Miért is akar elmenni innen? A fene egye meg azt a kalandos vérét! Igaz, arra hivatkozik, hogy az apja, a királyunk, küldi õt követségbe át a Ködhegységen, a Menedékbe, arra a titkos tanácskozásra. De hát akkor is! Nekem nem tud jól füllenteni. Hisz ismerem már mióta! Szinte együtt nõttünk fel. Mennyit bolondoztunk, buliztunk együtt nyáréjszakákon a sötétlõ erdõben, lámpásainkkal tévútra csalva az óvatlan utazókat...
Elnézem, ahogy itt ül mellettem az árnyas fák lombja alatt (amirõl a nevét is kapta). A lombokon át betûz a napsugár, felragyogtatja aranyhaját, mely ugyanolyan színû, mint az enyém. Nagy kék szeme ártatlanul pislog, kölykös arcán vigyor bújkál. Ó, tudja õ jól, miért vagyok dühös!
Habár fiatalnak néz ki, már többet élt, mint a legtöbben közülünk. Szemem elõtt vált harcossá: íja mint a villám, tõre mint a szélvihar. Azt mondja csak egy kicsit világot akar látni.Az a harcos vére hajtja? Tán unja már az Erdõt? Az Erdõnket? Hiszen ezt ezredévek alatt sem lehet megunni! A mi hazánk a végtelen erdõség: élénkzöld lombú faóriások otthona, mágikus lények által benépesített csodája a természetnek. Mindig is azt mondta nekem, itt kívánja leélni hosszúra nyúló életét, ám most mégis új utakra vágyik, elf-vére bizsereg a vénáiban.
Sosem mondtam neki, de azt hittem, megérzi, hogy mióta kinõttünk a serdülõkorból, másként tekintek rá, nem mint a játszópajtásomra. Igaz, nálunk nem kell elsietni sem az udvarlást, sem a családalapítást. De ahogy mostanában elnézem a szikrázó szemét, izgalomtól fütött várakozását, nem hiszem, hogy a várt utazáson kívül más is megfordulna az elméjében.
- És mi van, ha törpökkel akadtok össze ott kint a nagyvilágban - próbálom felheccelni utolsó érvként. Köztudott, hogy az elfek utálják a törpöket, és õ az egyik legnemesebb, tisztavérû elfnek mondhatja magát. Csúfondárosan lebiggyed a szája.
- Törpökkel, nohiszen! Még csak az kéne! Majd jól elbánunk velük!
- Mint azokkal, akik nem is oly rég idetévedtek, s oly csúful kijátszották királyunkat?
- Az apám túl kegyesen bánt velük - csattant fel. - Majd én megmutatom, hogy kell bánni ezzel a népséggel, ha akár eggyel is összeakadok útközben. Amit, mellesleg, nem is hiszek, mivel unokatestvérünk házába megyünk, s bár õk népünk más házából származnak, egyként nemes elfek velünk. Nem állnának szóba holmi ilyen népekkel, mint ahogy mi sem a Sötét Idõk óta. -tette hozzá büszkén.
Aztán elréved az Erdõ széle felé, a magas hegyek felé. Ó de kár! lélekben már messze is jár tõlem.
Csak egytõl félek igazából. Hogy esetleg eljuthat a Tengerhez is, és azt mondják, aki közülünk megérzi a Tenger hívását ...nos, annak már nem lesz maradása e földön. Ó add, kegyelem, hogy vele ne így legyen!
Tole nilu!
Itt az idõ, indulnia kell!