itt van! - folytatta Faramir.
- De megtudta, azt viszont már ne kérdezd, hogyan. - és Boromir közben folyton a dühös apjukat figyelte, aki mérgében fel-alá járkált. Sötétszürke palástja súrolta a földet.
- Csak azért egyezett bele, mert te azt mondtad, hogy te mentetted meg. Jellemző, te vagy a kedvenc. - jegyezte meg Faramir.
- Ezt már megannyiszor megbeszéltük, de te az öcsém vagy. - suttogta Boromir és ránézett a testvérére.
- Atyánk már nem tud helyesen dönteni se. - jött ki Faramirból hirtelen a méreg. De apja ezt meghallotta és odalépett Faramirhoz.
- Mond még egyszer. - kérdezte ingerülten. De Faramir csak némán állt és nem válaszolt. - Mond még egyszer a szemembe. - ismételte az apja.
- Apám. - próbált szólni Boromir, de apja leintette.
- Nem hozzád beszéltem, Boromir. Hanem Faramirhoz. - dühöngött. - De ha már nálad tartunk. - nézett most Boromirra. - Hogy mertek előtérbe helyezni apátoknál, egy Rohan szülte lányt? - kérdezte. - Idehoztok egy kémet, ide a Fehér Városba! - ordította.
- Ő nem kém! - ordította Boromir. Ekkor bebocsátást nyert egy katona, ki fontos hírrel érkezett. Denethor intett neki, mert valamivel megbízta az illetőt, és a fülébe súgtak valamit. Denethor hosszasan gondolkodott, majd megszólalt.
- Szemet hunyok az ostobaságotok felett, egy feltétellel. Théodin hercegnő még holnap elhagyja a várost. A kém lebukott, Trahimil az. Holnap kivégezzük. - mondta, és azzal elment. Faramir és Boromir meghökkenve, kétségbe esve néztek apjuk után.
- Trahimil nem lehet! - szólt utána Faramir. De apja meg sem hallotta és a két testvér magukra maradtak. Némán néztek egymás szemébe, mert alig akarták elhinni azt, amit hallottak. De egy idő után Boromir megemberelte magát és oda állt Faramir elé.
- Most akkor elmondod, kicsoda Théodin hercegnő. - mondta komolyan, és Faramir nem tehetett semmit. Testvérében megbízhatott, és megérzése azt súgta, hogy Boromirnak meg kell tudnia.
- Théodin fogadott lánya, Rohan királyának. - kezdte Faramir és az egyik faragott szoborhoz lépett, mely a lányra emlékeztette. - De igazi neve, Ainagil. Lánya a hajdanán elesett Gil-galad, tündekirálynak. A tündék királyságának örököse, de a sors különös képességgel áldotta meg és küldetése van. - mesélte Faramir, míg Boromir ledöbbenve figyelt öccsére. - Egy olyan magányos küldetést bízott rá a sors, miről még én sem tudok. De ő nem egyszerű lény. Ő a Fényhozó. - mondta ki és ekkor Boromirnak minden bevillant. Odalépett testvéréhez és ő is a női szobor alakot figyelte, mi tényleg hasonlított Ainagilra.
- Hát ő lenne az? - kérdezte Boromir és mozgása lelassult, mintha álomvilágba tévedt volna.
- Tessék? - nézett rá Faramir.
- Álmot láttam, már nagyon régen, de többször visszatért. Egy gyönyörű női alakról, ki megmenti Gondor jövőjét. És ki fényt hoz a szívekbe, mert akárkivel csak találkozik, az embereknek reményt ad, boldogságot és szeretetet.- kezdte mesélni, szemein látszott, ahogy megbabonázva nézett maga elé. - Hát ő lenne az? - és testvérére nézett. Faramir csak bólintott.
- Ő nekem is megjelent. De még régebben, Mithrandir mesélt róla. Figyelmeztetett engem, hogy eljöhet Ainagil. - kezdte Faramir, és megérintette a szobrot. - Mintha csak Gondor magja lenne. - merengett Faramir.
- Gondor magja. - ismételte Boromir.
- Akár anyja Gondornak és a világnak. Megszüli a sorsát, hogy aztán vele haljon meg. - mondta Faramir, nem is tudatosan. Csak jöttek belőle a szavak. De mikor utolsó mondatának jelentése beléhasított, szomorúan leengedte a kezét. - Én már csak a szebb napokban bízhatok. A halál nem gyógyír semmire. - suttogta. - Csak az idő.
- Holnap elviszem Osgiliathba. - mondta határozottan Boromir. - Ő kért meg rá.
- Trahimillal mi lesz? - kérdezte Faramir.
- Ha igaz a hír, akkor nem tehetünk semmit. - válaszolta Boromir.
- De Trahimil az egyik legjobb katonám, és hűséges. Érzem, ő nem áruló. - ellenkezett Faramir.


Enairról nem tudhatta senki, hogy kényszeríttették az árulásra, ami Gondort kiszolgáltatta Mordornak. Hogy lelkileg eddig, hogyan bírta, nem lehet tudni. De a szerelem volt az, mi vezette és a remény, hogy megmenthet ezzel valakit. De mikor éjjel elengedte az utolsó fekete madarat is, hogy hírt vigyen Mordorba, valami megváltozott benne. Nem lett volna szabad engednie Mordor fenyegetésének és elárulnia hazáját. Mégis ezt tette. Lelkét sújtotta a bűntudat. Reggel mikor felébredt és kisétált reggelit készíteni, keze remegett az idegességtől. Érezte, hogy valami történt, de nem mert gondolni semmire se. Ekkor megjelent apja, gondori egyenruhájában, majd nagy búskomoran leült a székre.
- Mi történt apám? -kérdezte Enair, miközben teát töltött ki.
- Lebukott az áruló. - mondta csendben az apja. Enair megdermedt, a teáskannát majdnem kiejtette. Szíve hevesen vert.
- Ki az? - kérdezte reszkető hangon.
- Trahimil. Ma hajnalban végezték ki. - mondta az apja és ekkor a kanna kiesett a lány kezéből.
- Az nem lehet. - fordult meg Enair. Apja meglepve tapasztalta reakcióját.
- De. - felelte az apja. - Egy mozdulat volt minden. Nem szenvedett sokat. - egy pillanatra elhalkult, majd folytatta. - Pedig derék katonának tartotta mindenki és nagy jövőt jósoltak neki.
Ezután Enair szobájába vonult, magára zárta az ajtót és búcsúlevelet írt, amiben mindent bevallott. Mikor készen volt, elhagyta otthonát és felment a toronyba. Ahonnan leugrott és meghalt. Kezében megtalálták a levelet. És Ainagil elhagyta a várost.