Ainagil halála

Ami még váratott magára ebben a történetben, azok Ainagil megmaradt percei voltak. Utolsó erejével tegnap megszökött Szauron fogságából, és a Nagy Úr már nem is törődött vele. Volt fontosabb dolga is, mint hogy egy halálra kínzott és sebzett szökevényt üldőztessen orkjaival, akivel már nem jut semmire.
Szomorú tény volt, hogy ámbár Ainagil megszökött, már életének a végéhez közeledett. Nem vágyott ő már semmire, csak hosszú pihenésre. A küldetését ő is teljesítette, nem engedte Szauron erejét a tetőfokára hágni, viszont ahogy tudta, titokban segítette a Gyűrűhordozó kínkeserves útját.
Mindez akkor történt, mikor Szauron megsemmisült.
Hatalmas robbanások rázták meg a Fekete Földet, és döntött mindent a pusztulásba. A hegy öntötte magából a lávát és az falt fel mindent ami az útjába került. Kivéve azt a helyet, ahol Ainagil megállt életének útján.
Még utolsó erejével elvánszorgott oda, ahol annak idején apja halt meg. Itt akarta örökre ő is lehunyni kék szemeit, melyek apját idézték fel. Ainagil szemében mindig volt egyfajta fel nem adható elszántság és ugyanakkor éhezés a szeretetre, ártatlanság, ami a szíveket mozgatja meg. Sokan is mondták, mintha apja született volna újjá benne, bár lett volna ősei büszkeségére tündekirálynő belőle.
Az oly sok szenvedés és kínzás, a vágott és égetett sebek nem voltak képesek teljesen megsemmisíteni azt a szépséget, ami még Ainagil szemeiben tükröződött. Mert ámbár a korom és piszok, szétszakadt ruhája elárulta szomorú sorsát, Ainagil a szíve legmélyén boldog volt, mert a jó győzedelmeskedett.
De teste már feladott minden harcot, a szíve egyre lassabban vert, csupán néhány apró lüktetés járta át a testét. Tudta, most jött el az ő ideje. Megállt, magatehetetlenül összeesett. Utolsó perceiben az eget figyelte, ahogy tisztult meg minden, ahogy kékült ki az égbolt, és ahogy a mérgező füst oszlott szét. Érezte, ahogyan Középfölde sebeiből vérzik, de reménykedhet most már a gyógyulásban. Visszavágyhatja azokat a rég elmúlt képeket, melyeket most emlékezete próbált összekaparni az összetört szilánkokból. Középfölde tájai várták vissza, ámbár tudta minden, tudta erdő, fenyő, kő és virág, hogy Ainagil már nem áll fel és nem járja újra a réteket, erdőket és nem áll ki újra az esti szélbe. Így hát Középfölde búcsút vett tőle ott a semmiben, és gyásztáncot lejtett a szél.
Aztán Ainagil még fáradt szemeivel láthatott valamit. Valami olyat, amire egész életében vágyott, de ami az emberi és tünde létben lehetetlen volt. Mégis most valóra vált. Egy alak hajolt fölé, sírdogált némán, de ugyanakkor boldogság áradt belőle. Vértől és szennytől koszos haját simogatta meg tiszta kezével. Ainagil látta, hogy ez egy tünde, és fején korona díszeleg. Csodás korona, amin megtörik az életen túli fény.
- Lányom. - hallatszott egy hang, és Ainagil szíve meghasadt. Mióta véget ért minden, újra elkezdett hinni a csodákban és remélte, hogy apja jött el érte. - Ainagil. - mosolygott Gil-galad. - Leányom. - szólongatta. Majd Gil-galad fölé hajolt, és gyengéden homlokon csókolta leányát, és könnycseppjei hullottak Ainagil arcbőrére, megtisztítva azt. Ebben a pillanatban Ainagil örökre elment. Szemei lecsukódtak, és apja eltűnt. Csupán por és hamu maradt a hegy lábánál. És egy halott test.




„Az út végén várok rád”

Elmúlik minden,
Oly édesen a szívedben.
Elmúlik az éj,
Elérted az utad végét.
Aludj, pihenj most.
Álom - ami beragyog.
Oly messzire jutottál,
Szívemben mindig ott voltál.
Mit látok arcodon?
Mosolyra vágyok, azt várom.
Látni fogod majd,
Mi az, ami engem hajt.

A szerelem hangja az…

Biztonságos karjaimban,
Végre megpihensz,
Élnek a dalaimban,
Édes, szerető emlékek.
Mit látsz arra?
Arra, a horizonton?
Túl a tengeren,
Túl mindenen,
Vágyom rá, hogy újra láthassalak.
Örökre, a szívembe zárhassalak.
Tudom már. Lásd,
Létezik egy szebb világ.

Nekem megváltást adsz…

Gyere, és bújj hozzám,
Hozzuk együtt a változást.
Vár már minket a másik lét,
A szeretet árad szerte szét.
A fény, mi bennünk pislákolt,
Most Napként ragyog, lángol.
Ez volt, túl vagyunk rajta,
Ez volt nekünk megadatva.
Hallod most újra a hangom?
Boldoggá tesz a dalom.
Az út végén várok rád,
Karjaimban vagy, a csillagok néznek rád.

Szeretlek örökké.



A győzelem hajnala virradt fel csendesen, és a napsugarak magukkal hozták azt a meleget, ami már kihűlt Középföldéből hosszú-hosszú ideje. Ez a melegség behatolt minden zugba, és belülről próbálta megsemmisíteni a gonosz utolsó nyomait. Egy napja elpusztult Szauron is, mert a Gyűrűhordozó véghezvitte a küldetését. A Gyűrű nem volt többé. Szauron nem volt többé. Mégis a győzelem hatalmas áldozatokat követelt magának. Viszont két apró hobbit megmenekült, kik végig járták életük legnehezebb küldetését és szívükben olyan változások mentek végbe, amiknek nyomait már nem lehet kitörölni sohasem. Sok minden történt még ezalatt, az emberek csatájában, de az ellenség megmaradt serege feladta a küzdelmet. Igaz szívűek ellen harcot nyerni nem lehet.
Ez a világ már megfáradt a mai napra, várja már a napnyugtát. De viszont kész egy újabb hajnalra, ami tisztábban jön el, és fényességbe borít be mindent.
De addig is, a szellő csendesen járt gyásztáncot egy halott test körül. Ebben a táncban a por és hamu is részt vett, remélve hátha felébred az a test, mi ott feküdt? A percek múltak, vitte őket az idő magával. Így telt el még néhány pillanat, de a test nem mozdult.
Ainagil most már soha többé nem nyitotta ki a szemét, nem láthatott már soha többé napfényt. Bőre soha többé nem érezhette a meleget, és szíve sem doboghatott többé azokért, akiket szeretett. Mindennek aminek kezdete van, egyszer véget ér. Így ért véget Ainagil élete is. Itt hagyta Középföldét és annak minden népét, segítve utolsó erejével a jót, hogy legyőzzék a rosszat. Ez volt az ő sorsa, amit békében vállalt fel. Ő is elvitte a terhet. De élete célja egy ideje az volt, hogy talán valahol megváltásra lel és békére. Hol újra együtt lehet azzal, akit szeret. Akit mindennél jobban szeret.
És úgy látszott, most kívánsága teljesül. A porfelhő szétoszlott, és fény ragyogta be a horizontot, és mindent ami Ainagilt körül vette. A fényben megjelent egy férfi, harcos öltözetben. Bordó palástját felkapta a szél, arany páncélján a kopár táj tükröződött. Selymes szőke haja hátrafogott fonásban végződött, mosoly az arcán a szívéből jött. Majd kilépett a fényből, és elindult Ainagil fele. Haldír volt az, arcán nyoma sem volt semmiféle rossznak, szomorúságnak. Mikor meglátta kedvesét ott feküdni a porban, eleredtek a könnyei. Eszébe jutott a régi fogadalma, és ahol tudott, ő vigyázott is rá.
Haldír fél térdre ereszkedett kedvese előtt. Szőke haja előre esett, palástja a földet érintette mostanra. Gyönyörű kezeivel gyengéden megsimogatta Ainagil arcát, majd átkarolta óvatosan, ahogy csak tudta és szép csendben őlbe vette, majd felállt vele. De ő már Ainagil lelkét vette őlbe, a teste ott maradt a földön. Csupán néhány, porba esett könnycsepp árulkodott. És Haldír békében elsétált a fény fele kedvesével, majd megállt mielőtt átléphette volna azt. Arcát a lányéhoz nyomta, majd csókot adott neki. És közben ringatta békésen, mint hajót a tenger. Szorította magához olyannyira, amennyire csak tudta, hiszen oly régóta nem ölelhette át. Aztán lépett még néhányat és végleg eltűntek a fényben. Egy pillanat múlva a fény eltűnt, és ismét a megszokott rendjében ment minden. A sors és Középfölde visszaadta Haldírnak élete egyetlen szerelmét, Ainagilt.

Ainagil temetése

Ainagil testére Gandalf talált rá, pont azon a helyen, ahol régen Gil-galad is meghalt. Szomorúságában térdre rogyott, imádkozott érte és tiszteletét fejezte ki. De nem volt egyedül. Ki már lábra tudott állni, fogadalmát teljesítvén ő is ott volt. És ő nem volt más, mint Faramir kapitány, ki régen ígéretet tett a Fényhozónak.
Éjjel álmában meglátta, merre leli Ainagil holttestét és eléje ment Gandalffal, hol végül egy megmaradt sziklaszigeten találtak rá, körötte a láva már megszilárdult.
Sokáig tanakodtak később Elesszár királlyal, hogy hova is temessék el. Haldír teste Rohanban pihent, és túl messze is volt. De végül úgy döntöttek, együtt temetik el őket, az Anduintól nem messze egy kis dombon. Elesszár király előtérbe helyezve fogadalmát, kőből, márványból nyughelyet építtetett, és királyi temetést adott a szerelmeseknek. És a dombot, Fényhozó Ligetnek neveztek el.
A hold még sápadt volt, de beragyogott mindent. Közelgett a hajnal.
A temetésen részt vettek azok, kik szeretettel fordultak Ainagil felé. Elrond fiaival állt kővé dermedve, a veszteséget nem tudta feldolgozni. Eszébe jutott, ha annak idején Mírea Amurel nem fogad szót és nem tér meg Nyugatra, most nem lenne képes lánya temetését végig nézni. Mert szülőnek gyermekét temetni nem való.
A beszédet Celeborn vállalta és lassan előrelépett. Haja össze volt fogva, gyönyörű dísz fénylett benne, hosszú köpenye, Lothlórien fényeit idézte.
- Nehéz utat szánt neki a sors kínkeserves döntés által, mégis büszkén emelem tekintetem, ha eszembe jut az, amit véghez vitt. - kezdte Celeborn majd elhalkult egy percre. - Hajdanán még más világ volt. Íme most viszont egy újabb világ hajnala bukott fel a hegyek felől és ez a hajnal ő rája emlékeztet minket, mert ő volt a Fényhozó. Híd volt a tündék és emberek között, otthonra lelt mindenhol, mégsem volt állandó helye, hova ha akart, akármikor megtérhetett. Hiszen útja a sötétségbe vezetett, de a fényben ért véget. Királyságot örökölt apjától, mégsem élt vele. Szauron erejét nem engedte a tetőfokára hágni, és nem engedte a fényt elveszni Mordor sötét alagútjaiból. - majd itt ismét elhalkult Celeborn és letörölte könnyeit a szeméből. - Ő maga a Jelkép és ez a Jelkép legyen példamutató Középföldének. A tündék ideje lejárt, most az emberek következnek. De kinevezem apja örökéül, Lindon királyságának királynőjévé. - tárta szét a karjait és Elesszár király hirtelen féltédre ereszkedett, tisztelete jeléül. Az összes többi férfi és nő is követte. Majd Celeborn visszalépett és ő is leereszkedett. Ekkor Elesszár király felállt, ajkai megremegtek.
- Békét, boldogságot, a királynő lelkének! - kiáltotta, és mindenki a szívére tett kézzel csendesen hallgatta, majd felállt a nép. - Ebben a percben kardot kéne emelnem tiszteletére, de a kard egyben a harc jelképe is, így nem emelem fel, mert a harcból már kijutott a részünk és ő neki is. Nem fegyverrel akarok búcsúzni, - kiáltotta. - hanem szeretettel. - beszélt elhalkult hanggal. - Legyen példaértékű a szeretetük. A kitartásuk. Az áldozatuk. - folytatta Elesszár király. - Az igaz szeretet kibír mindent. Ég veled Ainagil. Ég veled Haldír, Lothlórien szülöttei. - és visszalépett, és őt Rohan fiatal királya, Éomer követte. Csodálatos köpenye átölelte egész testét, de most lecsatolta a királyi palástot és a koporsóra terítette, melyikben Ainagil feküdt.
- Derék lánya voltál Lothlóriennek, Völgyzugolynak. De legderekabb lánya voltál, Rohannak, és szívünkbe zártunk örökre. Emlékeid és hőstetteid dalokban élnek tovább, és ámbár gyermek voltam, mikor még utoljára láttalak, szívemben ott maradsz örökre, mint néném. - és ekkor Éomer elővette Morwen nyakláncát, mit megtisztíttatott embereivel, és azok lehántották róla a sok rárakódott koszt, amivel Mordor szennyezte be. Éomer remegő kézzel forgatgatta az aranymedált, súlyát szívében is érezte. - Théoden király apádként szeretett téged, és várta a percet, hogy mikor találkozhattok újra. - és itt hangja elcsuklott, majd próbálta folytatni. - Kívánsága most teljesül. És most megfogadom, ha leányom lesz egy nap, néném után kapja a nevét, utánad. - fejezte be. Majd azzal visszalépett, de előtte rátette a köpenyre a nyakláncot, gondosan megigazgatta.
Majd Ithilia fejedelme következett, kezében a Fehér Fát ábrázoló hajdísz.
- Osgiliath romjai között még mindig hallom a dalodat. Minas Tirith Fehér Csarnokában még most is téged pillantlak meg, ha arra a szoborra tekintek. És bátyám jut eszembe, ha rólad gondolok. Most ott, ő is fogad téged. - beszélt Faramir, majd mély lélegzetet vett és tünde dalt kezdett el énekelni.

A tündék Nyugaton térnek meg.
És útjuk során tünde éneket regélnek.
Szelek viszik a hajójukat,
Kristálytiszta kékség a hajó alatt.
És mind víz, mind tenger.
A szebb világba így jutnak el.
Dalaik, emlékük velük mennek,
Csupán néhány tünde marad meg.
És azoknak szívében nehézség, a végzet.
Új világot remélnek.


Ezután Arwen királyné lépett elő és énekelt el egy búcsúdalt, eközben Frodó szomorúan Samura nézett. Tekintetében kérdésekre válaszok feleltek, amiket régóta szeretett volna megérteni.
- Mi a baj, Frodó úr? - kérdezte meglepve Samu.
- Semmi. - mosolyodott el Frodó. - Már semmi. - ismételte, majd egy kis szünet után kérdezett. - Emlékszel arra a hajnali fényre? Mikor mindennek a végén voltunk.
- Hogyne emlékeznék, Frodó úr? Oly csodálatosat még soha az életemben nem láttam. - felelte Samu és ő is elmosolyodott. - De akkor is, Frodó úr, hogy kapcsolódik ez ide? - értetlenkedett a hobbit. És Frodó csak tovább mosolygott békésen, de szemében mégis szomorúság lappangott.
- Ő volt az. - magyarázta Frodó.
- A fény? - kérdezte Samu.
- Ő a Fényhozó. - kezdte. - Oly régi tünde mese, mégis valóság volt minden. Látod, ez is egy történet, ami szomorúan végződött, de Ainagil véghez vitte a sorsát és ő is elérte a beteljesülést, ahogy mi is, Samu. - beszélt Frodó, majd megfogta Samu vállát. - Nekünk is sikerült, pedig nem hittem volna.
- Valahogy mindig is éreztem a jelenlétét. - mondta Samu miután elmerengett Frodó úr szavain. - Mégis kicsoda volt ő valójában? - kérdezte Samu, és erre Glorfindel adott választ.
- Még mi magunk, tündék sem tudjuk pontosan. Ő akkor született, mikor Isildur levágta az Egyet, Szauron ujjáról. Abban a percben, ami kiveszett belőle, Ainagilban született újjá. Így az ő sorsa is egybefonódott a Gyűrű sorsával. Nagy ajándékot kapott a valáktól, láthatta és átélhette a jövőt, mélyebben, mint maga Galadriel úrnő, vagy bármelyikünk. Mert mi tündék látjuk a jövőt, de csak apró részeit annak. Ő az egészet átlátta, benne élt. És a remény is. Ő a Fényhozó, mert Mordorba fényt vitt, a rossz legnagyobb ellenségét. Hajdanán tünde volt, de emberré vált. Belül mégis tünde maradt, és valahol ő mindig is ember volt. Összekötötte egész Középföldét. - magyarázta Glorfindel.
- Bocsáss meg nekem Glorfindel uram, de én még mindig nem értem. - értetlenkedett Samu, majd látta, ahogy a tünde elmosolyodik.
- Képzelj el valakit, akiben összegyűlik minden. A remény, a hit, a szeretet, az emberek és tündék tulajdonságai, a valák ajándékai.
- Talán már kezdem érteni, de félek ehhez én egyszerű vagyok. - hajtotta le a fejét Samu. Aztán a tőlük nem messze Gimlire és Legolasra tekintett. Gimli sisak nélkül állt tünde barátja mellett, kezét összetette.
- Örülök, hogy akkor Lothlrienben elnézést kértem Haldírtól. - motyogta maga elé Gimli és Legolas elmosolyodva nézett le rá. - Nem lenne most nyugta a szívemnek, mert sajnálom őket. - folytatta Gimli és szipogott. De Legolas nem válaszolt semmit, csak mosolygott barátjára. Majd a szertartás a végéhez ért. Végül csak Faramir és Elesszár király maradt ott. De Faramir csak némán állt, kezében a Fehér Fát ábrázoló hajdísz, amik könnyekben áztak kezeivel együtt.
Szomorúan egymásra nézett a király és ő.
- Ez Isildur öröksége, amire annakidején Gandalf talált rá egy kis szelencébe rejtve és eddig enyém volt, később pedig Ainagilé. - nyújtotta oda Faramir a királynak, és az átvette kezéből. - De téged illet. - Elesszár király jó hosszan nézte a hajdíszt, majd Faramirra, Gondor helytartójára tekintett.
- Tartsd magadnál, derék Faramir, Gondor helytartója és Ithilia fejedelme. Érzem, egy nap lesz egy lány kinek, odaadhatod. Mert érzem, még visszatérnek. - válaszolta a király, majd Faramir elment, hogy megtérjen magányába. De Elesszár király ott maradt még, régi emlékeket felidézve.
Így ért véget Ainagil és Haldír története, de mindennek mi egyszer elkezdődik, annak vége is van. De Elesszár tudta nagyon jól, hogy új kezdet mindig van. És ez akkor tudatosult benne, mikor a hajnal már felkelt és aranyló sugarakkal ragyogta be a nyughelyet és magát Elesszár királyt is. Rájött, hogy valami ismét kezdetét vette és így lesz ez mindig. Kezdetek és végek. Egymást ismétlő reményképek. Az idő múlik, és a szeretet megmarad. Így teljes a világ.




Vége