Láttam, hát hogyne láttam volna, hogy úrnõm szeme megakadt azon a barna hajú, férfiasan borostás kalandozón. Nemhiába, harcosok közt nõtt fel, egy harcos húga maga is, a királyi családból való. Hát hogyne.
De az én szememet valami más fogta meg. Valaki más. Az a másik férfi, aki vele volt. Magas, karcsú, szõke, szép kék szemû, bársonyos bõrû, kecses mozgású. Nem olyan elhanyagolt kinézetû, mint az úrnõm felfedezettje, mégis elég férfias õ is.
Mások is voltak velük: egy öregember a botjára támaszkodva, meg egy kicsi, köpcös, szakállas. De azért õ kivált a többiek közül. Fõleg, amikor a testõrök nem akarták beengedni õket a királyunk színe elé. De õk nem tágítottak, s szószerint beverekedték magukat a trónterembe. Annak a simaszájú lókötõnek az emberei sem tudták megakadályozni õket abban, hogy elérjék a céljukat. Királyunk elöször szintúgy nem örült nekik, de aztán a vénember hosszas rábeszélésére felengedett, bár nem láttam pontosan mi történt vagy mit mondott neki az öreg, mert én csak a szõke férfit bírtam nézni, a kecses, mégis erõteljes mozgását.
Ugyan a mi férfiaink is szõkék, magasak és izmos testalkatúak, mégis ez a férfi hozzájuk képest is elbûvölõ volt. Haja selymesen omlott a vállára. Ellentétben állt vele sötét egyenes szemöldöke. De az arca fiatalos volt, szabályos vonású, szinte kölyöknek lehetett volna nézni, ha nem pillant bele az ember a szemébe. Mert ahogy belepillantottam a szemébe, úgy éreztem megállt az idõ - akár korszakok is elmúlhattak körötte, az a szempár nem változott. A szempárja valamilyen, az õsibbnél is õsibb bölcsességekrõl tanúskodott, mert a tekintete éles is volt, mint kard a csillagfényben, és mély, mint az emlékek kútja.. Mégis a nyugodtság volt, ami leginkább sugárzott belõle.
Aztán ahogy az állatokkal bánt! A mi népünk híres lovasnemzet, lóra születünk, lóról is halunk meg, de õ a legkiválóbb férfiakon is túltett a lovaglásban. Láttam, amikor hoztak neki egy nyugtalan és tüzes lovat, amit a volt gazdáján kívül nemigen tudott senki sem megülni. Ám õ azt kérte, vegyék le róla a nyerget és a zablát. - Nincs rá szükségem - mondta; könnyedén a hátára szökkent, s a lovasaink meglepetésére a ló szelíden tûrte, készséggel szót fogadott neki, s egyetlen halk szavára ment ahová mondta.
Rááadásul az állandó lószag helyett, mintha fák és erdei virágok illatát áradt volna belõle. Mozdulatai eleganciát sugároztak, fegyverei csillogtak, s ruhája is mintha mindig fissen mosott lett volna. Habár keveset szólt, mintha mindig készenlétben állt volna, pihenés nélkül.
Nem tudom, minek köszönhetõen, de királyunk pár óra alatt mintha éveket fiatalodott volna. Úgy tervezték együtt lovagol el velük egy másik csatába. Szomorúan néztünk egymásra úrnõmmel: ki tudja viszontlátjuk-e õket valaha? Visszatérnek-e valaha még?
Mikor elpanaszoltam úrnõmnek - pontosabban kihúzta belõlem, mert hallotta, hogy sóhajtozom ezen tervek hallatán, mi a bánatom, elnevette magát, bár szomorkásan:
- Akkor egy cipõben járunk, kedves Eolynom, te is oly férfiúért epedsz, ki nem lehet a tied.
- Már miért ne lehetne? - kérdeztem kétségbeesetten. - Hiszen népünk férfiúi közt is lenne, aki udvarolna nekem, hát õ miért ne...?
- Jaj, szegény Eolynom, nem vagyunk mi szerencsések a szerelemben! Az én választottam szíve másfele foglalt, a tied pedig...
- Miért mi van vele? Mi a baj vele?
- Hát te nem is tudtad? Nem is látod? - ezzel felé fordított, hogy alaposan nézzem meg.
Szólni sem tudtam a döbbenettõl, csak néztem,a hogy ideálom felvetette magát lova nyergébe, Láttam, hogy gyönyörû, kicsit sápadt arcát aranyszín fürtök ölelték körbe, a mozdulattól a haja hátralibbent. A csodás arc valahogy furcsa volt. A fülei! Vágtatva indultak el társaival, fonatos haja úszott utána a levegõben s az arany fürtök közül éppencsak kilátszott a népére jellemzõ enyhén hegyes füle!
Aztán már alig láttam, mert villámgyorsan távolodtak sebes lovaikon. Csak a nevét tudtam még meg róla. Furcsa, különleges neve volt, aminek jelentése is volt az õ nyelvükön : zöld levél.