Már egészen este volt, amikor a két öreg hobbit útnak indult. Örökre el akarták hagyni eddigi otthonukat, már semmi se kötötte őket oda. Felpakoltak egy-egy pónira és halkan dalolva elindultak a Fehér Városba. Régen volt már, amikor utoljára hét régi társukkal együtt utaztak. Akkoriban félni kellett, minden bokorba belesni, lefekvésnél őrt állítani. Most béke volt, és biztonság.
-Emlékszel még? Milyen kalandokban volt részünk?- kérdezte Peregrin
-Persze.. Hiszen felejthetetlen dolgokon estünk át, milyen furcsa, hiszen szinte már csak mi maradtunk ketten.
- Bizony.. Frodó, Gandalf és Samu már régen elhajózott nyugatra a tündékkel. Gimliről és Legolasról semmit se tudunk.. És Boromir….
-Késő van már.. Tegyük el magunkat holnapra..
Így hát lepakoltak, tüzet raktak, és megvacsoráztak, nyugovóra tértek.
Másnap reggel korán ébredtek, megreggeliztek, rágyújtottak egy pipára, újból útra keltek, szerettek volna hamar odaérni. Elértek a Borbuggyani Rév-et. Peregrin újból megszólalt:
- És emlékszel Trufa? Itt találkoztunk másodszor a fekete lovasokkal. Mennyire féltünk.. És mennyire féltettük Frodót, és egymást.. Ha akkor tudjuk…
- Akkor is nekivágtunk volna.
- Igaz..
Estére Bríbe értek. A Pajkos Póni fogadó felé vették az útjukat, már nem Ászok volt a fogadós, ő pár éve meghalt. A középső fia Papsajt Reginald vezette a fogadót. A hobbitok szállást kértek, és leültek a söntésbe. Hamar körbevették őket a Brí-beli emberek. Nagy híre volt mindkét hobbitnak. Valaki a tömegből megkérte őket, meséljék el mi is történt velük, sok évvel ezelőtt. Trufa mesélni kezdett. Elmondott mindent, amiről úgy gondolta elmondhatja, elmesélte, miként csatlakoztak a társasághoz, hogyan vettek részt a csatákban, milyen embereket ismertek meg. Későre járt ,amikor befejezte a mesét. Elköszöntek, s lefeküdtek aludni. Másnap, később indultak. Egy hétig csak mentek, komótosan lassan, nevetgéltek, énekeltek.
Már közel jártak Gondor városához, amikor a messzeségben egy sebesen száguldó lovast pillantottak meg. Megálltak, gondolták bevárják ki is lehet az. A lovas, ahogy közeledett egyre lassabban ügetett, amikor közelebb ért a hobbitokhoz megállt, s leugrott a lováról.
- Üdvözöllek, bennetetek Eldarion vagyok Elessár király fia, apám küldött elétek, hogy elkísérjelek a hátralévő úton, és vigyázzak rátok..
- Örülünk, hogy látunk!- szólt Trufa – de ránk nem kell vigyázni, régebben nagyobb veszélyekben is meg tudtuk védeni magunkat, manapság pedig nem leselkedik semmilyen vész az úton.
- Azért én még is elkísérlek titeket!
Eldarion felszállt a lovára, a hobbiok pedig a póniaikra ültek, és tovább folytatták útjukat immár hármasban. Még aznap este elérték a Fehér Várost. Elessár király nagyon várta érkezésüket, régi barátokhoz híven megölelte őket. Késő estig fent maradtak, beszélgettek, emlékeztek a régi időkre, barátokra…
Sok-sok év telt el az utazás óta, Peregrin és Trufiádok boldogan éltek Gondor városában. Pippin az egyik napon még Beregillel is összetalálkozott. A fiú, aki immáron érett férfi volt, s apja után ő is a gondori hadsereg tagja lett, meg sem ismerte az öreg hobbitot. Ám amikor amaz ráköszönt.
- Nézzenek oda, micsoda felnőtt lett belőled!
- Te is megváltoztál Perian uram..
Pippin azt a napot Beregil társaságában töltötte mint a régi szép időkben. Megtudhatta, hogy Elessár király, nagyon jó és becsületes király, és amióta elpusztították a fekete félelmet, nyugalom s béke költözött a vidékre, és a városlakók is egyre csak gyarapodnak. Pippin örömmel hallgatta Beregil szavait. S attól a naptól fogva mindennap összefutottak egy- két szót váltani. Egy évvel később egy gyönyörű őszi reggelen, szomorúság lett úrrá a városon. Az éjszaka nem tűnt el nyomtalanul, s a lemenő hold magával vitte a szövetség utolsó hobbit tagjainak lelkét. Már nem nyitották ki többet nevető szemüket, nem mosolyogtak barátságosan.. Aludtak mélyen, örökre. Emberek hosszú sora vitte a két halottat, a királyok csarnokába, hogy ott örök nyugalomba helyezze őket.. A sírjukon pedig ez állot:

„Itt nyugszik Tuk Peregrin, és Borbak Trufiádok,
Kik a harmadkor négy legnagyobb hobbitja közül valók.”