Nem is tudta, hogy került oda és akkora, csak ott volt és élt. Egyedül volt, bár rengetegen vették körül. Mégis egyedül volt, egymaga. Aki nem olyan, mint a többiek. Már a neve se volt odavaló. Manril.
Egyszer hallotta egy fogolytól, hogy azt jelenti Áldott Ragyogás. Később a foglyot megölték. Manril nagyon sajnálta őt. Kedvelte, mert sokat tudott.
Manril egész életében válaszokra várt. De sose kapta meg őket.
Nevelőapja gyűlölte a nevét, ahogy magát a lányt is. A neve arra emlékeztette, amire Manril egész megjelenése is. Nem ember volt. Gyűlölték érte.
A foglyok, akik messziről jöttek a hegyekbe és ott estek fogságba, mindig megnézték. De apja sose engedte, hogy beszéljen velük. Nem engedte, hogy megtudja, amit már amúgy is tudott. Tünde volt. Legalábbis sejtette, hogy az. De azt is érezte, hogy nem teljes vérű, túl sokat érzett bele a bánatba.
Éjszakánként álmodott. Megálmodta a múltját. Látta Niennát. Álmában mindig látta őt. Egy szomorú, mégis gyönyörű arc, olyan vonásokkal, mint a sajátja.
Tudta, hogy nagyon régen fogant, még akkor mikor az eldák Valimarba érkeztek. Álmában Nienna szerelmes volt, igen ezt mindig teljes bizonysággal érezte. Sose ment férjhez, de szerelmes volt. Valakibe, aki a többiekkel érkezett. De nem tudta ki az.

***

Manril felriadt. Hajnalodott. Megint nem emlékezett az álmára, és ez borzalmasan égette belül. De mennie kellett.
Általában nem kapott reggelit, a hegyi emberek csak egyszer étkeztek, délben vagy este. Reggel sose. Azt mondták ettől erősödnek meg, és különben sincs elég étel napi 3 étkezésre.
Mindig úgy érezte, igazságtalan, hogy a vezetők ehetnek reggelit is. Most is ez járt a fejében, ahogy a durván letaposott ösvényen elindult a tüskés bokrok irányába.
Mikor elkezdte szedni a bogyókat már rengeteg minden kavargott a fejében. Többnyire kérdések. Rengeteg kérdés.
Megfájdult a feje, le kellett ülnie. De nem sokára újra gyűjteni kezdett.
Egy tüske megszúrta a kezét. Ilyenkor átkozta a rohaniakat, amiért felüldözték őket a hegyekbe, de ahogy a sok eltorzult arcú és gyűlölködő társára nézett, megértette nem lett volna helyük odalenn.
Talán egyszer lesz nekik is egy messiásuk, aki megváltoztatja az életüket. Talán. Megfigyelte, hogy ez szó fordul meg az agyában a legtöbbször. Minden olyan bizonytalan náluk.
Nem tudta mennyi ideig szedte a bogyókat, gondolataiba merülve, csak arra riadt fel, hogy nagy kiáltozás támadt. Az asszonyok és a gyerekek, akik vele együtt szedték a bogyókat, most rohannak a település felé. Gyorsan ő is oda futott.
Gwetorhka, a vezetőjük és a nevelőapja egy hatalmas méretű hegyi kecskét cipelt. Most mindenki odarohant, és az óriási húshegyet bámulták.
Estére mindet megsütötték. Manril szólni akart, hogy valamit talán elkéne rakni későbbre, de a többiek nem figyeltek rá, úgyhogy a lány leült egy kőre a ’főtéren’ kívül. Így mindent jól láthatott. Belül nevetnie kellett, ahogy az öregek sírva nézték a hús cafatot. Ez hatotta meg őket igazán. Dehogy miért, Manril nem értette. Számára ez csak egy szegény állatnak tűnt, ami elpusztult.
Este mindannyian neki láttak. Manril érezte, hogy mást is ünnepelnek. De nem akarta tudni mit, érezte, hogy fájna. El akart futni előle, de nem lehetett. Túl közel volt.
A vacsora után elment lefektetni a kicsiket. Mindig ő énekelt nekik. Egyrészt, mert neki volt a leggyönyörűbb hangja. Hideg volt és szomorú a dala. Tisztán szállt a szélben. A kicsik nagyon hamar elaludtak. Egy régi, nagyon régi dalt dúdolt nekik. Még álmában hallotta. De nem tudta a szöveget, se azt, hogy miről szól. Csak azt, hogy borzalmasan szomorú, és hogy valakinek nagy bánata volt, amikor költötte. Nagyon hamar elaludtak, így volt ideje sétálni egy kicsit, mielőtt lefeküdt.
Borzalmasan fáradt volt, de akármi történt ezt a sétát sose hagyta ki. Ez emlékeztette arra, hogy tulajdonképpen még van remény.
Sétái során mindig meglátogatott egy hűvös hegyi patakot, ami a hegyen fakadt. Nem messze a forrástól volt egy nagy fa. Manril ez alá ült le minden éjjel, és bámulta a csillagokat. Néha eszébe jutott, hogy követnie kellene a patakot, tudni akarta vajon hova folyik, de sose volt elég bátorsága elindulni lefelé a hegyen. Mindig csak álmodozott róla. Ült a hűvös földön a nagy fa alatt, felnézett a csillagokra és reménykedett. Rengeteg kis és nagy vágy fordult meg ilyenkor a fejében, de egy valami mindig a többi felé nőtt. Haza. Haza akart jutni.
Kicsordult a könnye. Nem akart sírni, de itt nem tudta vissza tartani, itt őszintének kellett lennie. Egyetlenegy helyen, de valahol őszintének kellett lennie. Ki kellett sírnia a rengeteg fájdalmat magából.
Nem akarta, hogy a többiek lássák, félt, hogy akkor még az álmok is eltűnnének. Ezért csak itt mert sírni, de itt nagyon. Halkan csorogtak könnyei, bele a patakba, és a könnyeket a patak messzire vitte. Talán haza.
Hirtelen abba maradtak a könnyek. Olyasmit hallott, amit addig csak álmában hallhatott. Hangokat, amik olyan gyönyörűek voltak neki, hogy újra sírnia kellett. Tünde hangokat hallott. Hallotta, ahogy beszéltek. És szörnyen elszomorodott, mert megérezte, hogy mi történt.
Elindult a tábor felé. Mikor megérkezett elbújt egy bokor mögé. Gwetorhka a tűz mellett állt, egy boros kupát lóbált a kezében, és valahova Manril látóterén kívülre nézett, majd gúnyosan megszólalt.
-Nocsak, a szépek népe, akik mindig óvatosak és csendesek. Akiket nem lehet csapdába ejteni. Mégis, én Gwetorhka elkaptalak titeket, és meg is öllek titeket. - Az utolsó szavakat már olyan borzalmas röhögés között mondta, hogy Manril beleborzongott.
Arrébb ment pár lépést, hogy láthassa azokat, akikhez Gwetorhka beszélt. Ahogy meglátta az arcokat halkan felsikított. Még életében nem látott tündéket. Annyira gyönyörűek voltak, és mégis annyira szomorúak.
Gwetorhka meghallotta Manrilt.
-Gyere csak ide!! Már nagyon részeg volt, mert különben nem engedte volna, hogy a foglyok lássák Manrilt.
Megragadta Manrilt a vállánál fogva. A lányba belehasított a fájdalom. Gwetorhka odaráncigálta a tűzhöz.
-Gyere csak nézd, milyenek ők. Ezt akartad mindig, ugye?! Tünde-lány! -gúnyosan elmosolyodott.
- Látni akartad őket. Tudni akartad milyenek. He? Akkor lásd azt is milyenek holtan.
Felemelte a kardját, és leszúrta az egyik tündét. Manril felsikított. Életében nem érezte még magát ilyen szörnyen. A tünde a kard markolatához nyúlt. Majd meggörnyedt és elesett.
Manril érezte, ahogy a lelke elszáll. Nem kapott levegőt, és eleredt az orra vére. Sírt. Zokogott. Fejét elrejtette kezei közé és nem akarta látni se Gwetorhkát, se a holttestet, se az életben maradt tünde fájdalomtól eltorzult arcát. Semmit nem akart látni. Meg akart halni. Nem akart tudni semmiről. Elszerette volna felejteni az egészet, és újra Manril lenni, újra egyedül akart lenni. Legörnyedt a földre és csak sírt, csak sírt.
Gwetorhka belerúgott.
-Ezt akartad nem?? Látni őket. Akkor ne bőgj nekem. Ezzel nem hatsz meg. Ez lesz a te sorsod is.
-Nem! -Manril abbahagyta a sírást, és felnézett. A tünde szólalt meg. Manril csak nézte. Belenézet a szemébe és megnyugodott. Csak nézte, le nem vette volna most már róla a szemét.
-Nem ez lesz a sorsa, és ezt te is tudod. - A tünde Gwetorhkára nézett. -És ez megijeszt, ugye? - Gwetorhka nem állta a tünde tekintetét. - Nem ez lesz a sorsa. Hisz nem lehet ez sorsa. - Úgy beszélt mintha ismerné Manrilt. Ismerné a múltját és a jövőjét.
Manril még mindig a földön volt, de most már felült. Kíváncsi volt nevelőapja hogyan reagál erre. De nem tudta meg, mert Gwetorhka utasította az embereit, hogy vigyék el.

***

Másnap reggel Manril borzalmasan fáradt volt, mert egész éjszaka nem tudott aludni, csak bámulta a csillagokat. Valahogy nem tudta elhinni, ami történt. Egyszerűen borzalmas volt a dolgoknak tudatában lennie. Látta vezetőjük arcát, és érezte, hogy nem álmodta a tegnapi eseményeket.
Nem akarta Gwetorhkát magára haragítani még jobban, ezért azonnal elindult dolgozni. Miközben a bogyókat gyűjtögette nem formálódott meg benne annyi gondolat, mint azelőtt. Most csak egyetlenegy dolog foglalkoztatta, a fogoly sorsa. Nem bírta volna elviselni, hogyha az életben maradt tünde is elpusztult volna.
Hirtelen abbahagyta a gyűjtögetést, és lopakodva elindult visszafele, a szállásuk felé. Nem tudta miért teszi ezt, hisz soha nem mert ellenkezni nevelőapjának.
Mikor beért a táborhelyre alig volt ott valaki. A legtöbben vagy vadásztak, vagy vele együtt gyűjtögettek. Manril körülnézett, hogy látja-e valaki, majd óvatosan egy barlangnyíláshoz lépett.
Lefele menet már érezte, ahogy hűl a levegő, és áporodott szag csapta meg az orrát. Nem csak azért tartották idelent a foglyokat, mert nehéz lett volna megszökni, hanem azért is, mert a lentről érkező emberek nem szoktak hozzá az ilyen közeghez. És persze örültek, hogy lehangolva láthatják ellenségeiket.
A lány szíve a torkában dobogott, ahogy közeledett az egyetlen zárt ajtajú helyiséghez. Nagyon félt, de nagyon kíváncsi is volt, és hajtotta egy ősi ösztön. Odabent lakozott Manril lelkében eltemetve éveken át, és Manril csak remélte, hogy egyszer megkapja a válaszokat.
A lány befordult az utolsó kanyarba is, és megállt a cella előtt. Életében nem érzett még ilyet. A tünde háttal állt neki, nem láthatta, mégis megfordult. És megszólalt. Manril életében nem hallotta még a nyelvet, de tökéletesen megértette, amit mondtak neki.
Nem bírt megszólalni. A tünde közelebb lépett, leguggolt, és megfogta Manril kezét. A szemébe nézett és újra megszólalt.
-A nevem Arnalagos. És te ki vagy? - Manril nem bírt megszólalni. Egyszerűen ez már túl sok volt neki.
Arnalagos a szemébe nézett, és halványon elmosolyodott.
-Látom, nagyon meglepődtél. Megértelek, én se értenék semmit a te helyedben. De én is meglepődtem. Tudod nagyon-nagyon messze vagy az otthonodtól, és nem hittem, hogy itt a hegyekben élhetnek még társaim. Elárulod a neved?
-Manril. - Csak ennyit bírt kinyögni.
-Szép név, tünde nyelven annyit tesz Áldott ragyogás.
-A tiéd mit jelent?- Manril akármennyire is meg volt lepődve, azért gyermek volt, és a gyermeki kíváncsiság óriási erő.
-Azt jelenti vörös szél. Gondolom, nem akarsz arról beszélni, hogy kerültél ide.?
-Nem szabad, Gwetorhka nem engedi.- Manril még sose érezte ilyen kínzónak Gwetorhka tiltásait.
-Akkor nem beszélünk róla. Helyette inkább én mesélek. Gondolom rengeteg kérdésed van.

***

Manril egész nap a barlangban maradt, és csak hallgatott, hallgatott. Hallgatta Arnalagos történeteit, és egyre jobban érezte magát, mintha egy óriási kő gördült volna le a szívéről. Rengeteg kérdésre választ kapott és kezdte úgy érezni, hogy egyre jobban elrendeződnek a dolgok a fejében. Mintha valaki szép sorba rakosgatta volna őket, hogy mindnek meg legyen a helye.
Este megígérte Arnalagosnak, hogy másnap is meglátogatja. Nagyon óvatosan kellett kimennie a barlangból, mert addigra már mindenki a táborban volt, és újból ünnepeltek.
Manril ebben a pillanatban gyűlölte őket, amiért képesek megölni Arnalagost. Szegény lány még életében nem ragaszkodott ennyire senkihez. Valahogy úgy érezte Arnalagosnak el kell mennie nyugatra.
Hisz olyan sokat várt erre, annyira szörnyű ez a világ. Manril teljesen megértette a tündéket, akik elmennek nyugatra, legszívesebben ő is elment volna Valimarba, de nem azért amiért a többiek. Ő nem fáradt bele az itteni életbe, hisz még oly fiatal volt. Hanem válaszokat akart, olyanokat, amiket még Arnalagos se tudott volna meg mondani neki. Olyanokat, amiket csak Nienna tudhatott.
De nem ért rá ezen gondolkozni. Mindenki figyelte, mintha azt hitték volna, kiszabadítja Arnalagost. Persze nem alaptalanul. Megfordult a fejében, hogy csak ki kell nyitnia az ajtót, és Arnalagos szabad. Csakhogy élete első éveiben Gwetorhka belenevelte a feltétlen szófogadást.
Manril úgy érezte sose szabadul a bilincstől, amit ez a nép kötött kezére. Nem bírta volna megtenni, túlságosan félt a vezetőjüktől. Legalábbis hitte, hogy nem lenne képes rá.

***

Megint egy éjszaka következett.
Magányos volt.
Nézte a fákat, ahogy a szél fújta az ágaikat. Eszébe jutott egyik tulajdonsága, amiért mindig csúfolták. Sajnos a többiekkel ellentétben a lány nem aludt csukott szemmel. Mindig nyitva tartotta a szemét, és bármire felébredt. Arnalagos azt mondta neki, minden tünde ilyen. Azt nem tudta megmondani melyik lehet a másik faj, amihez Manril tartozik. Azt mondta, sose érzett még ilyet, és hogy előbb-utóbb úgyis megtudják.
Manril nem beszélt neki a szomorú női arcról az álmaiban. El se tudta volna mondani. Hiszen ő maga se tudta ki a nő, hol van, és néha az eseményeket se nagyon értette. Legtöbbször csak érzelmeket érzett.
Fáradt volt.
Végül aztán mégis elaludt. Megint álmodott. Szépet, kedveset, puhát. Megint látta az anyját. Tudta, hogy ő az anyja. Érezte legbelül. Aztán elmúlt az álom, és egész tudata megszűnt gondolkozni. Megszűntek a kérdések. És Manril mély, álmatlan álomba zuhant.

***

Másnap reggel mikor felébredt Gwetorhka már rég fenn volt, és igen rossz hangulatban parancsolgatott mindenkinek.
Manril érezte, hogy nevelőapja fél. Retteg valamitől, amit Manril nem értett. De érezte, hogy a lány is része a félelemnek.
Nem akart dolgozni menni. Odaállt Gwetorhka mellé, és várt. Mikor nevelőapja befejezte az üvöltést, halkan megszólalt.
-Nagyon kifáradtam. Rengeteget dolgoztam, hogy te és a többiek jól lakhassatok. Nem pihenhetnék egy kicsit? Ígérem, utána mindent bepótolok. Nem fogsz csalódni bennem apám. - Manril óriási, ártatlan szemekkel nézett Gwetorhkára, de sajnos a lelkében rejlő gyűlöletet nem tudta elrejteni.
-Nem akarsz dolgozni?! Hát néz körül!!! Hogy élünk, mint a disznók!! Azonnal menj és szedd a bogyókat. A népednek szüksége van rá!!! - Manril alig tudta megállni, hogy ne pofázzon vissza nevelőapjának. De tudta az csak újabb haragot szülne, és Manril ezt gyűlölte.
-Máris megyek, apám!
Gyűlölte apjának szólítani, de Gwetorhka megkövetelte. Talán, mert úgy érezte ezzel megfoghatja Manrilt. Persze nem sikerült neki, de görcsösen ragaszkodott hozzá. Mindig azt hitte, hogy tévedhetetlen. Manril utálta ezt az elbizakodottságot.
A tűz forrt Manril lelkében és borzalmas volt elnyomni a haragot. Ahogy az apró kis ösvényen haladt a bozótos felé több kőbe is belerúgott. Csak így tudta levezetni a haragját. Vagy a köveket rugdosta, vagy a társait bántotta.
Volt egy lány, aki kivételesen idegesítette Manrilt. Ugyanazt szajkózta, mint a vezető, és ettől Manril teljesen kiborult. Nem bírta elviselni, ha egy nála fiatalabb, és Manrilnál egyáltalán nem feljebb való ember parancsolgatott neki. Ez számára megalázó volt.
De Manril elhessegette a gondolatot, most nem szabad a hegyi emberekre koncentrálnia. Most Arnalgosra kell figyelnie. Ki kellett találnia hogyan menthetné meg úgy, hogy közben nem szegül szembe a többiek akaratával.
Aztán egy másik gondolat férkőzött a fejébe. Újra ott volt és újra a bogyókat szedte. Manril már szinte fulladozott. Nem akart így élni. Folyamatosan ugyanazt csinálni. Nem tud semmit, és a kérdések csak szaporodnak. Manril úgy érezte, ha Arnalagos meghal minden reménye elveszik.
-Ezt nem engedem!! - Manril hangosan szólalt meg és ezért mindenki ránézett. A lány már majd’ meghalt. Nem bírta ezt a rengeteg ellenszenvet. Ahogy maguk alá gyűrték őt a sötét gondolatok, és a többiek reménytelensége.
A lány hirtelen felpattant és futni kezdett. Csak futott, és futott. Egyre messzebb és messzebb futott. Rohant addig, míg a lába bírta.
Végül kiért egy kis tisztásra. Ahogy kilépett a fák árnyékából a nap az arcára sütött. Manril becsukta szemét és felnevettet. Ahogy a meleg napfény megsimított az arcát, Manril lelke felszabadult és hirtelen, minden ok nélkül elkezdett nevetni. Hangosan kacagott. Olyan hangosan, hogy mindenki halhassa. Hallják a többiek, hallja Gwetorhka, hallja Arnalagos és valahol nagyon messze hallja Nienna is, és vigye el innen őt.
Az öröm, ahogy jött, úgy tűnt is el. Manril lekuporodott a földre és sírt. Aztán felordított.
-Én nem akartam ezt!! Hallod!! Nem akartam idejönni! Nem akartam megszületni!! Miért kell itt lennem?? Mit tettem?? Nem akarom ezt az életet. Úgy fáj. Idebent annyira éget! Kérlek, gyere értem! Kérlek, hagy menjek el! Kérlek, kérlek, kérlek.
-A lány a végén már csak magában suttogott. Annyira fájt neki. Tényleg égette.

***

Manril hirtelen egy kezet érzett a fején. Megijedt, mert azt hitte Gwetorhka, vagy valaki más a faluból megtalálta. De ez a kéz nem volt akaratos. Csak a fejét simogatta. Szép lágyan, ahogy álmaiban. Manril lassan felemelte a fejét és kinyitotta szemét.
Megint az arcot látta, a szomorú női arcot. De a nő most mosolygott.
-Ne félj, nem maradsz itt örökre. Nem ez a sorsod. Csak várni kell. Kérlek légy kicsit türelmesebb. Semmit nem vesztesz el, ha megőrzöd a gondolatokat odabenn. Kérlek Manril, édes gyermekem bírd ki. Ha felnősz még óriási feladatok várnak rád.
-Milyen feladatok? - Manril suttogott, érezte, hogy most csak nagyon halkan lehet beszélnie, és anyja úgyis kitalálja gondolatait.
-Majd rájössz idővel. Idővel mindenki rájön. Mindenkinek van egy küldetése, a tiéd különleges. Ahogy te is az vagy.

***

Manril kinyitotta a szemét és körülnézett. Valaki keltegette.
-Gyere, elmegyünk innen. - Arnalagos volt az.
-Hogy jöttél ki a barlangból? - A lány nem értett semmit, és borzalmasan fájt a feje.
-Most ne gondolkozz semmin, majd ha leértünk a hegyről mindent elmondok. Elég annyi hogy a szépek népe ravaszabb, mint azt a vezetőtök gondolná. Gyere!!
Manril érezte, hogy most minden megváltozhat. Most elmehet innen. Nemsokára a népével lehet. De valami visszatartotta.
-Most nem mehetek el. Még nem mehetek el. Nienna megmondta.
-Miről beszélsz? -Arnalagos szeme elkerekedett.
Manril elmosolyodott.
-Fura vagy mikor csodálkozol. Nem illik hozzád. Nienna tegnap meglátogatott. Elmondott mindent. Na jó nem mindent, de rengeteg mindent amit eddig nem tudtam. És sok mindent megértettem. Most még nem mehetek el. Ha most elmegyek, a hegyi emberek nem változnak meg soha, és nem szabad még itt hagynom őket. Majd ha felnövök.
Manril Arnalagos szemébe nézett.
-Egyszer ígérem, meglátogatlak. Odalenn, a fák között. Hisz annyira szeretlek. -Megsimította a tünde arcát, és elmosolyodott. Egyszer én is lemegyek.
-Még szörnyen fiatal vagy, és mégis szörnyen sokat felfogsz abból, ami történik. Nagyon okos és nemes vagy. És remélem, hogy egyszer tényleg találkozunk. - Ezek voltak Arnalagos utolsó szavai, aztán elment.

***

Miután Arnalagos elment Manril még sokáig ült a tisztáson, aztán hazaindult. Miközben visszafele haladt felnevetett és megszűnt a teher, ami a vállát nyomta.



Nem hiszem, hogy mindenkinek tetszett a történetem Sőt, biztos vannak olyanok, akik unták végig olvasni. Azt hiszem én is untam már néha, de lehetnek olyanok, akiket megérintett Manril története. Talán én voltam ő, talán nem is ismertem, talán nem is létezett. De idebent, a lelkemben és az agyamban létezett és létezik még mindig. És hiszem, hogy egyszer eljuthat a népéhez.

TO BE CONTINUED…