Mindig is harcos akartam lenni, mióta az eszemet tudom. Ezért is utáltam, hogy lánynak születtem. Most, jó pár év távlatából is jól emlékszem arra az éjjelre, az elsõ és egyben utolsó csatámra, amiben részt vettem Kürtvárban. Alig láttam még tizenöt nyarat, nyakigláb, kócos kislány voltam, s anyám pofonjai sem tudtak eltéríteni attól, hogy minden szabad percemben a szomszéd patkolókovács fiával kardozzak a pajta mögött. Azt hittem, s hirdettem szájtáti pajtásaimnak, egyszer még nagy harcos leszek s ebben még az sem zavart, hogy az én korombeli lányok már inkább a szerelmük megtalálásáról álmodoztak, mint harci dicsõségrõl! A szerelmet csak nõi nyafkaságnak tartottam. Épp ezért élénken emlékszem arra az éjszakára...és arra a férfira is, aki puszta megjelenésével megváltoztatott sok dolgot bennem.
Bár az öregek arról motyogtak, nem érjük meg a reggelt, bennem buzgott a harci vágy - mindenáron bizonyítani akartam.
Tisztán elõttem van még mindig, ahogy õ bejött a Várba. Ott hasaltam a mellvéden a pajtásomtól elcsórt fegyverzetemmel. Még sosem láttam senkit addig a népébõl. Azt hittem, õk csak a mesékben léteznek.
Ezért is volt olyan megdöbbentõ, mikor a csatára készülõdés közben egyszercsak kürt harsant és bemasírozott egy csapat csuklyás-köpenyes, páncélos alak zászlókkal, kezükben fegyvereik. Ijászoknak látszottak. Némán, fenségesen, és kicsit ijesztõen vonultak be. Rejtekhelyemrõl láttam, amint királyunk elébük megy a fogadásukra.
Hallottam elképedt szavait, amivel a vezetõjüket fogadta. És hallottam rá a feleletet: azt a mély, dallamos hangot. Elõrecsúsztam kicsit, hogy jobban lássak.
A csapat élén csillogó páncélú, vörösköpenyes magas alak állt. Alakja karcsúnak tetszett a páncélzata ellenére is. Világos, bonyolult fonatokba rendezett haja a vállára hullt. Ovális arca, sasorra és halhatatlan szépsége megigézte a szívemet, még mielõtt ráeszméltem volna mi történik velem.
Ebben a pillanatban két alak bukkant fel a királyunk háta mögött. Az idegenek közül ketten, akik nemrég érkeztek , de már komoly haditettekrõl pletykáltak velük kapcsolatban. Az elülsõ magas, szikár, sötét loboncos hajú, borostás, kemény arcú ember volt, de most szinte ellágyulva nevetett, ahogy elõbb szertartásosan köszöntötte, majd istenesen megölelgette a csapat vezetõjét. A szõke férfi mosolyogva tûrte. Mögöttük feltûnt a másik idegen is, õ már csak maradt a szertartásos üdvözletnél. És ahogy egymás mellett álltak, rádöbbentem, hogy ez az idegen is közülük való! Nem lehetett eltéveszteni: a hosszú, szõke haj, kék szemek, délceg termet, és a népükre jellemzõ enyhén hegyes fülek! A parancsnok ekkor a királyunk felé fordult és felajánlotta õ és csapata szolgálatait. A csapata egy emberként fordult feléjük vezényszó nélkül, fegyverük hangosan dobbant a kövön.
A harc elõtt addig ügyeskedtem, míg az elf parancsnok közelébe kerültem a várfalon. Bár kétlem, hogy észrevett volna egy ácsingózó, kamaszfiúnak öltözött lányt. A mellvéden bámult kifelé a közeledõ fekete sereg felé. A páncélokon megcsillant a fáklyák fénye.
De még akkor se sejtettem, mi vár ránk.
Aztán elért minket a háború, a sötétség, a vér, a tûz, a halál.
De még mindig nem fogtam fel gyermekségemben mirõl is szól ez az egész.
Mikor az elsõ szörnyet sikerült megölnöm, még kiabáltam örömömben! Mikor a tizediket tettem harcképtelenné, már csak a karom éreztem - hiába volt a sok gyakorlás, már fájt az ormótlan kard emelgetésétõl. Mikor a huszadikat sebeztem meg, már csak arra tudtam gondolni, legyen már mielõbb vége, mielõtt megpusztulok a kimerültségtõl. Nehogy már szégyenszemre vissza kelljen vonulnom anyámhoz és nõvéremhez a barlangokba. Na, kapnék is tõlük szépen, ha kiderülne, hogy ellógtam csatázni!
De a szörnyek csak egyre jöttek, özönlöttek, már ott voltak mindenütt. És az esõ is esni kezdett. Ami elöször izgalmas játéknak tûnt, mostanra véres valósággá lett: tetemek hevertek mindenfelé, a zuhogó esõ sártócsává dagasztotta a földet a harcolók lába alatt, a kaput betörték, a várfalat felrobbantották. Áztam, fáztam, s egyre jobban fáradtam. Kezdtem rájönni, hogy itt már csak egy dolog számít: a túlélés. Túlélni ezt az éjszakát! Csak az adott némi erõt, hogy idõnként láthattam õt: a falakon, hol itt, hol ott tûnt fel. Elöször íjjal lõdözött, majd karddal hadakozott, de oly kecsesen, mintha õt meg sem érintette volna fáradtság, a fájdalom és a halál. Pedig hullottak el az õ népébõl is szép számmal.
És akkor megtörtént a baj: már annyira kimerültem, hogy hárítani sem bírtam, és az egyik szörny a vállamba állította vastag kardját. Szerencsére fegyvere tompább volt, mint a mieink, így nem szaladt túl mélyre, de így is összeestem a fájdalomtól és az ütés erejétõl. Aztán már csak azt láttam elhomályosuló szemmel, ahogy a vicsorgó, fehér sisakos fenevad feje fölé emeli a bárdját, hogy lesújtson rám vele...Védekezni sem volt idõm, mikor hangos süvítéssel egy nyílvesszõ állt bele a szörny oldalába, aki ettõl hangtalanul eldõlt.
Körbenéztem, kinek köszönhetem az életem: hát a fal romjairól komoly arccal az elf parancsnok, a bálványom intett felém. Talán azt kérdezte, jól vagyok-e? Mikor látta, hogy fel tudok állni, egy villanásnyi idõre elmosolyodott, majd ezzel a mosollyal az arcán fordult is el, hogy kivédjen egy csapást. Kiáltások harsantak a belsõ vár falairól, visszavonulásra szólítva fel a kint harcolókat. Szinte fizikai megkönnyebülést éreztem, hogy végre megpihenhetek, szemem elõtt felrémlett rémült családom képe a vár alatti barlangokban, s bûntudattól ûzve, lüktetõ vállal futni kezdtem a biztos menedék felé. Az elf parancsnok hangja azonban egy pillanatra megállított: hallottam, ahogy a saját nyelvén kiabál az embereinek - gondolom, hogy õk is vonuljanak vissza. Majdnem el is sodortak a visszavonulók. Egy kis fickót ketten cipeltek el mellettem, ordított, hogy õ még vissza akar menni harcolni. Irigyeltem a bátorságát és elszántságát.
Visszanéztem az elf férfire ott a várfalon, és akkor megtörtént.
Ahogy a visszavonulót vezényelte, egy szörny mellé ugrott és hirtelen mozdulattal oldalába merítette tõrét. A szõke férfi szinte fel sem fogta, mi történt vele, csodálkozva fordult támadója felé és ekkor egy másik, aki hátulról lopózott mögé, újabb csapást mért rá. A csatazaj elnyelte sikoltásomat, ahogy feledve mindent és mindenkit visszafelé kezdtem vágtatni a menekülõk tömegén át. De messze voltam tõle. Túl messze. Láttam, hogy a barátja, az a sötét hajû idegen is észrevette, hogy mi történt, mert ádáz küzdelemben nyitott utat magának, hogy odaérjen, mielõtt...de már csak a testét tudta felfogni. A férfi halott volt, mielõtt a karjaiba esett volna.
Mikor lihegve, a fájdalomtól elvakulva odaértem melléjük, a sötét hajú férfi akkor eresztette le barátja testét a földre. Felpillantott rám, szemében, mintha könny csillant volna, és vadul rámmordult:
- Eredj innen! Ez nem neked való! Túl fiatal vagy még a halálhoz!
Ezzel felugrott arcán rettenetes fájdalommal, orba nyomott egy szörnyet, majd közéjük ugrott, hogy hatalmas pusztítást vigyen végbe közöttük.
Én csak térdreestem, ahol az elõbb még õ térdelt. Az elf férfi még így, holtában is szép volt, habár páncélját vérfoltok csúfították és szõke haja összekeveredett a sáros lével a földön. De arcának nemességét a halál sem tudta letörölni.
- Sajnálom, annyira sajnálom! - suttogtam és kitört belõlem a sírás. Nemcsak õt, magamat is sirattam, igazi, nõi sírással. Könnyes szemmel néztem körbe: mindenhol körülöttünk hasonló ifjak, hevertek egymás hegyén-hátán halomban népembõl és az õ népébõl is. Délceg, szépszál fiatalemberek. Akiknek nem itt és nem most kellett volna meghalniuk.
Nem tudom, meddig ültem ott szipogva, a csatazaj csak tompán hatolt fülembe. Csoda, hogy nem talált rám valamelyik szörny. Nem is emlékszem, hogy jutottam vissza a Várba, a barlangokba, tán valaki összeszedett és becipelt magával. Csak az anyámmal és a nõvéremmel való viszontlátásra emlékszem: arra a kétségbeesetten kitörõ örömre, hogy õk még megmaradtak nekem. Hogy mi még megmaradtunk egymásnak. Anyám még megszidni is elfelejtett az aggodalomtól, mialatt bekötözte a sebemet. Aztán hajnalra kelve, mikor minden remény elveszni látszott, egyszercsak megérkezett a király unokaöccse kétezer jó lovasával, és úgy beszélik õk fordították meg a szerencsénket.
De nekem örökre elegem lett az öldöklésbõl. A háborúból ennyi tapasztalat elég volt egy életre is. Azóta soha nem fogtam fegyvert. Elfogadtam, hogy nõ vagyok, s bár olyat mint õ, soha nem láttam többet ... csak megtaláltam a páromat, s most már lassan az unokáimat nevelgetem. De idõnként még most is úgy álmodok róla, hogy tán nem is esett el azon a szörnyû éjszakán, csak elhajózott népével halhatatlanföldre ... és ott él tovább a szívemben, és nem érdekel, mit mondanak errõl mások!