Boromir Völgyzugolyban


Mikor Boromir megérkezett Völgyzugolyba, Glorfindel fogadta. Első kérése az volt, hogy beszélhessen Elronddal, mert nagyon fontos és a Tanács előtt nem beszélhet róla. Glorfindel eleinte tétovázott, de mikor Boromir megemlített egy női nevet, tünde szíve összeszorult, gyomra megremegett. Üveges szemekkel meredt az érkezőre, és egy régi beszélgetés játszódott le benne újra. Így azonnal Elrond elé kísérte, a könyvtárba. Szürke Gandalf is ott volt vele, valamiről nagyon elmélyülten beszéltek. Úgy tűnt, hogy Boromir pont a legrosszabbkor zavarja meg őket.
- Nagyon fontos mondanivalód lehet, Denethor fia, Boromir. Hogy ha még meg sem érkeztél, de már bebocsátást kérsz elém. - állt oda Elrond, ki nem volt jó hangulatban. Karjait idegesen összefonta, szúró szemmel tekintett Boromirra.
- Fontos a mondanivalóm, Elrond uram. - mondta Boromir és kihúzta magát, majd Gandalfra tekintett. - Gandalfot, a Szürkét is érinti.
- No, akkor ülj le. - kínálta hellyel Elrond. - Bizonyára nagyon fáradt lehetsz, hiszen hosszú út áll mögötted. - fejezte ki vendégszeretetét Elrond. Gandalf nem szólt semmit, inkább ő is leült, Boromirral szembe.
- De nem olyan hosszú út, mekkorát az tett meg, kiről hírt hozok. - mondta komolyan Boromir, és arcán látszott a szomorúság. Gandalf azonnal tudta kiről lesz szó és megmarkolta a szék karfáját.
- Ainagil. - szólt halkan Elrond, miközben ő nem bírt ülve maradni és az erkély fele lépett.
- Igen. - mondta Boromir.
- Akkor ne habozz, mesélj! - tőrt ki Elrond, hirtelen fordultában.
- Az előzményeket nem ismerem. Jó magam is alig tudok róla. - kezdett bele Boromir. - De merem állítani, ember vagy tünde fia, ki valaha is találkozott vele, érzi az ő különlegességét és vesztesége mély ürességet hagy a szívekben. - mondta szomorúan. Elrond és Gandalf a legrosszabbra számított. Elrond majdnem megkérdezte, hogy halott-e Ainagil, de hang helyett csak néma kérdés hagyta el száját. - Testvéremnek katonái találtak rá Ithilia erdejében, egy öreg odvas fa odújában, eszméletlenül és betegen. Így Faramir, a testvérem magához vette és ápolta, majd Ainagil hosszú napok múlva magához tért. De a sötét Szauron, kerestette és szörnyű szárnyas lényeket küldött érte. Ithilia felet köröztek éjjelent. Így Faramir, hozzám küldte a Fehér Városba, hol én vettem gondom alá, de atyánk megharagudott és szörnyű veszekedés tőrt ki. Így Ainagilt elvittem Osgiliathba, később Faramir is utánunk jött. De Osgiliathot megtámadta az ellenség, és elfoglalta a várost. Ainagilt viszont elrabolta egy szárnyas lidérc, hátán csuklyás alak ült és mi attól kezdve nem tudunk róla semmit. - miközben Elrond hallotta a történetet, kezei közé temette arcát, és próbálta nem elképzelni, vajon mit kell Ainagilnak most elszenvednie Mordorban. Gandalf is némán hallgatott. - Próbáltuk megmenteni, de mindhiába. - és itt Boromir elhalkult. Hosszú csend következett, majd Gandalf törte meg.
- Gil-galad lányában több erő van, mint mi az sejtenénk. Tudom, hogy nehéz Boromir, de bele kell törődnünk, hogy ez a sors vár rá és ő ezt felvállalta. - mondta Szürke Gandalf.
- Milyen sors az, ami csak szenvedést és halált ad? - mondta keserűen Boromir. - Régen álmomban láttam őt, jós álom volt az, jól emlékszem. Egy gyönyörű női alakról, ki megmenti Gondor jövőjét. És ki fényt hoz a szívekbe, mert akárkivel csak találkozik, az embereknek reményt ad, boldogságot és szeretetet. Nála nem láttam még szebbet. - mesélte Boromir. - De ti így emlékeztek rá. A sorsa tönkre tette! Ő már csak árnyéka volt önmagának! - uralkodtak el rajta az indulatok, felállt és öklét az asztalba verte.
- Boromir. - figyelmeztette Elrond.
- Milyen sors az, - folytatta Boromir és leült közben - mely a legtisztábbat ilyen útra szánja? - kérdezte Boromir, de kérdésére a hosszú csönd válaszolt. Végül Elrond, egy versbe kezdett bele:


Gil-galad kipillantott egy fényes hajnalon,
Mást nem látott, csak álmot túl, az ablakon.
Remény jő el a népnek, hosszú némaságban,
Így szól a történet, hogy mi volt a látomásban.

Gil-galad volt az, kinek álmában megjelent,
Szertefoszló remény, a mélyedő sötétségben.
Lány születik majd, elhozva a megváltást,
Életet ad majd a királynak, oltalmazó áldást.

Látja a lány majd a jövőt, jelent és a múltat,
Nehezen, de majd megleli, az őt vezérlő utat.
Tünde lesz ő, és szívében csodálatos ember,
Változást hozó lélek, emberré vált szellem.

De ki már ember, rá majd nehéz végzet vár,
Egy nap elnyeli a lányt a sötét mordori vár.
Csillag lesz a neve, a ragyogó szent csillag
Beleveszve a homályba, egy újabb nap virrad.



Ekkor Elrond újra elhalkult, fejét lehajtotta. A csönd újra leült közéjük, hogy gondolatokat engedjen mind hármójuk fejébe. Olyan gondolatok voltak ezek, melyek megmutatták Ainagil esetleges sorsát Mordorban. Szörnyű rémképek, melyek megsebezték a lelket.
- Gondor fia, Boromir. - szólt váratlanul Elrond. - Tartsd titokban Ainagilt, ne beszélj róla senkinek. - és ránézett a férfira.
- Róla eddig sem beszéltem akárki fiának. Csupán testvérem tud róla. - válaszolta Boromir. - De most mennék, kimerített az út. - és azzal felállt.
- Menj, Gondor fia Boromir. Menj és pihenj. - szólt Elrond és ismét az erkély és ablakok felé fordult. Boromir elindult az ajtó fele, de még megállt és visszanézett. Tán szólni szeretett volna, de inkább meggondolta magát és kiment az ajtón.

Elrond imája



Elrond szíve fájt, lelke vigasztalhatatlan volt. Aggódott Ainagilért, kit lányaként szeretett. Sokszor visszaemlékezett Gil-galadra kinek címerhordozója volt Dagorlad csatájában. Hát akkor mennyi szörnyűség történt és most még több várható.
Miután Boromir elment, megkérte Gandalfot, hadd legyen egyedül. Így csendben kivonult a kertbe, egy olyan helyre, ami régen Ainagil kedvenc helye volt és leült arra a kis virág alakúra faragott kőre, ahol Ainagil sokat ücsörgött. Amit direkt Elrond készíttetett neki egyik annak idején. Innen be lehetett látni Völgyzugoly legcsodálatosabb részeit, az egész völgyet, és ahonnan a legszebb volt a napnyugta. Régi emlékek, kacajok derengtek fel és történtek meg újra lelki szemei előtt. És ezek a kacajok egy apró gyermeké voltak, ki régen sokat játszott erre. Egy kislányét, ki sokat nevetett itt más tündegyermekekkel együtt. Vagy mikor törött szárnyú madarat talált, meggyógyította és szabadjára engedte. Majd telt múlt az idő és a csöpp kislányból egyszer csak csodaszép nő lett, ki híres volt szépségéről. Eszébe jutottak Ainagil kékeget megformáló szemei, amit még apjától örökölt. És eszébe jutott az-az Ainagil is, ki itt üldögélt a jövendölésen elgondolkodva, meleg nyári estéken. Tanáraként és apjaként látta mikor más tájakról olvasott, szívében távoli vidékekre vágyott. És ki az igaz szerelemről álmodozott, fiatal tünde leányként. Elrond aztán kénytelen volt belátni, hogy Ainagil a mosolyát is Gil-galadtól örökölte.
Majd Elrond boldogságában és szomorúságában egyaránt sírt. Boldog volt amiért ilyen csodálatos lányt kapott, ámbár nem volt véréből való. És szomorú is volt a sorsa miatt. Elrond így összeszorította száját, hogy ajkai ne remegjenek. Kezeit összetette és az eget figyelte. A felhőket békésen hajtotta előre a szél, a madarak énekeltek. De Elrond most már végképp vigasztalhatatlan volt.
- A valákhoz imádkozom. - kezdte el suttogni, ahogy szaporodtak a könnyek. - Óvjátok meg és vigyázzatok rá. Nehéz sorsot szántatok neki, de miután véghez viszi, engedjétek megpihenni. Hadd legyen boldog, mert megérdemli. Adjatok neki olyan boldog új életet, ami kárpótolja mindaz szörnyűségért, amit elszenvedett. - suttogta bele a szellőbe és az mintha megértette volna, felkerekedett, hogy elvigye az imát a valákhoz.


Ezzel egy időben Galadriel úrnő a tükrét figyelte. Mögötte férje, Celeborn állt és kezében az ezüst kancsót tartotta. Mögöttük a fények, pislákoltak gyémántosan, akár a csillagok. Távoli zene is szólt, szomorú dallamok szálltak fáról-fára.
- Elrond most oly szomorú Ainagil miatt. Vigasztalhatatlan. - érintette meg a vizet Galadriel. A körgyűrűk az edény falát mosták.
- Apja meghalt. Anyja, Nyugatra tért. Mi hárman vagyunk a szülei, és szívem hasad bele, hogy tudom, mi történik vele. - felelte szomorúan Celeborn.
- Bár ne látnék vele ennyi rosszat. - gyengült el Galadriel, könnyei a vízbe estek. Celeborn oda lépett hozzá.
- Akkor miért nézed? Ha nem bírod látni azt a sok szörnyűséget, ami vele fog történni? - karolta át aggódó férje.
- Mert reménykedem, hogy lesz valami jó is. - válaszolta Galadriel és férje ölébe borult. - Tán egy új élet, egy eljövendő korban.


És ezekben a percekben, a völgyzugolyi könyvtárban Aragorn és Gandalf tartózkodott. A dúnadán nekidőlt az ablaknak, úgy nézett kifelé. Barahir gyűrűje a kezén volt, azt csavargatta. Szívében mély és igaz érzések uralkodtak, Völgyzugoly látványában próbálta újra felfedezni a szépséget. Azt a szépséget, ami még gyermekéveiben ejtette rabul. Emlékezetében ott volt az a csodaszép tünde, ki gyakran vigyázott rá mikor ő a kertekben játszadozott, kezében apró fakard. Visszaidézte azt a hangot is, ami mindig utána szólt, hogy Estel! Vigyázz!
Hát ily rég lett volna mindez? Talán vagy nyolcvan éve? És tündének mégis ez röpke pillanat de neki egy élet? Majd Aragorn megérintette azt a pontot a testén, ahol megsebezték. Forradásnak már nemigen volt nyoma, de a fájdalmat még érezte.
- Tudod Gandalf, - kezdett el beszélni váratlanul Aragorn, miközben a Szürke Mágus egy könyv felett merengett és pipázott. - Akármerre ment ő, mindenhol szerették. Én is szeretettel engedtem el. Vajon még visszatérhet? - fordult reménykedve öreg barátja felé. Szürke Gandalf a pipáját kivette szájából, kifújta füstjét és Aragornt bámulta.
- Ezt nem tudom megmondani neked. - válaszolta komolyan Gandalf. Hiszen ő, most egy gyermeket látott maga előtt, aki hitt még azokban a mesékben, amikről tudta, hogy jól nem igen végződhetnek, de nemes célt követnek. És ez a gyermek előtte állt az ablakban, akinek Ainagil talán anyja is volt egykoron. Előtte állt egy gyermek, aki felnőtt mostanra és egy nap királlyá válik.
- Nem bízol benne. - válaszolta komoran Aragorn. - De én érzem, hogy vissza fog térni. Valamikor, valamilyen módon. - erősködött Aragorn és ismét az ablakból nézett ki. - Haldír is visszavárja őt az Aranyerdőbe. - jegyezte meg. Gandalf együtt érzően bámulta a betűket, de képtelen volt őket elolvasni. - Kívánnám, lennének boldogok, lennének gyermekeik. - jegyezte meg álmodozva Aragorn. Gandalf szíve összeszorult. De erőt vett magán majd azt felelte:
- Talán majd egy másik életben Aragorn. Talán majd egy másikban. De a most közelgő időben nem szabad sokat ezzel foglalkoznod. Belőled király lesz és rengeteg élet a kezeden fog múlni. - mormolta maga elé Gandalf. Aragorn rátekintett keserűen. A Nap fénye pont úgy szűrődött be, hogy aranykoszorút formált Aragorn feje köré, akár egy csodás koronát.
- Király lesz belőlem. De mond meg, ugye ő akkor már halott lesz? - kérdezte komoran Aragorn. Gandalf nem válaszolt semmit, csak nézte a dúnadánt. - Ha ez így lesz, - folytatta összeszorult torokkal. - akkor királyi módra temettetem el, és életem végéig azon imádkozok, hogy legyen egy nap szebb élete. Szülessen újjá, mert így én boldog király nem lehetek. - kezeit szorította össze, majd aztán a balját szívére tette. Sírását próbálta visszafojtani. - Királya leszek, mert sokszor anyám volt anyám helyett és később bajtársam, végül olyan volt, mint húgom, kit támogathatok. És ő volt az, ki megmentette az életemet. Oly fényesség él benne, amiből mindannyian kaptunk. - mesélte Aragorn. - Ha Nyugatot nem láthatja, hát legyen áldott itt Középföldén. - szólt belőle a szeretet.
- Úgy legyen Aragorn. - bíztatta öreg barátja. - De addig sok minden fog még történni. Hamarosan Elrond összehívja a Tanácsot, és akkor utadat is megleled. - válaszolta Gandalf.
- Én már megleltem. - felelt Aragorn, mikor meglátta lent a lépcsőnél Arwent. Szíve felderült, szerelmes forróság öntötte el. Az időjárás járta arca kisimult, ahogy ott mosolygott az ablakban.