A harmadkor 2758. esztendeje felkészületlenül érte Középfölde rövid életű népeit. Először Gondor szenvedte meg Harad és Umbar támadásait, de Beren, a tizenkilencedik uralkodó helytartó végül megmentette hazáját az idegenektől. Ekkor kezdődött meg az emberemlékezet óta leghidegebb tél Eriadorban és Rohanban. A később Hosszú Télnek elnevezett természeti csapás öt teljes hónapig rombolt, és ezt csak keserves munka árán lehetett helyrehozni. Beren emberi ott segítettek Lovasvégen, ahol csak tudtak, de mi lett volna Eriador hobbitlakta részével, hacsak egy szürke köpönyeges, botra támaszkodó öreg mágus nem siet a segítségükre.
Most hallgatás ereszkedett a szobára. A csend zenéjére lobogó lángnyelvek táncoltak kicsiny kandallóban, dacolva az apró réseken átlopódzó hideg lehellet ellen. Odakinn hó esett, de nem nagy hópihék alakjában (amilyet a gyerekek szerettek volna), hanem mint jégből darált por, úgy zúdult folyton, éjjeleken és nappalokon át.
A szobában ketten voltak: egy beteg hobbitgyermek és Szürke Gandalf. Azon az estén találkoztak először és utoljára, de mivel a segítőkész vándort megelőzte híre, Berkenyécske rögtön avval fogadta, hogy meséljen neki valami izgalmasat.
– Akarod hallani, hogyan talált magának barátot a behemót troll? – kérdezte Gandalf.
– Ugyan már! Nem ilyen vacak gyerekmesére gondoltam, hanem igazi csatákra orkok ellen, vagy tünde urak hőstetteire!
– Elárulhatom neked, pöttöm, hogy a tünde urak, akikről mondhatom, hogy jó barátaim, már régóta nem hadakoznak karddal és az orkok is jó messze élnek innen. Hanem Még most is szüntelenül harcolunk, hobbitok fognak össze a nagy ellenség, a hideg tél ellen és én örömest vagyok a Kis Nép szolgálatára.
– De én akkor sem vagyok pöttöm! A nagymamit hívják Pöttömnek.
Berkenyécske, a vakmerő kicsi hobbit egyáltalán nem elégedett meg a válasszal, amit kapott . Egy kicsit duzzogott a vastag dunyha alatt, majd felült, és csillogó szemekkel, haragos betegségtől lázasan beszélni kezdett:
– Már nagyon rég el akarom mondani ezt valakinek. Egyszer, nem is olyan régen volt egy kiscsibém a háznál. A hatodik szülinapomon kelt ki, és úgy szerettem, úgy vigyáztam rá, mintha tyúkanyója lettem volna. De egy napon, amelyik olyan volt, mint a többi, mégis sokkal rosszabb, szegényke össze-vissza rohangált, és rálépett a pónink. Gandalf bácsi! Nem igazságtalanság ilyen fiatalon meghalni? – ekkor könnycsepp gördült végig Berkenyécske arcocskáján. És Gandalf felfogta, miért beszél a kislány ilyen szomorú dologról, mert a Hosszú Tél nem csak a kétkezi munkát vagy a termést tette tönkre; a hideg szél elvitte magával akár egy erős hobbit életerejét is. A kór, amely a Megyét támadta, nem egyszerű meghűlés volt, hanem alattomos gyilkos.
Mégis, hiába volt minden bölcsesség, minden segítség, Gandalf nem rendelkezett hatalommal a tél felett. És miközben odakint hideg fuvallat támadt, bent is majdnem elaludt a tűz, az éltető meleg. Gandalf pipát vett elő és mélyen elgondolkodott a következőkön:
„Olórin, te vagy-e még a maia, ki hatalmas volt és halhatatlan? Most mit használ a tengernyi tudomány, amelyet öreg testedben vándorolva összegyűjtöttél? Légy bár örökké létező vagy esendő lélek, nem értékeled a halált, hiszen még nem élted át, milyen elveszíteni egy életet, amelyet gondjaidra bíztak. Gandalf vagy most, és Mithrandír és Tharkûn. Hívnak Zsufazekésnek vagy Incánusnak, de te Olórin voltál, örök életű szelleme Manwënek, akitől küldetésed származik!”
Ekkor a Narya, Gandalf gyűrűje utat tört Berkenyécske szívébe a Titkos Tűz hatalma által, és Gandalf egy csapásra mesélni kezdett egy történetet, amelyet soha ezután nem mesélt el senkinek, amíg csak a világ meg nem változott végérvényesen.
– Tudod, pöttöm, nekem van ám másik nevem is innen messze, nagyon messze nyugaton, ahol nem halnak meg azok, akik megszülettek még a világunk hajnalán.
Olórin volt a nevem, és már akkor is állandóan úton volt lelkem, varázslatos tünde-világban…
Szeretnéd tudni, hogyan kerültem a földetekre és hogy miért?
És Gandalf éjszaka-hosszú mesébe kezdett, és sok Berkenyécske számára érthetetlen dolgot kihagyott, de befejezte a leghatalmasabb történetét, amelyet Istar elmesélt a tenger ezen oldalán – és Berkenyécske figyelmesen hallgatta minden szavát.
Harmadnapra meggyógyult – talán a Harmadik Gyűrű varázsereje tette, talán valami más, még titokzatosabb erő.
Teltek, múltak az évek, sokasodtak a felhők az égen, és Berkenyécske elfelejtette Gandalfot. De Olórint soha.