„a végtelen idő termeiben bármerre sétálhatsz, Veled már mindig ugyanaz történik ..”



Kora délutánnak kellett lennie. Csak enni ugrom haza, semmi egyébért. Nem tudnám megmondani, tényleg belekeveredtem-e. Ettem, erre elálmosodtam, az igaz, de felráztam magam, és elmentem lógni, mint mindig.
Kiszámíthatatlanok ezek az álmos délutánok.
Az alsós kissrác, Kacsa, akit mostanában nem tudok levakarni, a végtelenül hosszú kerítés elején rám vár. Már a jó múltkorában kiszúrtuk, mert az egész nagyon fura, nem ideillő. Érdekes, korábban nem volt itt (vagy nem tudtunk róla), most meg milyen veszélyesen nyújtózik. Megyünk mellette, Kacsa rémült valamiért, azt suttogja, vigyázzunk. Röhejes pofa: be van tojva, de jön. Értetlenkednék, de nem hagynak rá időt.
„Na, tűnés innen!” – reccsen rám egy fegyveres, marcona alak – „meg ne lássalak itt többé!” Hátrébb lépek – mit fenyeget ez, s miért csak engem? - dacol a gondolatom lassan, de közben a méltóságomra vigyázva, odébb somfordálok. Kellő távolságból látom Kacsán, mennyire retteg. Hátrahőköl és rám sandít, hogy elmegyek-e. Megvető pillantásomra megáll, igyekszik a félelmét legyűrni. Ekkor különös dolog történik: vezényszavak pattognak, további martalócok ugrálnak ki a kapu mögül, majd a végtelennek látszó fal váratlan kettéválik, és egy óriási, hatajtós autó gurul az állóképből szélsebesen kifelé. Oly végtelen méretű az egész csoda, a sugárzó bíbor színével, hogy akaratlanul is közelebb lépek megbámulni. Nem kellett volna, nagyot döccen a kép. Tán túl gyors volt az autó, vagy a szétgördülő kapu lassabban csúszott szét a vártnál, dörrenve a szárnyának vágódik és az agyamat karistolva felborul. Minden megmerevedik. Az oldalára borult autóból egy test zuhan ki, az üléséről dobozok gurulnak széjjel. Egy táska reppen fel nagy ívben, egészen a lábamhoz. A katonák a bénultan elhevert alakhoz ugranak, halál ideges mind, őt próbálják felemelni. Az egész banda fejetlenül ott tipródik. Elég nagy a káosz.
„No, ebből elég, húzzál innen” – figyelmeztetés agyamból. Velem már senki nem törődik, elindulok értetlenül hazafelé. Pár lépés után valamire rálépek, belém bök, fáj, elrántom a lábam, lehajolok, valami kis fényes dobozka az, sugárzó lábakkal. Mintha világítana. Az a fajta, amit kézbe kell vennem. Lehajolok érte („nagyon vonzó a fogása”), már zsebre is vágtam. Általában mindent elteszek, valamire jó lesz az. De ez, kihívóan felszólított. Na, nyomás haza, apám beszélni akart velem – jut eszembe. Kacsa már sehol sincs, biztos rögtön eliszkolt. Kezem be a zsebbe, megmarkolom a dolgot és lóra.
Hadd kezdődjék.
Ahogy elindulok, valami megváltozik. Dermesztő érzés, az biztos. Konstatálom, hogy egy ideje nem akarom tudomásul venni azt, amit nagyon nem értek. Mintha beszélnének hozzám a mellettem feltűnő emberek, jól érthető volt mindez, amit gondoltak. Mindent és mindenkit hallok – döbbenek rá – pedig jól láthatóan csukva a szájuk. Ráadásul valami furát vettem észre az arcukon: mind engem néz. – Mit, vajon mit néznek? – kényelmetlen állapot, ahogyan valamiért rám bámulnak, vagy a zsebemre? Miért, mi van nálam? Mintha az ökölbe szorított kezemre sandítanának. Én meg ugye értem őket (vagy valami hasonló gondolat született bennem is?), azt, ami éppen bennük, az agyukban motoz. Idegességemben a táskámba túrok, a rágót keresem. Eközben persze, elengedem azt a vackot, amit addig szorongattam – no, erre nagy csönd lett. Vagyishogy a néma szájukkal most tényleg egyik sem beszél. Ahogyan eddig is tették; egy mukk nélkül sétálnak, maguk elé bambáznak, meg se nyikkannak. Sőt: rám se hederítenek. Vacak érzés. Kipróbáljam megint ezzel a dologgal? Valami közük van egymáshoz? Nyomaszt az egész lehetetlen állapot.
„Ebből elég, menj már” – mordulok magamra, és szaladni kezdek. De – ha már így indult, ilyen lesz az egész napom - akármerre nyargalok, minden tele van mögöttem katonával. Mintha csaholna az a sok rohadt fegyver. Még ilyet, honnan vannak ennyien? – elég volt, nem is faggatom magam, csak érjek már haza. Éppen beesem a kapun, de apám aggódva ott áll előttem. Egyébként dolgozik.
Ma minden meglepő.
Köszönni kéne, de inkább magyarázkodok dadogva, motyogok, hogy elakadtam, meg minden. Valójában nem is rám figyel, látom rajta, hogy más foglalkoztatja. - Már megint késtél – tűnődve néz rám – de most nem is baj. Itt van Öcsi bá’, azt mondja, megbolondult a város. Láttál valamit?
Öcsi bá’, aki a nagybátyám, és jóval idősebb mindenkinél, nem is igazán a kora miatt, inkább attól, ahogyan mindent ért. Szerintem már akkor tudja a választ, amikor még a kérdés el sem hangzott. Annyira örülök vele lenni, a neve rögtön elfújja az aggodalmaimat. – Miért, ő nem mondott semmit? – kérdezem, aztán hadarom tovább – én sem igazán értem a katonákat sem, meg a dolgokat arrafelé... –Miféle dolgokat – sápad el apám - hol voltál, ott, annál a hosszú kerítésnél? Ezerszer a lelkedre kötöttem, hogy arra ne menj! Ide figyelj, nekem kezd ebből elegem lenni!…
„Ne nyúzd már a fiad (csöndes, távoli mélyből szivárgó hang a nappali ajtajából), oly időket élünk, amikor bárki bajba keveredhet. Még talán ez a gyerek az, aki saját békéjében sétál, nem tudván, min is jár valójában”. Öcsi bá’ jön kifelé, soványabb, mint valaha, sápadt és nagyon fáradt a szeme.
Szóval, ő is.
Valami történhetett, a válla irdatlan súlytól görnyed. Nem mosolyog, nem is huncut a szeme. Bár megfájdul arcától egy pillanatra a szívem, az öröm erősebb: csak vigyorgok bután ősz bácsikámra. A fontos dolgokban össze vagyunk kötve. Várom, magyarázná meg, ami velem történt. Ha ő szól, akkor nekem is van miről beszélni. Már mondanám is rögtön a balesetet, a kiröpült embert, a kavargást, azt a felkapott izét, de a kezével megállít. Különös, váratlan tekintetet vet rám, képtelen vagyok szólni. A szemembe néz, belém lát, mindent ért. Tudja már mibe keveredtem. A csönd megdagad, megfakul a délután tágassága, a „valami” a zsebemben mintha izzani, nőni kezdene. Belém döbben, hogy benne vagyok, nálam van az, ami a foglyának tekint. A nagybátyám hosszan olvas a tekintetemben, csak sokára szól. – István, kérlek – teszi apám karjára a kezét – várjál most. A fiad semmit sem csinált, e miatt ne aggódj. Ugyanakkor „megérinthette valami, aminek mi esze ágába sem jutunk”.
Látom, összeállt benne a dolog, ettől szorongani kezdek. Mintha most ébredne tudatára annak, hogy milyen helyzetbe kerültünk: „Engedd, hogy én beszélgessek el vele.” Összerezzenek. Látom, apámat is fájdalmasan érinti ez a fordulat. Bátyja sosem kérte tőle, hogy ő beszéljen velem, helyette. Nem ura az eseményeknek, fejét rázza szomorúan, de int, hogy menjünk. Nézi bátyját, próbálja átlátni, mit akar. Öcsi bá’ átöleli, majd szinte kituszkol engem a nappaliból és felmegyünk a szobámba.
Egyébként ilyenkor kezdenék el élni.
Leülök az ágyamra, de a nagybátyám, ahelyett, hogy velem foglalkozna, az ablakhoz siet, és hosszasan fürkészi az utcát. Szinte keres a szemével valamit, amit csak ő lát, közben eltakarja a hátával a látványt, mintha egyszersmind meg is akarna kímélni tőle. Izgalmamban zsebembe nyúlok, és a tenyerembe veszem azt az izét. Megremeg a kezem, amikor a néma szobában hallom a nagybátyámat, mintha pörölne valakivel:
„Soha nem kapod vissza, ne is reménykedj” .. Messziről fojtogató, lángpattogású hang vájja körmeit nagybátyám gondolataiba: - „nem állhattok az utamba, be fog fejeződni a teremtésem” … Nagybátyám válasza sivító viharrá vált: „pusztító iszony a műved, vissza kell adni” … „Senki nem árthat nekem, elpusztul, aki” .. –dermesztően hidegen sziszeg a levegő.
Öcsi bá’ tudja, hogy „hallom”, berántja a függönyt, megperdül, és borzadva mered rám. Bár arca néma, tekintete izzik, de a „hangja” azt ordítja – Azonnal engedd el! – és szinte átszúrja pillantása a zsebemet. Dermedten szabadítom meg kezem a „valamitől”, de a Hang nem szűnik meg. Valóban a nagybátyám beszél, most látom is, amint hozzám szól: - Óh, hát te vagy az – szól végtelen beletörődéssel: Olyan ember tudomásulvételével ismeri fel a tényt, mint aki mindig tudta, hogy ennek kellett történnie.
Most már csak ő szól.
„Szerintem már te is tudod, hogy olyasmit találtál, ami egyébként soha nem kerülhetett volna a kezedbe. Az, akié ez a dobozka, mindent megtesz, hogy visszakapja. E nélkül soha nem fog működni az ő nagy találmánya. Ha a zsebedben lapuló dolog a helyére kerül, mindenki és minden nyitott könyv lesz előtte. Minden gondolat majd hozzá szalad, beárulni gazdáját. Láttad a katonákat. A gépet őrizték, a telepet, ahol a Nagy Mű rátelepszik a világra. Láttad a végtelen kerítést. Az energiát fogja keretbe, amely egyelőre befogva, gyeplőit rágva ugrásra készen áll, hogy elárasszon és felzabáljon mindent. S az energia fölött, a már kész gépezet mellett ott áll a gazda és várja a chip-et, ami összefogja valamennyi áramkört, amin átáramlik az Erő, hogy megsokszorozódjék.”
Némán bólintok rá: amit a zsebemben tartok, az kijelölt magának. Mi lehet bennem – tűnődök – hogy éppen engem hív, és oda irányít, ahol elveszni készül. Tényleg engem hív? Nem találok magamban semmi hősiest, sőt, egyáltalán nem szól bennem senki, hogy most aztán… Csupán az ellenkezés füstölög lökötten bennem: „szétverem, aztán kereshetik” – olyan erős az indulatom, hogy rögtön a kalapácsot kezdem keresni a fiókban. Nagybátyám meg sem moccan, egy végtelen pontot tanulmányoz, az idő méretlen csöndje áramlik körülötte. Mivel nem tiltakozik, rávágok a kalapáccsal a „valamire”. Úgy érzem, eltörik a kezem, olyan fájdalmat okoz az ütés. A kalapács szinte szétrobban, darabjai szerteszét zuhognak. Fájdalmamban felkapom a chipet és a nyitott ajtón át a kályhába vágom. A tűz félelmetesen lobban, kilövell az ajtón, Őt kiveti magából, majd feketére sápadva, pernyét szórva, füstösen kialszik. „Őt? Kezdek meghülyülni?”
Egyszerre bólintunk megadóan.
„Menned kell, talán egy-két óránk van” – mondja Öcsi bá’ és fejemre teszi a kezét. Most egyek vagyunk, hisz a belátás és a végzet megegyeztek egymással. A düh, a félelem elcsöndesednek bennem, tán még a parancs elfogadásának örömét is érzem. Kötést érzek számtalan ismeretlen emberrel, s már nem válhatok le róluk. A szoba elfakul, csupán nagybátyám szavai kövezik utamat: „A labor a lelke mindennek, a végtelen kerítés, az épületek, műhelyek mind Őt szolgálják. Már tudod, a Mű készen áll; csak a központi elemet várja, hogy helyére kerüljön. De maga a processzor akar az Úr lenni, lázad az őt megteremtő tudós ellen, nem akar csupán eszköz lenni minden ember elméjének átlátásában és befolyásolásában. Az emberek felett ő egyedül parancsolna, maga alá gyűrne mindent. Most az utolsó pillanatban szabadulni akar, ezért választott ki Téged. A labor mögött zúg a Nagy Áramtermelő, és őt várja. Éhes saját gyerekére, vissza akarja kapni. Vidd oda, vállalva félelmedet. Van mitől rettegned, de nem fogsz visszafordulni. Te nem”.
Megölel, nyugtat, a kezem fogja, amellyel mindig elő akarom húzni e szörnyű teremtményt. „Nem veheted többé kézbe, már tud rólad, tudja, mire készülsz. Ha kézbe veszed, elárul. Nem tehetsz ellene. Már tökéletesen egyedül vagy. Indulnod kell rögtön.”
Kint vagyok az utcán.
Egyre tömöttebb a délután, árnyak kerítése közt bukdácsol a hanyatló Nap. Az utcát már az alkony uralja, a lámpafény a nedves járdára olvad. „Mennyi időm lehet?” Visszapillantok az ablakra, fáj így felnéznem a házunkra. Mintha apámat látnám, csöndesen, beletörődve a függöny mögött. – Miért nem szól? Vagy mégsem lát? - A gyomrom remeg, hallom szívverésem, magától visz a lábam. Észrevétlennek kell lennem, másik irányból közelítem a kerítést.
Szorongva hallom, hogy nem vagyok egyedül. Léptek surrannak mögöttem, nem nézek hátra, felgyorsítottam. A léptek is mind sűrűbben kopognak. Ekkor finoman, elegánsan futni kezdek, de egy hang mögöttem megállít: ”Én vagyok az, ne szaladj”. Nem értem, ki az, és mit akar; szaporázom tovább – Kacsa vagyok – liheg valaki mögöttem - veled akarok menni – lihegi elhaló hangon. Megfordulok, döbbenten bámulom. A kövérkés kishapsi arcán nagy az elszántság. A pillantása beérett, hát, nem tűnik lerázhatónak. – Na, mondjad, mit tudsz te? – szúrom oda, nem túl lelkesen. Még bízom benne, hogy lekoptatható. – Hát csak a laborig kísérlek el – valahogyan kicsurog belőle a vallomás, elsápad, de elszánt. Nem akarok a fülemnek hinni – mit beszélsz? -. Kacsa nem tágít. – Láttam rajtad a lukat – mondja falfehéren, - amikor a zsebedben turkáltál, és fogtad azt az izét. Azt bámulta rajtad mindenki -.
Szembe fordulok vele, majd megőrülök az idegességtől. Nyálas, persze, hogy az, de most nagyon megvetette a lábát. – Egyedül semmire sem mész – mondja - ezt mindenki tudja – buzgólkodik. Szíven üt, amit mond, „hogyhogy mindenki?” Rádöbbenek, hogy nagyon komolyan kell vennem, hiszen „tudja, egészen biztosan tudja!” Szemébe nézek: Meg fognak ölni – próbálom ráébreszteni a dologra. Eszembe jut, hogy hiszen engem is. „Azok ott” énrám várnak, látni akarják a lukat rajtam.
Hát, nem fogják.
Minek vitatkozzak ezzel a kis hülyével, nem tudom, mit vett a fejébe. Megindulok, Kacsa a nyomomban. Nyomja a hátamat a félelmével, de ráhagyom, hadd jöjjön. Persze, hogy jobban tudja, merre kell mennünk. A kis idétlen egészen magabiztosan mutatja némán a fejével, merre forduljunk, átmegyünk a kiserdőn, állandóan a lábunk elé bámulva, nehogy zajt csapjunk. Levegőt sem merek venni, nehogy meghallják. Kacsa is krétaszínű, szerintem mindjárt hányni fog. Látok elmosódottan fegyveres árnyalakokat, lehajolva kerülgetjük őket. Néha becsukom a szemem, mintegy elbújásként. Lassan ráébredek, hogy valami alattomos zajforrás felé közelítünk. Nagyon félek, összeharapom a fogam, hogy ne gondoljak a zsebemre.
Valami majd lesz.
Végre itt a fal. Nagyon magas, sima, csúszik. Kacsa letérdel, rálépek a hátára, felhúzom magam, átvetem a lábam. Visszanyúlok érte, a térdemmel megtámasztom magam, húzom felfelé. Nehéz, mint a só. Könyörögve néz, hogy engedjem vissza, de nem tehetem. „Most már nem mész el” – gonoszkodik bennem egy gondolat, és addig rángatom, amíg fel nem kapaszkodik. Borzasztóan néz ki. Várom, hogy lenyugodjon, de ehelyett elengedi magát és leugrik. Akkorát dörren, mint egy ágyú.
Mintha az egész világ rikácsolni kezdett volna, mindenhonnan szaladó lábak zaja, fegyvercsattogás, vad ugatás. Én is levetem magam, megütöm a lábam. Reszketve hunyorgunk bele a homályba, hogy merre szaladjunk. Egészen közel harsan fel a lárma. Kacsa mindjárt elájul. Remeg a szája széle, elpirul, de valamit motyog: „először én futok és balra… te meg később, jobbra” – majdnem sír, hősiesen a száját harapja, és ellökve magát tőlem, elrohan balra. „Vigyázz magadra” – súgja vissza, és rám vigyorog.
Döbbenten bámulok utána.
Mereven állok a falnál, mint egy darab fa. –Óh, csak elmúlna már - motyogom, de ez a dolog van. Tombol a zaj körülöttem, balra bakancsok dübörögnek, durván kurjongatnak, futnak valamilyen irányba. Még a föld is ordít. Pengeéles parancsok csattannak, kegyetlen fehér fény pásztázza tőlem elfelé az utat. Remegek megmerevedve, a falba bújva. Soha, soha nem mozdulok innen!
Egy őrjítő hangsorozat csap le rám („úristen, ez géppisztoly”), aztán újabb lövések; a rohanás távolodóban, minden zúg és remeg. A zaj, a meleg erősödik. „Az isten verje meg!” – ráng a szájam, eltépem magam a faltól, és rohanok jobbra. Vigyázok, hogy ne lépjek ágra. A növekvő zaj, az áradó meleg forrása felé futok cikázva. Előttem alacsony épület, rázkódik és morog. Elcsúszom, belevágom a falba a térdem. Iszonyúan fáj. A fal túlsó végén valaki tagolatlanul felordít és csőre tölt. Hallom, amint felém indul. Csak el innen! A földön fekve egy ablak-keretet tapogatok ki. Könyökömmel betöröm az üveget, és elkezdem a szilánkokat kilökdösni, hogy be tudjak mászni. Csikorogva közelednek a bakancsok. Bevetem magam a lukba. Nem tudom, fáj-e. Valahogyan átóvakodok az alsó ablakon. A kezemre esek a betonon, a lábam éppen befér, éppen elnyel a falatnyi rés, amikor csattogó bakancsok zaja áll meg szinte mellettem, dübörög rögtön a fülemnél. Fülel, mit hall. – A szívverésem is elárul – hasít belém – a fejemben, gyomromban dobog, fülsiketítő erővel. „Ezt nemcsak én hallom” – rohannék tovább, de a testem nem mozdul. Majd szétvet a rémült dobogás, arcomat csípi lecsorgó könnyem. Köröttem a tömör homály sűrű a bakancszajtól, fenyegető surrogástól, fegyverszagtól. Beleolvadnék a betonba, ha a szemhéjamon nem törne át a Fény. Izzó, alattomos sugár feszegeti lezárt szempilláimat, hasít elébb pengényi nyílást, majd tágítja tovább, odakínálva a Látványnak.
Könnyeimen át hatol belém a gömb izzása. Hullámokban lövelli magából a vörös meleget, fenyegetően tágul, terjed végtelenül. Már benne vibrálok, a szívdobogásom ritmusában az áradó hő áthalad rajtam, tovább gyűrűzve a sötétség felé. Rázkódni és őrjöngeni kezd a zsebemben zsákmányom, egyre forróbb és súlyosabb. Eljött az idő – kondul bennem a hang – mozdulj, tedd a dolgod! Künn az ablakon túlról erősödik az ordítás, parancsok csattannak fémesen, fények pásztázzák a falakat. Ólomnehéz karommal a chip felé keresgélek, ő rázkódik és csúszik ki a tapogatódzó ujjaimtól. Elönt az izzadság („nem tudom megtenni”), sikamlós az ujjam vége, ez a félelmetes vacak tonnányi súlyú, amint a tenyerem égeti. Valahogyan felkapom a mutató és a hüvelykujjammal, vonszolom felfelé és közben végtelenül félek a tűztől. Összerándulok, elképzelve a bőrömbe, ruhámba maró lángokat. A monstrum morog, üvöltve vágyódik zsákmányára. A forró, rángó „valamit” a tenyeremen görgetve, felemelem karom, az izzó gömb felé emelem, keresem a helyet, egy feketén égő nyílást és illesztgetem.
Felrobbant a csönd a fejemben?
Őrjöngő izzás spárgáján lógok, a nagybátyámmal, apámmal, Kacsával összekötve. Jaj, Kacsa, hol vagy? Miért futottál el? Mi lehet, ezen túl? Vége. Felfoghatatlan a meleg, belőlem árad, én vagyok a tűz. Jó itt, elenyészni egészen.
Nem értem, hol vagyok. Mindent beburkol a sötét, zavar, amiért nem ég a villany. Nehéz, és kába a testem, próbálom azt kirázni a fejemből. Nehezen lelem magam – mintha elaludtam volna, vagy mi? – nem látok tisztán. Az ajtó alatt fénycsík motoz, ismeretlen neszek ingerelnek.
A bejárat felől anyám hangját hallom: „Azt hiszem, már fent van, miért keresi? De mi van magával, nincs semmi baja?”
Mintha Kacsa anyja válaszolna (alig ismerem fel, nagyon izgatott a hangja):
- Hogyhogy fent van? Aludt, el sem ment? De hogyan tudott ebben a zűrzavarban?
- Ne haragudjon, nem tudom biztosan. Hallottam a mozgolódást, a furcsa zajokat. Ideges lettem, haza rohantam. Nem is néztem fel, hogy mi van vele. Mi is lenne? Miért keresi?
- Mintha vele lett volna a fiam, tegnap legalábbis ezt mondta. Egyébként velem nem történt semmi, de a városban nagyon nagy a zűrzavar. Nézze meg kérem, nagyon aggódom a kisfiam miatt. Tényleg itt aludt délután?
- Hát nem is tudom. Nem is foglalkoztam ..Most itt van, de mikor … Sötét van fent, de megnézem persze, szólok neki. Kit is keres?
- A Tomikát, az én kisfiamat. A fiúk, persze Kacsának hívják. Kérdezze meg asszonyom, tud-e róla valamit?
- Jó, jó, felnézek. Üljön le ide, kedvesem, jövök rögtön.
Már késő, jaj, nagyon késő! Miért csak most jöttök értem?