Támadás Osgiliath ellen



Osgiliath városát befedte a végzet homálya. Ainagil tudta, hogy milyen szörnyűség fog történni, de ellene nem tehetett. Egyre több jelentés érkezett különös és ijesztő fekete lovasokról. Vagy másféle olyan lényekről, melyek sokszor szelték át a sötétség éjszakáját, sikolyaikkal rémületet keltve. Oly szárnyas lények voltak ezek, mint amilyen Ithilia felett is körözött. Az emberek rettegtek, akárhányszor felfigyeltek ezekre a szörnyű jelekre. A város nagyon közel feküdt Mordorhoz, árnyéka nyomta el előle a fényt. A levegő poros volt, a sűrű szürke felhők napról napra csak keringtek, vándoroltak. Nem akartak fölszakadni. Néha felderengett néhány pislákoló fény, de semmi több. Mintha Szauron legyőzte volna a napot is, ami az idők kezdetétől fogva hozta a fényt a világnak. Így állt Osgiliath városa a vég küszöbén.
Ainagilt szörnyű álmok gyötörték, nyugodt éjszakái nem voltak. Mindig és mindenhol a gonoszt érezte. Nem is vette észre az idő múlásával, hogy mindinkább szomjazza a régen szebb világot látott napokat, a kedves helyeket, hol régen mindig nevetésével töltődött fel a lég. Olyan idők voltak azok, mikor a táncé és örömé volt a főszerep, mikor felfedezte a szerelmet, és mikor örök hűséget fogadott kedvesének, Haldírnak. De mára önmagának csupán árnyéka volt. Nem tudta, merre veszthette el azt az Ainagilt, ki tiszta szívvel indult a magányos harcába és mostanra megtört lélek lett. A magány emésztette lelkét, könnyeket csalt szemébe. Keze remegett minden apró mozdulatnál, fáradt volt már a kardforgatáshoz is. Mennyi harcban vett ő már részt és mennyiszer vágyta a békét, hiszen pont ezért harcolt. Egy szebb világért, és nincs egyedül. Egész Középfölde ezért fog harcolni hamarosan. Hamarosan minden felébred és eljön a végítélet napja. De az ő sorsa… Mert ámbár tudta sorsát, nem szívesen nézett vele szembe. A kezet, mely eddig tartotta, és fogta minden nehéz pillanatban, már nem érezte. Nem érzett biztos pontot, szeretteinek emléke megfakult, haldoklott, mint minden más körülötte. Sokszor már arra sem emlékezett, kicsoda ő, és milyen élete volt azelőtt. Már lassan majdnem mindig úgy tűnt, gyengeségébe fog belerokkanni, és elveszni örökre. Saját sorsa teszi tönkre.
Faramir aggódva figyelte Ainagilt, aki a várost körül vevő falaknál sétálgatott, magába feledkezve. A falakon túl, Mordor gyilkos tekintete meredt a lányra, a vörösen izzó hegy hívta magához. A város néma volt, mintha nem is lakták volna. Faramir csak nézte őt és érezte, hogy nem tehet semmit. Pedig látja a sötétség szélén álló apró reménysugárt és Faramirnak sírhatnékja támadt. Alkonyatkor Ainagil alakja beleolvadt az égbe, királykék ruhája is elsötétült, árnyékként fonta körbe vékony testét. Faramir tekintete megakadt Ainagil hajfonatán, mibe a Fehér Fát ábrázoló hajdíszt illesztettek. Emlékezett. Tudta jól, hogy régen Szürke Gandalf talált rá a régi könyvtárban. Lehetséges hajdanán Isildur anyjáé lehetett, mit Isildur oly nagy becsben tartott és tekercsei mellett elhelyezte egy apró kis szelencében. Így a hajdíszt Faramir kapta meg és ki később Ainagilnak adta. Faramir egy pillanatra az tőle nem messze álló őrt nézte, majd visszatekintett Ainagilra, és ekkor egy különleges fényre figyelt fel. Nem tudta mi az, egy pillanatra szemét elvakította, majd látta ahogyan a Fehér Fa hajdísz ragyog. Már sötét volt, a távolban Mordor, de az apró fény ott tündökölt. Olyan volt ez neki, mintha minden bebizonyította volna neki, nem kell aggódni. Mert ámbár akármennyi rossz is fog történni, egy nap minden jóra fordul. Így hát oda lépett Ainagilhoz.
- Apró fényre lettem figyelmes. És látom az apró fa az, amit adtam neked. És ami most a szebbnél szebb hajadban díszeleg. - kedveskedett Faramir és ekkor a csoda valóban eljött. Egy kedves mosoly jelent meg Ainagil arcán, régóta híányolt őszinte mosoly. Faramir szívből örült neki és elnevette magát. - Oly csodálatos a mosolyod, hogy életemet adnám érte. - válaszolta és elpirult. Ainagil úgyszintén. - Biztos vagyok benne, hogy a mosolyod és kezed is már másé. - kérdezte, és idegességében köpenyét markolta.
- Haldír a neve. - kezdett bele Ainagil, de nem esett neki rosszul a kérdés. Faramir közelebb lépett hozzá. - Kapitánya Lothlóriennek és harcolt az utolsó nagy háborúban, mikor atyám, Gil-galad elesett. - kezdte el mesélni és fantáziája által teremtett képeiben megjelent a csata. - Fiatal tünde volt akkor még, és én a háború végén születtem meg, mikor Isildur levágta az Egy Gyűrűt, Szauron ujjáról. De mi csupán néhány évtizede találkoztunk Lothlórienben. Azóta szeretjük egymást. - mesélte Ainagil és váratlanul tekintetében feltűnt Haldír arca, gyönyörű szemei és Ainagil szemeiből könnyek csordogáltak le, akár víz a folyón, ereiben elválasztva. Faramir tekintete vele együtt komorult el.
- Tudom egyszer minden dolog vége eljön. - kezdett bele lassan Faramir. - Az út egyszer véget ér, és mindannyian eljutunk oda ahova tartunk. De érzem, hiszen éjjel álmot láttam veled. A te utad dalban fog végződni és eljön érted kedvesed. - folytatta Faramir. - De a végső fordulat… - itt hangja megszakadt.
- Azt nem én hozom el. A végső fordulat nem rajtam fog állani, hanem valaki máson. Én csupán egy vagyok azon fények közül, melyek azt a hatalmas fényt alkotják, mi szembe száll Szauronnal. Én csupán egy fénypont vagyok az égen. Csupán egy csillag. - hajtotta le fejét Ainagil. Faramir most már nagyon közel állt hozzá. Finom kezével felemelte Ainagil állát és mélyen a szemébe nézett.
- De nagyon különleges fénypont vagy te a többi közül. - kezdte halkan Faramir, és mosolygott. - Hiszen ezért is a neved Szent Csillag. Az a csillag vagy, amelyik ott ragyog az égen és ami majd utat mutat azoknak akik a legnehezebb útjukat fogják járni. Álmomban két másik fényt láttam. Aprók voltak. Őnekik fogod te az utat mutatni. Bízz magadban, hiszen a szeretet a te erőd. - bíztatta Faramir. Arca már oly közel volt Ainagilhoz, akár a tenger a homokos parthoz. Végül gyengéden ajakon csókolta Ainagilt, egy meghitt pillanatra. De nem szerelmes csók volt ez, hanem valami más. Valami mélyebb, valami nemesebb. Valami olyan, mintha csak Faramir ebből a szent dologból szeretett volna részesülni és ez inkább olyan csók volt, mikor a nap átöleli a hervadó virágot és életet önt belé. Tisztelet adás volt a Reménynek.


Majd Faramir aludni tért. Álmot látott éjjel ismét, lidércnyomást, mi nem először és nem is utoljára kísértette lelkét. Így miután álmából felriadt, felöltözött és kiment körül járni Osgiliath őrhelyeit. Szívében nem volt nyugalom, kardja folyton a lábához csapódott, úgy csörregtetett végig az utcákon. Majd véletlenül összefutott testvérével, Boromirral aki egy lépcsőn űlt kint a vár tetején, és a távolt figyelte.
- Mordor ámbár maga a sötétség, éjjel itt még teljes vakság sincsen. - mondta mogorván az idősebb testvér, és a hegy írányába mutatott. Faramir arra fordult, látta a hegyből kitörő lángokat és a villámokat is, mik körülötte cikáztak. Majd nekitámaszkodott a falnak és egy nagyot sóhajtott.
- Mond, mi vár ránk testvérem? - kérdezte Faramir búskomoran. - Miért nem születtünk egy szebb világba? - kérdezte és Boromir nehezen ismert rá.
- Mi lelt téged, öcsém? - kérdezte Boromir.
- Oly szörnyű álmom volt, miből érzem egyszer valóság lesz. - kezdte Faramir.
- Azért nem születtünk egy szebb világba, mert nekünk kell megteremteni azt. - válaszolt kérdésére Boromir. Majd hosszú csönd következett és még mindig a hegyet figyelték.
- A tündék nyugaton térnek meg. - Faramir gondolatai sosem látott világot jártak. - És hajdani tünde éneket regélnek útjuk során. Szelek viszik a hajójukat, kristálytiszta kékség a hajó alatt. És mind víz, mind tenger. A szebb világba így jutnak el. Dalaik, emlékeik velük mennek, csupán néhány tünde marad meg. És azoknak szívében nehézség, a végzet. És van egy, ki mindük közül a legszerencsétlenebb. Halálba megy és Mordor nyeli el. - és tekintete gyászt sugalt, fejét lehajtotta. - Szerelmét magában temeti el, minden mást maga mögött hagy.
- Nekem hazámat kell magam mögött hagynom. - jegyezte meg komoran Boromir. Faramir hirtelen felé fordult.
- Tessék? - kérdezte.
- Álmomban láttam, valamelyikünk elmegy, de érzem én leszek az. - mondta Boromir. - Imladrisban a kettétőrt kardot kell keresnem. - folytatta.
- Völgyzugoly. - mondta Faramir meglepve.
- Ugyanaz, amit te álmodtál. - nézett Boromir a fívérére, de Faramir tekintete már máson pihent. Észrevette Ainagilt, ki rohani öltözékét magára öltve állt kint a falaknál, tőlük jóval arrébb. És Boromir mást nem látott csak azt, hogy testvére egy régi gondori harci éneknek a dallamát dúdolja, majd ő elkezdte énekelni.

„Hol van a régi világ?
Harcra hív az égi ének,
Gondor adja áldását.
Meghalni érte nem félek.”

Énekelte Boromir, majd Faramir is bekapcsolódott és együtt folytatták.

„Ez már a mi utunk,
Vagy harcolunk, vagy meghalunk.
Az időnk most jött el,
Kardodat emeld a magasra fel!

Majd Faramir ránézett testvérére, aztán elindult Ainagil fele.
- Vajon, hol van az út vége? Pedig még csak most indultunk el rajta. Minden harci dal a halált hívja. - suttogta még Boromir, majd elővette kulacsát és nagyot ívott belőle.
Azalatt Faramir odaért Ainagilhoz.
- Nem jó itt kint, aludni kéne térned. - lépett oda hozzá, és leakasztotta köpenyét, majd betakarta vele Ainagilt. - Tán szörnyű álmot láttál? - kérdezte aggódó pillantással.
- Igen. - suttogta Ainagil, majd Faramirra nézett. - De tudom, neked is álmod volt testvéreddel együtt.Valamelyiktők majd útnak indul, Nyugatra. - majd ismét Mordor irányába nézett.
- Völgyzugolyba. - válaszolta Faramir és egymásra néztek. - Mi lesz veled? - kérdezte aggódva gondor kapitánya.
- Nem tudom. - válaszolta nehezen Ainagil. - Küldetésemnek egy részét már teljesítettem. - válaszolta Ainagil. Látta, ahogy Faramir fiatal arcára a gondolatok nehéz sziklaként telepszenek. - Az én utam innen már a halálba vezet. - mondta, majd elhallgatott.
- Mit tehetnék érted? - kérdezte a férfi. De úgy, mintha tudta volna, hogy mi lesz a válasz. Ainagil hosszasan állt némán, szeme se rebbent. Majd tekintetét Mordor fele fordulva szólt.
- Megkérlek majd valamire. - kezdte.
- Mi legyen az? - kérdezte Faramir. Látta, hogy Ainagil nagyot nyel, szemei könnyekkel telnek meg.
- Ha rám találsz, - kezdte és hangja elcsuklott. Könnycseppek gördültek le sima arcán. - és én már nem leszek életben, kérlek temess el. A szeretteimtől elszakított az élet örökre, szeretnék emlékeikben Ainagilként megmaradni. - majd elhalkult és Faramir megfogta a kezét.
- Ígérem neked Gil-galad lánya, hogy miután mindennek vége lesz, megkereslek és eltemetlek. - majd Faramir hangja itt elcsuklott. - De reménykedem benne, hogy a halál nem visz el téged és visszavihetlek szerelmedhez. - folytatta. Majd próbált tovább beszélni, de több szó nem jött ki a torkán.


A ködös reggelen támadás érte Osgiliath hajdanán dicső városát. Szauron serege és szövetségesei hirtelen és könyörtelenül csaptak le. Gondor harcosai szembe szálltak az ellenséggel, próbáltak ellenük küzdeni, de mindhiába. Mordor ereje erősebb volt.
Fent a tornyoknál fújt a szél, az ég felhős volt, a messzi távolban a hegy könyörtelenül ontotta a tüzet, akár véres folyót. Hangja olyan volt, mint a dühöngő vadállaté mely most készül széttépni áldozatát. Tomboló sárkányként rengette a földet, a Nagy Szem figyelt és keresett valamit. Az íjak zúgtak, süvítettek a levegőben, kardok által halottak hullottak a földre. A vértócsát beitta a föld, míg a kő nem volt hajlandó egyesülni vele. A felhős ég vörösbe változott, így híresztelte a halandóságot.
Ainagil ott harcolt, küzdött ő is Gondor oldalán, de egyszer csak feltűnt az égen a szárnyas lény, nyakában csuklyás nazgúl ült. Ainagil hirtelen az önkívület állapotába került, karja ledermedt. Érezte, itt az ideje, nem tehet ellene semmit, feje elnyomott hangoktól lüktetett. Ennyi volt, Mordor vár reá. A lény lomhán és nehezen csapkodta szárnyait, szemeiben Ainagil tükröződött.
- Nem menekülhetsz. - hallotta a nazgúl rekedt suttogását.
Faramir észrevette a szárnyas lidércet. Próbált minél gyorsabban rohanni feléje, ahogy csak tudott és ordította, hogy lőjék le a lényt. De mindhiába. Késő volt.
Ainagilt felkapta hatalmas karmaival a lény, és a nazgúl elrepült vele messzire és sikolyától az emberek összerezzentek, rettegtek. A katonák nyilai többször is eltalálták, de nem volt elég ez sem.
Faramir felfelé tartott a lépcsőn, mikor egy nyílvessző majdnem eltalálta, így a földre bukott, majd föl is ugrott, hogy még nincs minden veszve. Talán meg tudja még menteni Ainagilt. Ekkor egy kéz kapta el, és rántotta vissza.
- Úgysem mentheted meg! - ordította Boromir, és mindketten a földre estek. Abban a pillanatban becsapódott egy hatalmas kőtömb, pont oda ahova Faramir tartott, és ahonnan Ainagilt elrabolták. Ekkor Faramir szíve könyörtelenül megrepedt, a sírás járta át és zokogott. Ordítva és rúgkapálva próbálta magát kiszabadítani testvére karjai közül. Tudata nem fogta fel, hogy már késő. Nem tudta megmenteni Ainagilt, holott felelősséget érzett iránta. Vigasztalhatatlanok voltak mindketten, majd zokogtak egymást átölelve.


„A mélybe vesztem. Nem várom el tőled, hogy a kezed nyújtsd felém, csupán védd meg magad, és evezz te a fény felé.”


Faramirék és a gondori harcosok nem sejtették, hogy a szárnyas lidércet halálosan megsebesítették, de akkor a várfalaknál ezt még nem lehetett észrevenni. Egy nyíl fúródott a szívébe, és már-már nehezen, elvérezve csapkodott Mordor Fekete Kapuja fele, a Holt-lápon keresztül. Ainagil félig-meddig eszméletlenül feküdt a szörny karmai között, és különös messzi tájak járták át, olyan helyek, hol régen szeretet és béke honolt. Szíve is erre vágyott és folyton csak kedvesét, Haldírt szólongatta. Majd egy régi emlék suhant át az emlékezetében.

„- Tudod, mire vágynék a legjobban? - kérdezte szerelmesen Ainagil, miközben egy fa tövében pihentek, kettesben.
- Mire, hát? - kérdezte Haldír és megcsókolta kedvese kezét.
- Ha valahol, egy szebb világban élhetnénk ketten, megpihenve. Távol a veszélytől, gonosztól és szenvedéstől. Hol nem lenne a vállamon nehéz küldetés. - mondta szomorúan Ainagil, és Haldír közben a lány széllel táncot járó, selymes szőke haját figyelte. Egy pillanatra valóban átkerült egy másik világba.
- Nincs olyan hely, hol ne lenne rossz. - válaszolta aztán Haldír, majd Ainagil jobban odabújt hozzá. Haldír, szerető tekintetével figyelte élete értelmét. - De talán lesz majd egy másik élet, hol téged a küldetésed már nem terhel, és szabadjára enged. - suttogta Haldír, majd csókot adott Ainagil homlokára.
- Hát valóban létezhet majd egy olyan élet, hol békében élhetünk és nyugalomban? - kérdezte Ainagil, szemét könnyek lepték el. - Vajon létezik egy olyan világ, hol mese minden? És dalban él az emlékünk tovább? - kérdezte Ainagil.
- Talán. Valahol. Hidd el, valamikor lesz egy másik világ. - válaszolta Haldír, majd egymás szemébe néztek, olyan hosszan, hogy akár a levelek is lehullhattak volna mellettük.”

Majd az emlék eltűnt a tájjal együtt, mely felett végigrepültek. Ainagil a földet nézte, tekintetét Mordor fele sem merte fordítani. Csak a szelet hallotta és a szörny szárnycsapásait.

„Vágyok egy új világra mely más, mint ez.
Hol csendes zenével együtt te is énekelhetsz.
Hallod a halk dallamot mi lassan száll feléd?
Álmomban én is hallottam, ennyi nem elég.
Énekelni szeretnék én is, veled együtt.
Talán majd a sorsot elviselni így, egyszerűbb.”

És ekkor a szárnyas lidérc Ainagillal és a nazgúllal együtt belezuhant a Holt-lápnak kellős közepébe, egyenesen bele a vízbe. Az ingovány azonnal elnyelte őket egy hatalmas csobbanás következtében, és a kis fénypontok, lángocskák élénkebben kezdtek el égni. A lény azonnal kilehelte a lelkét a vízben, esélye sem volt a megmenekülésre. Hogy fulladás okozta a halálát, vagy a lőtt seb, nem lehet tudni. De Ainagil feleszmélve próbált feljutni a mélyből, a levegő buborékok csak úgy cikáztak körülötte, de a halott szörny karmai nem engedték el. Mintha csak az lenne a sorsa, hogy ott haljon meg. Ainagil tudatában végig pörgött néhány emlék, és ahogyan kapálózott, próbált a felszínre érni, nehéz gondolatok terhelték még jobban, nem törődve a víz alatti halott lelkekkel, kik egymás között harcoltak mostan. A halott tündék lelkei segíteni próbálták, míg a hajdanán ott pusztult orkok és egyéb más lények ezt akarták megakadályozni. Az ingovány mélyén minden lélek tudatára ébredt, a víz beleremegett Ainagil jelenlétébe. Ősi álomból ébredtek fel, rájöttek, hogy halottak és érezte minden és érződött mindenütt, valaki olyan van a vízben, ki egy a mindennel.
Ainagil önmagát faggatta, hát itt a vég? Ennyi lenne? Lezuhan, és itt pusztul a mélyben? És próbált kétségbeesetten a felszínre jutni. Mert nem halhat meg, hiszen élnie kell. Nem halhat meg itt. Legalábbis még nem.
Ekkor mintha a víz felett egy kedves és ismerős arcot pillantott volna meg. A férfi hosszú, szőke haja a szélben lebegett, könnyei a vízbe esvén elmerültek. Tekintetéből olyan szeretet áradt, miről Ainagil azt hitte, hogy örökre elveszett Középfölde sebzett gödreiben. Próbált feléje nyúlni, kiáltani, de kiáltás helyett csak még több levegő hagyta el tüdejét, és nyelt koszos vizet. De szíve reménnyel telt meg, mikor kedvesét ismerte fel, Haldírt. Kit mindig is szeretett, élete egyetlen és legnagyobb szerelmét. Kiről mindig is úgy érezte, hogy már születésük előtt szerették egymást. Mintha valahol, az idők kezdete előtt ők már egyek lettek volna.
És hirtelen egy kéz kapta el, jó mélyre nyúlva a vízben. És ez a kéz olyan volt, mint fény a sötétben. Mint oltalmat adó zápor a kopár vidéken. Ez a kéz olyan ismert volt már, selymes és nyugtató, akár a nyári szellő, mely a hajdanán fiatal Ainagil arcát érte. Majd ez a kéz megragadta a haldokló Ainagil bal karját és egy rántással kihúzta a vízből.

„- Ígérj meg nekem valamit. - kérlelte Ainagil kedvesét. - Hogy ámbár távol leszek, lélekben soha nem hagysz el, és mindig velem leszel. - majd kedvese szemét figyelte.
- Én ígéret nélkül is megteszem. Nem hagylak el soha és gondolatban, lelkiekben mindig veled leszek, akármerre menj is. Én mindig ott leszek, és vigyázni fogok rád. - suttogta Haldír, majd megcsókolta Ainagilt. Ölelte, szerette, mint még azelőtt soha..”


Lothlórienben, néhány pillanatra a levelek úgy hullottak a fákról, mintha tavaszi zápor öntözné a vidéket. A tündék megálltak, és nézték mozdulatlanul, gyönyörködtek szépségében. Tanakodtak, vajon mi okozhatja ezt, tán valami történhetett a távolban, hisz mindannyian oly furcsán érezték magukat.
Haldír is feltekintett az égre, ami tiszta volt és felhőtlen, de az ő lelke belül egészen más volt. A távolabbi öbölben járta a partot magányban, kezei között régről maradt emlék. Valami odavonzotta. A vizet is figyelte, elmélázva az idő lassú múlásán. Ekkor a fáknál észrevette a lehulló leveleket, majd ismét a vízre tekintett. Alig akart hinni a szemének, mikor meglátta kedvesét a víz alatt. Nem tudhatta, valóság-e vagy csak látomás. Hazug és megtévesztő káprázatok játszanak-e vele.
- Ainagil! - ordította, és térdre rogyott, karját a vízbe merítette, hogy megfogja Ainagilt, ki kétségbeesetten próbált a felszínre jutni. Szíve meghasadt a hirtelen jött örömtől a lány kezének érintése következtében, érezte a lány testét, még annak súlyát is. Hogy lehet ez? Hát igaz lenne? Futottak végig a röpke gondolatok Haldír elméjében, majd kirántotta a vízből, és hátra esett. Azt hitte, sikerült a lányt kihúzni a vízből, és boldogan kinyitotta a szemét, de csak csalódás érte, mert szerelme nem volt sehol. Felugrott, körül nézett, még a vizet is megnézte, de a végén szomorúan rogyott a földre. A falevelek vállára hullottak és elnémult minden. Ő is elnémult, napokig nem szólt egy szót sem, csak ott gubbasztott. Testvérei hiába próbálták vigasztalni, Haldír már menthetetlen volt.


Ainagil csak pillanatokra veszítette el az eszméletét, de egy páncélos kéz azonnal megragadta a nyakánál fogva, majd felemelte, lába már a földet sem érte. Közben mérgező víz próbált torkából feljutni és a szorítástól erősen fuldoklott. Marta a torkát, a tüdejét, egész teste remegett, és a hideg járta át a csontjait. Csurom víz volt, a szél kegyetlenül az arcába fújt. Amint kinyitotta a szemét, Haldírt kereste, de nem látta sehol, helyette csak a víztől csöpögő fekete csuklyás nazgúlt, aki üres tekintetével Ainagilra meredt. Közben a nazgúl mordori nyelven szólalt meg, majd Mordor fele fordult vele, Ainagil ordított amennyire csak tudott.
- Gû kîbum kelkum-ishi, burzum-ishi. Akha - gûm-ishi ashi gurum. A foglyom vagy. - volt a nazgúl hangja egy a mennydörgéssel, majd elindult vele Urához és közben húzta maga után Ainagilt, aki ismét elvesztette eszméletét, de rejtett világában újra és újra visszatért Haldír kedves tekintete.
Nem voltak egyedül, a víz alatt még derengett a szárnyas szörny halott teste, körülötte más rengeteg oszlott tetem. Később Ainagil magához tért és érezte, hogy itt a vég, és órák teltek el ezekkel a gondolatokkal beburkolózva, a lelki sötétségbe. És mégis életben maradt, mert így kellett lennie. Ezalatt vágy fogta el, hogy visszamenne, megpihenne, és soha többé nem gondolna se rosszra, se háborúra. Vágyott a szeretetre, vágyott egy ölelésre, meleg érintésre, apró szavakra. De ez csak puszta vágy volt, egy lehetetlen kívánság. Mintha minden, mi eddig történt vele, feledésbe merült volna. A régmúlt oly szép eseményei puszta álommá változtak át.
Útközben látomások halovány képei libbentek fel előtte, két hobbitról, kik majd hamarosan szintén neki vágnak ennek az útnak, otthonukat maguk mögött hagyva.
Miközben próbált valamerre tekinteni, látta a feléje magasodó hegyet és tüzet. Próbált nem gondolni arra, vajon mi várhat rá.
A Boszorkányúr elvitte Ainagilt útjának legvégső állomására, oda, ahonnan már nem volt visszaút. Ainagil föladott magából mindent, föladta régi életét, az álmokat, föladta a szerelmet is. Föladta az esélyt végleg, hogy egy nap dicsőségben térhet haza, és visszatérhet azokra a helyekre, amik szépek voltak és kedvesek a számára. Feladta a reményt, hogy egyszer ismét láthatja nevelőapja, Elrond házát, Imladrist. Elengedte az édes emléket, és a szerelmet, ami Lothlórien földjén várta. És elengedte másik fogadott apját is, Théoden királyt kire már ráborult a homály Rohan barna földjein. Elengedte Gondor világát, és a kedves embereket. Elengedte szívéből Aragornt is, akiből egy nap király lesz. És elengedte Haldírt is. Csak a Holt-láp maga mögött hagyott kilométereit nem engedte el. Viszont hajában az apró hajdísz ott fénylett.
Szauron már várt rá, mert úgy hitte Ainagil valami módon segíthet neki, a Gyűrű megtalálásában. Ha erőszakkal, akkor is. Amilyen szenvedés és kínvallatás várt rá ott Mordorban, azt képtelenség itt leírni. De még elképzelni is rettenetes. És, hogy mi volt Ainagil küldetésének célja? Jelenlétével így jobban elterelte Szauron figyelmét a Gyűrű valódi hollétéről és Isildur örököséről. És ami a leglényegesebb volt, a fény, ami még pislákolt benne, Szauron nem tudta kiölni belőle. És amíg ez a fény élt Ainagil szívében, a fény nem veszett ki örökre még Mordor sötét tornyából sem és addig Szauron sem volt képes visszanyerni az erejét. A Sötét Úr nem tudta, hogy a fény Ainagilból jön, hiszen megtört külseje megtévesztette, és erejét lenézte. És amiért Ainagil ennyi mindent feladott magából Szauron nem láthatta lelkének mélyét.


Később, nem tudni mikor, egy sötét és koszos cellában ébredt fel, majdnem teljes sötétségben. Hosszas gyötrelmes vergődés után próbálta felidézni a kellemes éveket, a szerelmet, barátokat, vidám ünnepeket. Próbálta felidézni anyját, Mírea Amurelt, és soha nem látott apját is, Gil-galadot, kit csak elmondásokból ismert és egy festményről, amit Elrond tartott a könyvtárában. Eszébe jutott apja csodás tekintete, a vállára omló sötétbarna haja és királyi méltóságos tekintete.
- Ő atyád, Gil-galad. - hallotta Elrond szavait és emlékeiben Elrond arca is feltűnt. - Méltó vagy a nevére, és ha most látná csodás gyermekét, örömkönnyekben mosná meg kezét. - majd azzal Elrond eltűnt a távolban és ismét az apját ábrázoló kép tűnt fel.
- Óh, atyám. Segíts meg. - suttogta könnyezve Ainagil, apróvá görnyedve a földön. Majd szép csendben elaludt. Majd éjjel ismét felébredt…
Mikor szemét kinyitotta, a sötétségből fény lett, és egy csodálatos asszony jelent meg előtte. Lassan lépkedett felé mezítláb, nem is járt, szinte szállt. Arca pirospozsgás volt, haja aranylott, ahogy a Hold glóriát tekert az éjbe. Majd Ainagil arra eszmélt fel, hogy csodálatos királyi díszben lép anyja elé és fogadja, aki gyengéden a karjaiba zárja.
- Óh, leányom. - suttogta Mírea Amurel királynő, majd lányára tekintett, és gyönyörködött benne.
- Anyám. - szólt Ainagil, és minden gondja, bánata elszállt.
- A szíved most oly nehéz. - suttogta anyja, majd lánya arcát kezei közé vette. - De erősnek kell lenned. Ne aggódj. A félelmedet engedd át magadon, mert másképp a gonoszt nem győzheted le. És bízz a szeretetben. Máskülönben, én sem lehetnék itt veled. - mondta.
- Tán egy nap Szürkerévben egy hajó vár rám. - válaszolta elhamarkodottan Ainagil, majd anyja fejével és tekintetével nemet válaszolt. - Hát? Mi lesz velem?
- Neked mást szántak. - válaszolta, majd minden eltűnt, semmivé foszlott. A királynő arany fátyla nem lebegett tovább Ainagil körül, hímzett selyem köntöse nem karolta és nem melegítette tovább. Csupán Mírea Amurel királyné illata érződött még és nyomta el a penészszagot. Majd Ainagil királyi ruhája visszaváltozott szakadt rongyaivá és ismét sötét lepett el mindent.