Mindig is kétkedve fogadta, a meséket. Ő már csak ilyen volt. De leginkább a Holtláp történeteket gondolta gyerekrémisztésnek. Amióta csak megtanult úszni majd később evezni, mindig az volt a vágya, hogy átkeljen a folyón. De ezt a felnőttek nem engedték, folyton azt ismételgetve:
- Az ott a Holtláp, és a holtak elragadják a lelkedet.
Na hiszen, ha azt hitték, hogy ennyivel elijeszthetik, akkor rosszul hitték. Csak még jobban felkeltették a kíváncsiságát. És most, hogy közeledett a férfivá avatása gyakrabban merült fel ez a téma a társaival folytatott beszélgetések során, mint eddig. Egészen addig próbálta meggyőzni a többieket az igazáról, míg azok megunták és közölték vele, evezzen át, töltsön ott el egy teljes napot és akkor elhiszik, hogy neki van igaza. Rögtön ráállt, érezvén, hogy maga előtt is bizonyítania kell.
Most pedig itt van és evez. Át a széles Anduinon. Mindjárt kiköt. Olyan csendes volt a folyó, hogy ork dobok zörejeként hangzott a szívdobogása. Ami zavarta is kissé, hiszen nem kéne izgulnia ennyire. Mert neki van igaza és pont.
A csónak orra csendesen futott fel a homokos partra. Letette az evezőit, kilépett a csónakból és megállt egy pillanatra a parton. Néma volt minden, mintha nem is evilágon lenne. Mint minden természetközeli ember, ő is hozzá volt szokva a természet apró zajaihoz: tücskök ciripelése, békák brekegése, pockok neszezése a fűben … Itt semmi, de semmi ilyen nesz nem hallatszott. Olyan mély volt a csend, hogy önkéntelenül is a füléhez nyúlt, leellenőrizendő, hogy nem dugult-e be. Ám a fülének semmi baja, a csönd oly nagy itt, hogy szinte ijesztő. De csak nem fog megijedni egy kis némaságtól? Bátorságot merített hát a saját szívdobogásából és a parton elindult befelé arra amerre a mocsárt sejtette.
Hamar elérte az első zsombékos részeket, ahol semmi furcsát nem talált, olyan volt mint bármelyik a falujuk közelében lévő láp. Felbátorodva haladt egyre beljebb és beljebb a mocsárba. Hamarosan elkezdett változni körülötte a táj. Köd telepedett köré, és a szagok változtak meg elsőnek. A kénes mocsárszagot kezdte felváltani, valami dögletes halálszag, mintha friss halottak hevernének mindenfelé. Aztán kezdtek feltünedezni kékes fények, de ha bármelyik felé elindult az mindig eltűnt, így nem tudott egyet sem megtekinteni. De a legzavaróbb a testek, és arcok látványa volt. Néha mintha becsukott szemű arcokat és alakokat látott volna a vízben a szeme sarkából, de ha odakapta a fejét, akkor nem látott ott semmit, csak a felszín fura fodrozódásait.
Ekkor hallotta meg a hangokat. Nagyon halkak és elmosódottak voltak. Ork harci dobok és tünde kürtök hangja elegyedett egy melankolikus szomorú dallammá. Egy dallá, mely a vérével és szívével együtt dohog és lüktet. Nem bírt ellenállni a vonzásának, elindult felé. Ahogy közeledett a hangok irányába, vagy amerről hitte hogy hallja a hangokat, úgy szaporodtak a fények és arcok is. Mikorra olyan erős lett a dallam, mint amikor kintről hallgatja a falu ivójának a morajait, akkor az egyik arc a vízben nem tűnt el, hanem továbbra is látszott, mikor odakapta a tekintetét. Közelebb ment és úgy figyelte a víz alatt heverő alakot. Egy olyan szép lehunyt szemű férfi feküdt előtte amilyet még sosem látott. Biztos volt benne, hogy egy tünde az, mert más nem lehetett. Olyan frissnek látszott, mintha most merült volna el. Odaugrott, hogy segítsen rajta. Ahogy lehajolt és lenyúlt érte, ujjai csak vizet és iszapot értek. A tünde azonban továbbra is ott volt, és váratlanul kinyitotta a szemét.
El akart ugrani, de a lábai nem engedelmeskedtek neki, a szemek fogva tartották. Azok a szemek nem egy élőlény szemei voltak, tompa, fénytelen, homályos és szürke pupilla nélküli szemekbe kellett benéznie. Nem bírta elszakítani a tekintetét. A zene amit hallott olyannyira felhangosodott, hogy szinte fájt, de ez ellen sem tudott semmit tenni. Csak nézte a szemeket, és érezte hogy egyre nagyobbak és egyre közelibbek. A szeme sarkából mintha más alakokat is látott volna, de már nem tudott odanézni. Ahogy közeledtek a szemek, érezte, hogy selymesen és lágyan körülöleli a víz, mígnem egyszer csak csend lett, jóleső csend. Elsötétült minden, de már nem ijedt meg. Tudata utolsó lobbanásával csak arra gondolt, hogy többé már semmitől nem kell félnie ...