Haldír és Aragorn találkozása



Aragorn este megkereste Haldírt, hogy beszélhessen vele. Eddig a Szövetség tagjai előtt nem beszélhetett róla, de most már érettnek látta hozzá az időt. Haldírra lakhelyén talált rá, ki erkélyén pihengetve nézte Caras-Galadhon csodálatos fényeit.
- Haldír. - szólt Aragorn, és előrébb lépett, mikor Haldír ránézett. De a tünde tekintete hamar eltévedt vissza a fényekre.
- Az éveket már nem is számolom. - kezdte Haldír, csendben. Aragorn közben oda lépett hozzá és figyelte a lágy, kékes esti fényben.
- Sokszor már én sem. - válaszolta Aragorn.
- Egy éve, hogy innen elment. - válaszolta Haldír, minden harag nélkül. Ő nem haragudott Aragornra, ami régen történt, az mind félreértés volt. - És tudod, sokszor eszembe jut, mit régen egykor mondtam. - tűnődött Haldír.
- Mi volt az? - kérdezte Aragorn.
- Hogy inkább élek vele keveset, mint évezredeket nélküle. De sokszor kérdem, miért nem találkozhattunk mi hamarabb? - majd ekkor Aragornra nézett, aki viszont erre válaszolni nem tudott. Mélyen együtt érzett Haldírral, és ezt kimutatva megfogta a vállát. - Mintha csak Gil-galad és Mírea Amurel szerelme ismétlődne. Ők is csak röpke néhány évet lehettek boldogak. - emlékezett vissza Haldír, majd lehajtotta a fejét. - A tudat, hogy most valahol szenved, nem bírom ki. - folytatta Haldír, ő is könnyezett. - Bár vele lennék, vagy én lennék helyette. Ha ő nincs, kívánom, hogy én se létezzek. Bár meghalnék én is, mert nélküle nekem ez nem élet. - és ekkor zokogva Aragornra borult.
- Tudom, hogy őt nem adhatom vissza neked, de gondolj arra, hogy ti egyek vagytok. Lélekben ott vagy vele és ő itt van veled. Gondolj arra, hogy szerelmetek segíti most. - próbálta Aragorn vigasztalni.
- De ettől még nem leszek ott vele. - válaszolta Haldír, látszott rajta hogy a düh próbál belőle kitörni. - Mindig a búcsúnk perce jár a fejemben. Kitörölni nem tudom, ámbár nem is akarom azt a tekintetet, mikor utoljára rám nézett. És mikor legszívesebben utána rohantam volna. Miért is nem mentem vele?
- Ha a helyedben lennék, én is így éreznék. - válaszolta Aragorn. Majd hosszú csend következett és Haldír egyre jobban rabja lett sötét gondolatainak. Lelkét elemésztette a bizonytalanság, csupa rossz érzés. Minden érzése egybefolyt valami olyan egyveleggé, ami inkább méregnek volt mondható, mi kész volt meggyilkolni már amúgy is vérző szívét.
- Nem jó ez így. - fakadt ki Haldír. - Nem jó ez így. - mondogatta.
- Mi? - kérdezett rá Aragorn, ámbár sejtette.
- Nem élet ez. - válaszolta keserűen és a csodálatos fényeket, mik körül vették, a környező fákról pislákoltak, irigyelve utálta meg mások boldogságát. - Nincs igazság. És nincs már semmi jó ezen a földön. Mintha csak gúnyt űznének belőlünk. Abból, hogy pont mi nem lehetünk boldogok. És ilyenkor úgy érzem, nem is volt soha az enyém. Csupán egy vak látomásban éltem, álomvilágban, amit én teremtettem magam köré. Gyűlölök már mindent. Gyűlölöm magam. Gyűlölöm ezt az egész francos életet! - ordította el magát, és lendítette körbe a kezét, megmutatva a gyűlölt Lothlórien földjét. - Mond meg Aragorn, hol az igazság?! Hol van az-az álom, amiben éltem? Megmondom hol Aragorn! Mordor földjén! De megmondom neked Aragorn azt is, hogy ez az egész tünde lét egy hamis ábránd! Nektek embereknek szerencsésebb, szerencsésebbek vagytok, mert ha sorsotok szerencsétlen, tudjátok nem éltek sokáig. De mi, mi még emberbarátaink unokáit is eltemetjük. Múló világ ez, csak én maradok és a fájdalmam. Sokszor már arra gondolok, hogy azok a szebb napok már meg sem történtek és nem is létezik semmi sem. Nincs már semmi sem. Nincs már értelme semminek. Nincs már szeretet a földön, ami engem ezen a világon tart. És nem tudom mennyi idő kell, hogy meghaljak, de az utolsó a világ után, nem én akarok lenni. Ámbár mégis így érzem. Bennem a világ meghalt. Most már én következem. - hunyta le szemeit.
- Ne mond ezt, ez nem így van. - ellenkezett Aragorn.
- Nem, Aragorn. Ez így van. Sajnos. Ezt már így látom. - válaszolta Haldír és azzal ott hagyta Aragornt. A dúnadán ezután hosszasan gondolkodott magára hagyva és próbálta megérteni Haldír hozzáállását, lelkének panaszait. Majd felkereste Celebornt, hogy beszélhessen vele.


- Haldír szíve sebzett, aggódok érte. Ilyen szenvedést kibírni képtelenség. - panaszolta Celebornnak, miközben egy apró forrás mellé ültek le magányukban.
- Tudom jól, és azóta ilyen, mióta történt vele valami. - felelte Celeborn.
- Mi történhetett vele? - kérdezte Aragorn a kékes fénybe beleolvadt arccal.
- Látott valamit, Ainagilt a víz alatt. Megfogta kezét, kihúzta, de nem lelte sehol szerelmét. - válaszolta röviden Celeborn.
- Ainagil? A Víz alatt?
- Ennyit tudok mondani. Ő most már Mordor földjén van. - válaszolta komoran Celeborn.
- A Holt-láp. - suttogta Aragorn.
- Galadriel mocsarat látott a tükrében, elmerülő szörnyű lényt, karjai között Ainagilt. - tekintett lefele Celeborn.
- Akkor az a Holt-láp. - gondolkodott el Aragorn. - Hát létezhet, Haldír mentette meg? De, hogyan? - csodálkozott. Celeborn hosszasan gondolkodott, kezeit összekulcsolta.
- Tudod Aragorn, az igaz szerelem sok mindenre képes. És léteznek a világon olyan dolgok is, amikről nem lehet fogalmunk, hogy mi miért történik. Egyszerűen bíznunk kell benne és megtörténik. - fogta meg Aragorn vállát, majd Aragorn felállt.
- Aludni térek. És bízom szavaidban. - válaszolta Aragorn, majd elment. Útközben Legolassal és Gimlivel találkozott, akik már megvetett fekhelyükön pihentek.
- Én mondom, ez a tünde olyan rideg és érdes, akár a megmunkálatlan mordori vas. - morgott maga elé Gimli.
- Csend legyen, Gimli. - válaszolta Legolas, aki nem feküdt, hanem a fának háttal neki dőlve pipázott. Gimli megint morgott valamit, de nem lehetett érteni, még tünde fülekkel sem. - Nem tudhatod miért ilyen. - magyarázta Legolas.
- Tudom én milyen. Annyira nagyra van vele, mert tünde. - válaszolta Gimli és ekkor Aragorn jelent meg, de nem is foglalkozott velük, inkább elment lepihenni, de előtte tekintete végig futott az alvó hobbitokon.
- Szerelmét vesztette el ez a tünde, és ha egyszer egy pillanatra is átéreznéd a fájdalmát, a halált kívánnád magad elé. - felelte szomorúan Legolas, majd keményen Gimlire nézett, aki elszégyellte magát. - Te még soha nem voltál szerelmes Gimli? - kérdezett rá és ekkor a törp elvörösödött. - De megmondom neked, Haldír szerelménél szomorúbb nincs. - ekkor Samu fölébredt, vele együtt a többi hobbit is.
- Szomorú tünde szerelem? - kérdezte Samu. - Hát miként lehet szomorú egy tünde szívszerelme? - kérdezte, majd Legolas feléje fordult.
- Oly furcsa érzés kapott el. Mesélj róla kérlek, jó Legolas. - kérte Frodó. - Szemében láttam a szomorúságát. Lelkemet elemésztette.
- Volt egy tündelány, kinek küldetést róttak életére. Szerelme volt Haldírnak, Lothlórien szülöttének. Szerették egymást, majd az élet elszakította őket, a lány messzi világba tért el. Majd visszajött és együtt ünnepelték a következő tizenöt boldog esztendőt. De a tündelányt elvitte a sorsa ismét és Haldír szíve, azóta roskad a pusztulásban. Azóta nem látta őt. - mesélte Legolas, fejét lehajtotta.
- Milyen sors? Milyen küldetés? - kérdezte Frodó.
- Jó magam is alig tudom, de rég volt már mindez. El jő egy nap a Fényhozó. Régi tünde mese. - mosolyodott el Legolas, mégis nem mondott teljesen igazat. - De most aludjatok ti is. Késő van már és nehéz napok állnak mögöttünk.
- Ily szomorú mese, elalvás előtt. - motyogta Samu, majd elaludt ő is.



Haldír halála


„Hallom a szíved, egy lágy dobbanás.
Behunyom a szemem és ott a látomás.
Apró fény jő el értünk, hogy kövessük,
Mennünk kell, hogy újjászülessünk.

Mennyi szeretet kell,
Hogy e világon élj?
Mennyi idő kell,
Hogy az utolsó a világ után, te legyél?

Csendes érintés, néma szerelmes nézés,
Hajdanán volt, mostanra megfakult létezés.
Szeretlek, kimondom még vagy százszor,
Belém hasít a fájdalom és kiáltom: Hiányzol!



A tündék úgy indultak el a Helm -szurdokba, hogy a halál fogalma szinte ismeretlen volt számukra, mégis felkészültek rá, hogy szembenézzenek vele. Már annyi évet megéltek és nem látszottak éveik száma arcukon, sokan közülük úgy érezték elég bölcsek már ahhoz, hogy megértsék a halál jelentését. Csupán jó cél vezérelte őket, és ez elég volt nekik ahhoz, hogy bátran kiálljanak a várfalakhoz, fegyverrel várni az ellenségre.
De volt egy tünde, aki valóban a halált keresni jött ide, mert örömét már nem lelte az életében. Haldír, a bánat és a magány elől menekült, mert Ainagil nélkül képtelen volt élni. Megcsonkított lényként érezte magát, mint akiből kitépték szívének egy darabját. Mégpedig a legfontosabb darabját. Így Haldír lemondott már azokról az évekről, amik még előtte álltak, egy távoli jövőről, amit magának már nem tudott elképzelni, és amihez már ereje sem volt. Mióta Ainagil örökre elhagyta Lothlórien erdejét, új nap azóta sem volt a számára, hiába követték egymást a hajnalok, számára minden meghalt. Elveszett belőle minden ami valaha régen önmagára emlékeztette. Önmaga árnyéka volt csupán.
- Büszkén harcolunk újfent az emberek oldalán. - mondta végül Haldír és mélyen Théoden király szemeibe nézett, és nem folytatta. Théodennek feltűnt, hogy Haldír különös tekintetében szomorúság nyugszik. Próbált szólni, de nem volt rá képes. Hosszasan nézték egymást, mintha csak látták volna egymás gondolatait. Az emberek dermedten figyelték, mi történik, Gimli szólni akart, de Aragorn megfogta a vállát és visszatartotta.
És Haldír ekkor mélyen meghajolt a király előtt ismét, gyönyörű szép szőke haja előre esett, arcában a könnyeket eltemette és felitta azokat, és mikor Haldír ismét a királyra tekintett, nyoma sem volt a sós cseppeknek.
- Mivel szolgáltam rá, ekkora tiszteletnek? - kérdezte Théoden király és közelebb lépett Haldírhoz, aki egy pillanatra Aragorn szemeibe nézett.
- Apja voltál társamnak, és szerelmemnek. Ő most már a Sötét Földön van, a halál fogságában. - tekintett üres szemekkel Haldír, majd torka elszorult. Théoden hosszú pillanatokig mozdulni sem mert, Ainagil arca hirtelen felvillant előtte és szívében az emlékkép elégett. Majd meghajolt Haldír előtt, később mikor feltekintett az emberek látták, hogy a király sír.
- Gandalf meg sem említette. - nézett maga elé a király, majd mindenkit maga mögött hagyva távozott. Az embereket még jobban elkeserítette a hír és sugdolóztak, egymás között találgattak, vajon mi lehet a hercegnővel.
- Boromir és Faramir, Denethor helytartó fiai látták őt utoljára. Mikor Boromir Völgyzugolyba érkezett, akkor számolt be róla, hogy Osgiliath ostrom alá került, és egy szárnyas nazgúl rabolta el Théodin hercegnőt és vitte el Mordor irányába. - mondta keserű szavakkal Aragorn, miközben a királyt nézte, ahogy az lelkileg összeroskadtan ült székében. - Azóta… - kezdett bele Aragorn, majd a tűz előtt ülő Haldírra tekintett, aki háttal elfordult mindenkitől és végig nem szólt egy szót sem, majd Aragorn ismét folytatta. - nem tudunk róla semmit. - hajtotta le Aragorn a fejét. - Azóta Boromir is halott.
- A lányom még él. - csapott a karfára, a király és erre Haldír megfordult. - Él. - nézett rá a tündére. - Nézz rám, kapitányom! - szólította fel Haldírt, mikor Haldír lesütötte szemét. - Harcolnunk kell most, ha más téged nem hajt, hát ő érte. Én már egy fiút elveszítettem, és tudom őt is elfogom veszíteni, de én is elfogom veszni. - mondta vészjóslóan a király, majd felállt és ennek a néhány percnek vége szakadt. Az ellenség fáklyái már láthatóak voltak.



Szomorú érzés, ha az ember belegondol két ilyen lélek sorsába, hogy kik voltak ők és mára hova jutottak. Hajdanán szépséget láttak egy-egy napsugárban, és most egymást keresik, ha a Napba néznek. Mint ahogy megfogadták maguknak, Ainagil a Nap és Haldír a Hold. Lelkük egy volt, mit valamikor réges-régen szétszakítottak, hogy külön testben éljenek és szenvedjenek, majd egymásra találjanak és újra elveszítsék egymást.
Haldírnak eszébe jutott egy régi emlék, mely egy embernek már feledésbe merültnek tűnhet, mi még ifjú tünde korából maradt meg. Fiatal volt még nagyon mikor részt vett az Emberek és Tündék Utolsó Szövetségének csatájában. Lothlórienből csatlakozott Elendil és Gil-galad seregéhez, mert minden erőre szükség volt a Szauron elleni harcban. Haldír hamar kitűnt rátermettségével a többi tünde közül és az utolsó időszakban Gil-galad zászlaja alatt találta magát. Nagy büszkeség volt ez az ő számára és tőle telhetően a legjobban harcolt. Sohasem felejtette el, mikor már győzelemre álltak és Szauron kénytelen volt maga is kijönni, megküzdeni velük. Egy óvatlan pillanatban Szauron majdnem lesújtott rá, de valahogy mégis megmenekült. Hogyan, azt nem tudja. De ami fájó emlékként megmaradt az-az, mikor Gil-galad elesett. És ahogy Haldír mostan visszaemlékezett rá. Ha tudja, hogy Gil-galad az apja annak a lánynak, akit egyszer a szívébe zár, másként tekint rá. Haldír így merengett, mialatt készülődött a harcra, társaival együtt. Rituálészerűen elővette íját, próbaképpen megfeszítette aztán egy láthatatlan ellenfélre célzott, de nem lőtt. Íját visszaengedte és ismét egy emlékkép tört fel lelke mélyéről. Látta maga előtt, ahogy akkor egyszer Gil-galad rátekintett és szomorúság tükröződött szemeiből. És az emlékekkel újabb emlékek törtek felszínre, többek közt egy vers is, amit még régen írt.


Oly szomorú, bús napok érik el a vidéket,
Sötét ködök, szelek hozzák a véget,
Most talán indulnod kell, fény mutatja utad.
Szívedben a remény talán megmarad.
Oly fáradságos esztendők nyomják el a létet,
Szárnyra kelnék és elrepülnék érted,
Megszenvednék annyi kínt, és annyi bajt,
S vigyáznék rád, akármerre vagy.



Így telt el az idő és az ellenség mögött megtett távolság csak nőtt, míg a szurdok egyre közelebb került hozzájuk. Mikor már itt volt az idő és dühöngő, vérszomjas urukok sorakoztak a falak előtt, Haldír elhagyta helyét, íjával a kezében végig járta tünde katonáit és beszélni kezdett hozzájuk. Közben Aragorn a másik oldalon ugyanígy tett, de Haldír valami nagyon különlegeset mondott.
- Ne feledjétek az ő szívük sötét és üres! Nem képesek megérteni, mi az a kegyelem, szeretet vagy nemes cél! Őket csak parancs, de minket szívünk vezérel! - kiáltotta Haldír, hogy bíztassa katonáit, és ezek a szavak tán néhány tündének ismerősnek tűnhetett, hiszen ezek Gil-galad szavai voltak. - Ne feledjétek! A jóért harcoltok! Bízzatok a győzelemben! - hallatszott végig Haldír hangja az emberek sorfalai között, akikbe a remény apró fénysugárként lépett be, de megtöltötte a szívüket. - Akármi történjék is, mindig lesz egy újabb nap és egy újabb hajnal, mi esélyt ad a folytatásra! De ha harcban kell elbuknotok, akkor azzal a tudattal menjetek el, hogy tiszta a szívetek és csak győztesként térhettek meg! - ordította Haldír, majd körbe nézett harcra kész tünde seregén, kikről sugárzott a bátorság, de ugyanakkor szemükben mégis félelmet lappangott. Végül egy utolsó kiáltásra szánta el magát, és ezalatt íját a magasba emelte. - Fel Középföldéért! - ordította, és vele együtt ordította ugyanazt a többi is.


Éles fájdalom hasított Haldír csuklójába. Megvágták. De gondolkodni sem volt ideje, mostanra halálos sebet ejtettek rajta, és egyensúlya elveszett. A hátát sem érezte már. Furcsa érzése volt, mintha valami egyszer csak véget ért volna benne. Körbe nézett, még egyszer utoljára. Hát elhagyja ezt a világot? De mi lesz akkor Ainagillal? Itt hagyja őt? Haldír minden ereje elszállt, egyre nehezebben viselte lába a teste súlyát. Szédült, szívverését a fejében érezte, érezte a lüktetést, de egyre lassabban. Haldír végül összeesett. Olyan volt, mintha csak aludni tért volna, egy hosszú pihenésre. Így hát Lothlórien fia elesett, magával vitte szívfájdalmát, szerelmének veszteségét. Itt hagyta ezt a csúf világot, mi egyszer oly szép volt és miben egyszer, réges-régen mindenben örömét lelte. Itt hagyta azt is, akit szeret, hogy majd aztán újra vele lehessen, ha itt az idő. Aragorn kapta el Haldír élettelenül zuhanó testét, és együtt rogytak le a földre.
- Miért? - suttogta hang nélkül Aragorn, ki elvesztett még egy barátot. - Miért kellett elmenned? Mi lesz velem, hogy segítsem így Ainagilt? Vagy ha látom még, mit mondjak neki? Elmentél örökre? Hagytalak meghalni? - futott végig Aragorn agyán a gondolat, majd eszébe jutott, amit Galadriel mondott neki Lothlórienben.
- Meg kell halniuk, az egyik elébb, a másik utána. Engedd el őket. Hamarosan újra egymásra találnak. - emlékezett Galadriel szavaira, majd könnyes szemeit egy pillanatra behunyta. Aztán Haldír mellkasára tette kezét és elbúcsúzott tőle.
- Nehéz szívem búcsúzik tőled. - suttogta Aragorn, majd kezével lecsukta Haldír szemeit. - Hamarosan újra együtt lesztek. - majd azzal felállt és harcolt tovább. Nem tehetett mást. Ha ott marad, őt is megölik.


Ezzel egy időben, Ainagil egy koszos cellában feküdt, a levegő dohos volt, tőle messzebbre apró, berácsozott ablak keltett benne reménytelen vágyat a szabadság iránt. Ruhája megtépett volt, mezítelen lábát átjárta a hideg, ami aztán felkúszott az egész testén és fagyasztotta belülről. Az ég sötét volt, de Mordorban világosság soha nem volt. Ez már a fekete föld.
Ainagil így feküdt összekuporodva már napok óta, de most váratlanul kinyitotta szemét, kiszáradt ajkai megremegtek. Hirtelen összerezzent, mígnem elernyedt. Aztán ismét és ismét. Így ment még ez egy darabig, majd próbált felülni, de gyenge kezei összecsuklottak alatta, majd a földre zuhant ismét és arca a koszos követ érezte. Majd Ainagil próbált ismét felkelni, de most már felállni akart és nagyon nehezen sikerült is neki. A falhoz mászott oda, abban fogódzkodott meg. Az ablak volt a cél, hogy kinézhessen belőle, de a látványt már nagyon is ismerte, a fekete és vörös hegy. Többet nem láthatott Barad-dúr eme piciny ablakából, csak apró fáklyafényeket még, orkok tábortűzét.
És miközben nézett kifele, egy férfi arca villant be, kezeit arcába temette, és erőtlenül összeesett. Tudta mi történt, és ezek után ő már csak zokogni tudott.
Tudta, szerelme és lélektársa elment ebből a világból, meghalt.
Ez a szó, hogy meghalt, mélyebben és könyörtelenebbül hasított bele, mint akármi más fegyver, mellyel életét onthatták volna ki. És kívánta most ő is a halált, de nem halhatott meg. Egyetlen dolgot tehetett, és ez a zokogás, ami napokig messzire elhallatszott, mígnem Ainagil hangja teljesen el nem ment és nem fogytak el könnyei.