Létezik egy történet, amelyet elfeledtek. Létezik egy történet, amelyet nem lett volna szabad elfelejteni - ám mégis elveszett, mert túl fájdalmas volt ahhoz, hogy beszéljenek róla s mind a tündék, mind pedig a halandók, akik ismerték a történetet, hallgattak róla. Én most mégis papírra vetem, mert fenn kell maradnia Anryle fia Ralneas és Geraon lánya Naisan történetének, amely a legerősebb barátság volt minden ismert közül.
Ralneas Mayn, a Holdúrnő és Anryle, az eső irányítójának gyermeke volt, s rá várt a tisztség, hogy a csillagokat irányítsa-mert a csillagok irányításra szorultak, hiszen amikor Scinaen dalával létrehozta őket, akaratlanul is saját lelkét szőtte bele, amely nyughatatlan volt. Így esett, hogy a csillagok is vándorolni vágytak s ezt Ilúvatar engedte, ám csak őrzés alatt. Erre mindig kijelöltek valakit s a feladat komoly volt. Ezen időben úgy látszott, Ralneas lesz a scinaenweard, azaz a csillagok őrzője. Az ifjú beváltotta a reményeket s még a legtüzesebb csillagok is hagyták terelni magukat, s ha letelt egy bizonyos idő, amit az emberek napnak hívnak, a csillagok ugyanott voltak. Wyrme - amit a halandók Sárkány néven ismernek- volt a kedvence s ez több csillagból állt, amelyek egy sárkány formáját alkották.
Boldog volt Ralneas, ám egyre inkább a halandókhoz vágyott, olyannyíre, mint a tündék a tengerhez. Szomorúságát s kívánságát nem tudta elrejteni Mayn elől s hosszasan beszéltek erről. A végső szót azonban Alhyonnak, a legbölcsebbnek kellett kimondani- s ő nehezen bár, de elengedte Ralneast. A csillagok őrzésére azonban mást kellett keresni, s lévén ez nehéz feladat, nem volt erre más alkalmas.

A földön egy erdőbe ment, mert leginkább tündékkel vágyott volt szót váltani. Ám a hangok, amiket rövid idő múltán meghallott, nem tündék hangja volt- egy halandóval találkozott, akit ő gyönyörűnek talált hosszú hajával, szép zöld szemeivel s kecses mozgásával. A lány azonban nem látta őt meg, mert mással volt elfoglalva: egy fához beszélt. Ralneas magában Alda-anarnak nevezte el. Amikor a lány megfordult, meglepődött, de nem ijedt meg, csak szégyenlősen elmosolyodott.
- Úgy tartják, a tündék képesek beszélni a fákkal. Én is szeretnék beszélni velük, de ők nem szólnak hozzám.
Most Ralneas lepődött meg, hiszen az emberek féltek az entektől, a fapásztoroktól, akik valóban képesek voltak beszélni. Mivel a csillagőrző nem szólt egy szót sem, a lány bemutatkozott: Geraon lánya Naisan. Ralneas, aki eddig mit sem tudott a halandókról s nem foglalkozott velük, most hirtelen minden érdekelte- legjobban az emberi elnevezéseken lepődött meg. Bár nevét megmondta, azt nem, hogy ki ő s mivel az embereknél más volt a neve, a lány nem ismerte fel, bár nem emberinek tűnt-a lány tündének hitte, bár volt benne valami méltóság és ragyogás, amilyet a tündéknél nem látni. Sok napig voltak együtt s nagyon erős barátság jött létre köztük, olyan, ami még rokonoknál is ritka. Naisan boldog volt, Ralneas pedig örült, hogy megismerheti a halandók világát-rengeteget tanultak egymástól.
Esténként a házban ülve beszélgettek, vagy csak nézték egymást s Ralneas segítségével majdnem ment az a fajta beszéd, amely a tündék sajátsága. A ház melegében azonban nem láthatták a csillagokat s azt sem, hogy már nincs meg a rend közöttük. Egy nap Naisan különös hírrel tért a házba: egy kósza eltévedt az éjjel, akik nappal bármiből tudnak tájékozódni, éjjel pedig a holdból és a csillagokból. Ralneas szíve elszomorodott és úgy ült Naisannal szemben, mint akinek a világ terhét rakták a vállára. A lány megkérdezte ekkor, hogy mi a baj s ki ő valójában és Ralneas mindent elmondott. Ekkor Naisan szívébe is szomorúság költözött, mert tudta, hogy el kell válniuk. Aznap éjjel Mayn is lement a halandók világába s beszélt fiával: a csillagok őrzését senki nem tudja ellátni, s neki vissza kell térnie. Ralneas nem akart visszamenni, de tudta, hogy ezzel mekkora veszélybe sodor mindenkit. Elment hát, de Naisannak búcsúajándékot készített, egy gyűrűt, melyet énekével kovácsolt megszilárdított holdsugárból és kristályba zárt csillagfényből. S a lány sírt és örült és büszkén viselte az ékszert- s történetük Beren és Lúthien óta a legszomorúbb történet.
Így végződött hát a legtisztább barátság története.