Gyönyörű kora-nyári reggel volt. A ködhegység mögül előbújó nap arany sugarai harmatos ragyogással árasztották el az erdőt. Az ébredező madarak egyre gyakrabban felhangzó csicsergése boldog muzsikával telítette a völgyet, hirdetve a nappal legújabb győzelmét az éjszaka felett.
Az erdő tele volt kisebb-nagyobb tisztásokkal. A rengeteg vándorai nem igazán szerették őket: kiszolgáltatják a rajtuk alvókat. Az átutazókat, alkalmi kalandorokat nem igen hatották meg az erdőjárók s tündék aggályai. A tisztások jobban beláthatóbbak, mint a sűrű erdősség, s ezáltal jobban védhetők is. Így hát a tisztások alkalmi tűzgödrei a futárok, s szállítók melegedését szolgálták. Az egyik ilyenben még meleg volt a hamu.
A tisztáson egy férfi állt lehajtott fejjel. Hosszú szőke haja előrehullott egészen a mellkasáig. Kezében különös faragványokkal díszített íj, hátán üres tegez volt. Égkék tündeszemeivel a földet nézte maga előtt. A hajnal első sugarai meg-megcsillantak az arcán végig-végigcsurgó cseppeken.
Sírt.
Hogyne sírt volna, hiszen hibázott, nem is egyszer. A sors pedig, a tőle megszokott szeszélyességgel újabb meglepetést hozott. Hibájába, noha igen súlyos volt, nem halt bele. Egészen pontosan: nem ő halt bele.
A tisztás tele volt halottakkal. Előző nap éjjel érkezett az utazócsapat a tünde vezetésével. Voltak vagy másfél tucatnyian: Rohaniak, Gondoriak, Észak-nyugatiak, vegyesen.
A tünde, akit Völgyzugolyban Lirriannak hívtak, azért szegődött a csoport élére, hogy azok épségben megérkezzenek rendeltetési helyükre. De háromszor is hibázott.
Először akkor, amikor engedett az embereknek, hogy ne a sűrűben táborozzanak le.
Fáradtak voltak, nem is csoda, hiszen a tünde betartotta ígéretét s sietett. A kitaposott ösvényeket már napok óta elhagyták. Akkor még megérezte azt az enyhe, távoli veszélyt, azzal a különleges érzékével, mely az erdőben élők, a természetben lakók sajátja volt. Az emberek folyamatos zajongása volt e az oka, melytől unalmuk elűzését várták, s melyet a tünde az erdő megszentségtelenítésének tartott. Olyasformát érzett, mint hívő ember temploma kirablásakor. Vagy talán a pipafű keserű-kaparó füstje, vagy a pálinka bódító hatása miatt, melyet a minap szándéka ellenére alkalma volt kipróbálni. Nem akart inni belőle, mert tudta, akkor még tudta, józannak kell maradnia, ám az emberek kitartóbbaknak bizonyultak, s végül elérték céljukat. Nem volt nagy mennyiség, de egy italhoz nem szokott szervezet pár órára való elkábításához épp elegendő. Ez volt a második hiba.
Ezért nem érezte meg idejében a lassan közelgő veszélyt, csak három órával napkelte előtt.
Hirtelen, minden átmenet nélkül riadt fel. Hangokat hallott, de nem a jól megszokott erdei neszeket. Feszülten figyelt, hegyes fülei meg-megrezzentek az összpontosítástól.
Messze, mintha léptek zaját hallotta volna, lehettek akár többen is, s meglehetősen otromba mozgással ámde igen gyorsan közeledtek. Messze voltak ahhoz, hogy egy közönséges halandó hallhassa őket, de ahhoz nem eléggé, hogy a tünde kifinomult hallását elkerüljék. Ugyanakkor túl közel ahhoz, hogy elkerüljék a támadásukat, végzetesen közel. Feltéve, hogy ártó szándékkal közelednek, amit a tünde gyomrának hideg-görcsös rándulása látszott igazolni.
S ekkor észrevett még valamit. Valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét: Nem hallja a madarak szüntelen csicsergését, sem a tücskök ciripelését.
Valaki vadászik...
A tűz. Villant át agyán. Ott égett pár lépésre tőle, bőven ontva magából sötét-ezüst füstfelhőket. A kitartó gomolyag pedig meglehetősen messziről látszik a maga teljességében pompázó hold ezüstös fényében.
- Ébresztő! - kiáltotta – Ellenség! Támad!
A társaság egyetlen emberként termett talpon, lévén harcedzett férfiak mind. Fátyolos szemmel, tompa elmével, de harcra készen, fegyverrel a kezükben, némán álltak, s várták, hogy elkezdődjön. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megcáfolja a tünde érzékeit. Mindegyikük egyetértett abban, hogy inkább fújnak feleslegesen riadót, minthogy mészárlás áldozataivá váljanak.
Ebben az esetben azonban nagyon is helyénvalónak mutatkozott a készenlét.
Pár szívdobbanásnyi idővel a tünde kiáltása után, már ők is hallották a csendes erdőben messze röppenő zajokat, az ágreccsenéseket, falevelek zizzenését, ahogyan nagy bakancsos lábak tapodják. Egyre hangosabban, s hangosabban hallatszottak, s egyre újabb és újabb neszek csatlakoztak az eddigiekhez. Lánc ingek csörrenése. Kard csikorgása, ahogy kihúzzák hüvelyéből.
S állati lihegés...
Igen, egy olyasfajta hang melyet a farkasok és a kutyák hallatnak. Majd egy emberinek semmiképp sem nevezhető, erdőrengető ordítás, madarak szárnysuhogása, ahogyan kétségbeesetten menekülnek a hang forrásától. S a tisztást körülvevő sötétség robbanva szakad foszlányaira. Több tucatnyi árnyék rohan az emberek s a tünde felé.
A hosszúéletű remélte csak, egy nagyon rossz állom szereplője lett, vagy legalábbis fülei és szemei tévesztik meg, s mást hall és mást lát, mint a valóság. Ám ha ez utóbbi történt vele, akkor az csak valamiféle bűbáj lehetett, hiszen az emberek is ugyan azt a szörnyűséget látták:
- Orkok! - kiáltotta kétségbeesetten valaki.
Vajon honnét kerültek ide? A Ködhegység innenső részén, meg egyáltalán Mordor határain kívül mostanában egyetlen emberállatot sem lehet látni, legutóbb a háború alatt hagyták el a sötét ország földjét. Különös, s félelmetes. Hogyan kerültek ide. Mi módon. A szem halott. Két út lehetséges csak egyik a hólepte bércek fent szédítő magasban. A másik pedig Mória bánya városa, ám ott Balin éles fejszékkel védi a kijáratokat.
Ezen azonban nem sok ideje maradt gondolkozni a tündének, mert több tucatnyi, arasznyi agyar villan sárgán a holdfényben. Több tucatnyi fémes villanás. Több tucatnyi kard röppen ki csengve hüvelyéből. Acél vásik acélon. Csengve, pörögve röpül ki kézből a kard. Reccsenve törik ketté a fa nyél. Penge mar húsba. Vér fröccsen. Egy buzogány egyszerre zúzza be a sisakot, s a védelmét már aligha élvező koponyát. Vörös vizű patak ered. A vér jellegzetes íze a szájban, majd a torokban. A saját és másnak a vére. Jéghideg fájdalom a bordák tájékán. S az örök sötétség megváltó nyugalma.
A tünde megszédült: a küzdő test verítékének, a vér édes-keserű szagának, és az emberállatok förtelmes bűzének egyvelegét pörölycsapásként zúdította rá a feléledő szellő. Tompa puffanások, ahogy a társak, s az ellenségek élettelen teste lehanyatlik. Szagok, hangok, képek megannyi lassú s távoli mozzanat, egy életből... talán inkább egy halálból. Vagy egyszerre mindkettőből? Hörgésbe fúló kiáltások, eszeveszett fejhangú ordítás, mely egyre távolabbról, s távolabbról, s egyre halkabban s halkabban hallatszik. Meddig tart még? Meddig kell még ezt elviselni? Legyen már vége, bárhogy!
Majd a hangok erősebbekké, a szagok szúrósabbakká, a fények pedig tisztábbakká váltak. A tünde megrázta a fejét. Már csak egyetlen nyílvesszője maradt. Az utolsó előttit még a szagkavalkád megérkezése előtt ellőtte. Annak az orknak szánta, aki épp készült szétzúzni hatalmas buzogányával azon harcosok egyikét, akik utolsóként, gyors egymásutánban haltak meg.
Hibázott. Már megint. Túl sokáig célzott, túl pontos akart lenni. Meg akarta menteni azt az embert, s lehet, hogy ezzel ölte meg. Az ork akkor csapott le, amikor a nyílvessző útnak indult. Az előre görnyedt emberállat mindössze egy koppanást hallott a vértjének háti részén.
Az ork felegyenesedett s vérmocskos buzogányát lóbálva lassan, ráérősen megindult a tünde felé. Mellette két társa, akik szintén végeztek utolsó áldozatukkal is. Egyikőjük egy fogazott kardot tartott kezében. Csak lógatta hanyagul, úgy közeledett. A másik két kézre fogta csatabárdját s úgy zárkózott két társa mellé.
A tünde megvetette lábát, úgy, hogy bal oldala nézzen az orkok felé. A legalapvetőbb célzó állás. A legegyszerűbb, s a legpontosabb. Lassan felemelte bal kezében tartott íját. Egyenlőtlen küzdelem volt. Egyetlen vesszeje volt, hármukra. Közelharc szóba sem jöhetett, az orkok sokkalta erősebbek bármelyikükkel szemben alulmaradt volna, ám így még oly csöppnyi esélye sem volt.
Éppenséggel el is futhatott volna, hiszen ő gyorsabban is fut és kevésbé is akadályozza a növényzet. Ezt a lehetőséget, bármily csábító volt is, azonnal elvetette. Az itt elhullott halálát nagyrészt az ő hibái okozták. Az volna a legkevesebb, hogy tisztességgel eltemeti, s nem hagyja gusztustalan játékok tárgyául őket.
Vagy osztozik sorsukban…
Döntött. Lassan, nyugodtan hátranyúlt.
Nem volt, miért sietnie.
Gyengéden megérintette a nyílvessző tollazatát.
Tökéletes volt. Akárcsak felszerelésének minden tagja, hisz tünde volt, tiszta és tökéletes teremtés, legalábbis egyesek szerint. Igaz velük nem bír az idő romboló tevékenysége. Ezáltal mérhetetlen bölcsességre tesznek szert. De ők is tévedhetnek, és tévednek is.
Könnyed, nyugodt mozdulattal húzta ki a tegezből, s szinte már szertartásos figyelemmel helyezte az íj idegét a számára kialakított vájatba. Összpontosított. Összpontosított az utolsó lövésére. A legutolsóra, amit lőhet.
Felemelte az íjat és célzott.
Tudta, amint elereszti a húrt, az orkok meglendülnek, s neki nem marad több ideje. Eszébe jutott Völgyzugoly. Milyen békésen teltek gyermek évei, milyen könnyű volt akkor, semmi felelősség, semmi teher, semmi harc. Emlékezett apjára, anyjára, tanítójára, s az otthonhagyott barátaira, társaira. Bár csak itt lennének ők is. Akkor ennél sokkal nagyobb csapattal is végeztek volna. De hiába. Egyedül volt, s a távolság, mely elválasztotta őt az orkok véres fegyverétől, egyre csökkent.
Megtalálta a célt.
Rezzenetlen kézzel tartotta íját. De még nem lőtt. Még várt, maga sem tudta mire. Ilyen távolságból már könnyedén eltalálta volna az általa kijelölt célt. De félt. Félt elereszteni az ideget, s az életét.
Lehunyta a szemét.
Hallotta a levelek neszezését, ahogyan a gyenge szellő meg-megzörrenti őket. Hallotta a magabiztos lépteket, melyek egyre közeledtek felé. Hallotta a messziről érkező madárcsicsergést.
Ég áldjon madárcsicsergés, ég áldjon erdő, ég áldjon völgyzugoly, ég áldjon…
Világ…
S úgy csukott szemmel elengedte a húrt. A nyílvessző pendülve hagyta el az ideget, s sziszegve szelte a levegőt az ork torka felé.
A tünde megszédült. Mintha minden hang többszörösen hangzana. Mintha egy helyett kilenc vessző sziszegne kígyó módjára. Nem törődött vele. Biztos visszatért az előző kábulat. A félelem, a szagok, a fáradság váltja ki belőle. Szerencséje volt hogy el tudta még lőni.
A lövés pontos volt. Halálosan pontos. Akárcsak a többi.
Az utolsó, rémült-dühös ordítás, nem csak egy orknak adatott meg. De egyiküknek sem tartott sokáig. Az ilyen ocsmány hangok ideje rövidre van szabva. Akárcsak a három állat élete.
A tünde meglepetten nyitotta fel szemét. A három szörny átlőtt torokkal feküdt. Mindhármat három-három tünde-vessző találta el, egyazon ponton.
A tünde reszketve fordult hátra. Szeme furcsán fénylett a felkelő nap fényében.
A tisztás szélén nyolc tünde harcos állt. A nyolc tündeharcos, a nyolc társa, a nyolc barátja, a nyolc testvére. S ő a kilencedik.
Arcán, függőlegesen egy csíkban, nedvesen csillantak meg a hajnali nap sugarai.

„Szeszélyes a sors. Van, hogy elvesz, van, hogy ád. Ám egyiket sem önkényesen, céltalanul. Mindennek megvan a maga oka, még akkor is, ha nem látszik azonnal.
Az, aki másra is gondol önmagán túl, többszörösen élvezheti a sors kegyét.
Ha pedig barátokat kaptál, becsüld meg jól, s ne feledd szavam: a Barátság a világ egyik legértékesebb, s legszentebb ajándéka…”
(Iffar Gor Dilach gondolataiból)