A Gyűrűháborút követően, miután a gonosz erők maradékait is felszámolták, beköszöntött a béke, Középfölde ismét nyugalmat lelt. Tündék és törpök közt megenyhült a viszály, mutatta ezt Legolas Gimlivel kötött szoros barátsága is. Kettejük története következik, mikoron a tünde társául hívta a törpöt, hogy együtt járják be az újjászületett Zöld-erdőt, Legolas régi otthonát. Itt leltek rá egy nyughatatlan szívre, és elbűvölő gazdájára, kit örökre megőriztek az emlékezetükben.


Gimli csendben baktatott Legolas mellett, és álmélkodva figyelte a hajdani Bakacsin-erdő szépségét. Sötétségnek, gonosznak nyoma sem maradt a vidéken, a fák koronáin át ismét beragyogott a nap, pókok, különös lények, fullasztó feketeség csak álomnak tűnt a zöld rengetegben.
Nyár vége volt, meleg és szeles idő, itt-ott sárgállottak csak a levelek: s a tünde végtelenül boldognak érezte magát.
-Nézd, Gimli! Ezen a fán sokat időztem fiatalkoromban. Gyönyörű, ugye?
Legolas megtorpant egy hatalmas tölgy előtt, és kezét a fa törzsére tapasztotta, mintha érezni akarná egy ősi lény minden szívdobbanását.
Gimli közben a szakállával játszott.
-Mint Mória oszlopai... Csak azokat mi, törpök faragtuk, hideg kőből -tette hozzá engesztelően.
-Ez a fa élő alkotás.
Legolas biccentett, majd pár lépést hátrált: még egyszer szemrevételezte a tölgyet, aztán továbbvezette Gimlit egy újabb óriási fához, melynek levelei -igen szokatlanul- már teljesen megsárgultak, aranyló fényüket pedig csak fokozta a fel-fel támadó szél játéka.
-Pihenjünk itt egy keveset -javasolta Legolas, és letelepedtek a gyökerek közé.
Odafent a lány becsukta a könyvét.
-Te is hallottad? -kérdezte a tünde.
-Újabb vándor, aki nem érzi magát biztonságban az erdőtalajon.
-Értem a célzást, törp uram!
Legolas olyan halkan, ahogy tehette, kihúzta övéből a kését, Gimli pedig erősen markolta baltáját.
Az ágak megrezdültek, egy arany levél hullott a lábuk elé. Abban a pillanatban felugrottak, s az idegen le is pottyant előttük, de amint talpa a földre ért, előhúzott két ezüst tőrt, és védekező mozdulatot tett.
-Félre az utamból -suttogta.
-Előbb áruld el a neved -emelte meg a hangját a tünde, ám alig fejezte be mondandóját, a lány támadásba lendült. Gimli félrehúzódott, Legolas közben alig győzte hárítani az ellenfél szúrásait és rúgásait. Villámgyors mozgásukat a törp nem bírta követni.
-A nemjóját -vakargatta a fejét, és arról is elfelejtkezett, hogy a barátja veszélyben van.
Addig harcoltak, míg a lány tőre a tünde nyakához nem ért, Legolas kése meg a lány hasának szegeződött. Egyikük sem mert megmozdulni, csak kapkodták a levegőt.
-Ki vagy te? -kérdezte hitetlenkedve Legolas, és megpróbált az idegen csuklyája alá pillantani, ám nem láthatta az arcát.
Gimli ekkor ocsúdott, és barátja nevét kiáltotta, aki ösztönösen a törp felé fordult. A támadó -kihasználva a pillanatnyi figyelmetlenséget- hátraszökkent a kés elől, s egy ugrással Gimli mögött termett, és tőreit most az ő nyakának szegezte.
-Engedd el azonnal -közelített vészjóslóan a tünde, de ellenfele hangja megállította.
-Ér annyit egy törp élete, hogy feláldozd érte a sajátod?
Legolast meglepte a kérdés.
-Ha a barátomról van szó, igen -felelte komoran, és fegyverét a lány felé emelte.
Az láthatóan zavarba jött.
-Tényleg ő az -morogta, majd elengedte Gimlit, és tőreit az övébe tűzte.
A törp szabadságát érezve rögvest dühbe gurult, és baltája élét az idegen torkához szorította.
-Vagy itt és most felfeded a kilétedet, és elmondod, mit akarsz, honnan jöttél és hová tartasz, vagy nem éred meg a következő pillanatot! -dörögte, ám Legolas lefogta a kezét.
A lány megadóan sóhajtott, és felemelte csuklyáját.
-Elros lánya Elóndra a nevem, és egy tündét keresek, aki egy törppel utazik együtt.
Sugárzó mosolya beivódott Gimli szívébe.
-Nem tudom még magam sem, hová tartok -mondta, és tekintete a távolba révedt.
Legolas csak állt, mereven, és megbabonázva nézte a lányt: csillogó, vörös haja lágyan omlott a vállára, barna szemei még ismeretlen érzéseket tükröztek, finom metszésű arca és nyúlánk, izmos termete az ő népéhez tette hasonlóvá -de volt valami a pillantásában, ami inkább az emberi szenvedélyre emlékeztette.
-Egy féltünde -suttogta maga elé. -Honnan jöttél?
A lány megint elmosolyodott.
-Númenorból származom, bölcs tünde úr.
Gimli szeme mind jobban elkerekedett.
-Nem lehet, hogy ez valami félreértés, kisasszony?
-Már hogy lenne félreértés egy gyermek élete?
-Csak, ha jól számolok, akkor bizony jó pár ezer évvel idősebbnek kellene lenned a barátomnál, aki külsőleg így is csupán tapasztalatlan ifjoncnak tetszik. Bár kor szerint én is az vagyok a törpök közt -tette hozzá Legolas rosszalló pillantására.
-És bocsáss meg, de az utolsó númenori ember sincs már ezen a világon.
-Ó, pedig én vagyok az. Illetve csak félig-meddig.
-Most már végképp nem értek semmit -babrálta a szakállát a törp.
-Ha kíváncsi vagy, Glóin fia Gimli, megtudhatsz rólam egy s mást, ami bizonyára a barátodat is érdekelni fogja.
-Így van -Legolas hosszan nézett Elóndra szemébe. -Azt mondtad, engem keresel.
-Kutatásom céljához ért -tette hozzá halkan a lány.
-Rakjunk tüzet, hamarosan sötét lesz.


Így üldögéltek: hárman Legolas tölgyfája alatt, miközben pattogott a tűz, és Elóndra felidézte életét.
-Nem ismertem a szüleimet. Úgy tudom, apám harcos volt, igazi férfi, Númenor büszkesége. Anyám az eldák közé tartozott. Egyedül tőle örökölhettem az évezredeimet.
-Ahá! -csattant fel Gimli.
-Megölték őket... Anyám gyakori vendég volt az emberek közt, apámnak így rengeteg irigye született. Kisgyerek voltam, mikor mindkettőjüket elvesztettem. Már nem is emlékszem, Elros hogy talált rám, de a legjobb apa volt, akit kívánhattam magamnak.
Elóndra megeresztett egy bágyadt mosolyt.
-Fogadott gyerekként a történetírók kihagytak a királyi családfából.
-Aztán apám meghalt, Númenor leromlott, nekem pedig nem volt maradásom. Tündék fogadtak be, Gil-galad, Lindonban. Minden igazi tudásom tőlük származik. Mégis kitaszítottak maguk közül.
Kis időre elhallgatott.
-Mindenki hibázhat.
Közben megpiszkálta a tüzet egy karcsú ággal.
-És mi történt azután? -kérdezte mohón Gimli.
-Á, igen, jöjjön a kellemetlen rész -nevetett a lány, és Legolas ismét őt nézte: bársonyos hangja remekül illett különleges arcvonásaihoz.
-Ez azt hiszem, nem fog tetszeni -szólt Elóndra nagyon komolyan, majd felállt, és járkálni kezdett.
-Hitét vesztve mit tehet egy teremtmény, akit már nem köt semmi a világhoz?
-Elhagyja a testét... vagy új, és merőben más életet teremt -mondta Legolas.
-Pontosan -helyeselt a lány. -Így álltam én Szauron mellé.
-Hogyan? -hebegett Gimli, és a mellette ülő Legolas is értetlenül nézett Elóndrára.
-Mindenki hibázhat -ismételte az. -Máig nem tudom felmérni a károkat, melyeket okoztam -egy részük nem is jóvátehető, de... visszatértem a helyesebbik útra, úgy érzem. Az ember legnagyobb büntetése pedig a lelkiismeret.
A tünde és a törp némán meredt maga elé. Szokatlan volt, ahogy ez a lány eléjük tárta a lelkét, és az is, hogy bizonyára számtalanszor vétett Középfölde ellen, mégsem tudnak rá haragudni.
Gimli csodálkozva pillantott fel Elóndrára, aki ebben a pillanatban magasabbnak és erősebbnek tűnt még a hatalmas tünde úrnőnél, Galadrielnél is.
-És mi volt az oka, -a törp a szavakat kereste- hogy felébredtél abból a szörnyű álomból?
A lány letérdelt melléjük, és jobb kezét a tűz felé tartotta. Hófehér ujjai között gyönyörű smaragd villogott.
-Ezt a gyűrűt láttam már valahol -tűnődött magában Legolas.
-Anyám öröksége -fordult felé Elóndra, és a tünde kezébe helyezte az ékszert.
-Eleinte nem hittem, de most már biztos vagyok benne: ez a kő maga a szeretet.
Legolas óvatosan forgatta a kis ezüstöt, s ahogy a lángok megvilágították, zöld fény szikrázott a sötétben.
-Még Szauron is tartott tőle -mosolygott a lány.
Gimli tágra nyílt szemekkel nézte a gyűrűt, törp lévén rajongott az ékszerekért. Legolason azonban furcsa szomorúság lett úrrá: az áttetsző smaragd színe és csillogása emlékezetébe idézte a tengert, és ahogy Elóndrára pillantott, menten összezavarodott. Nem értette, mi az a különös vágy, ami szívében támadt a lány iránt -eleddig csak az óceán után sóvárgott így, most mintha e vágy vetélytársra lelt volna. Aznap este nem is akart többet hallani a féltünde meséjéből, és fáradtságra hivatkozva hamar lepihent.


Másnap hajnalban frissen ébredt, és lassan megemésztette a lánytól hallottakat.
"Nem lehet véletlen, hogy azon a fán ütött tanyát -morfondírozott.
Mindent elmondott, kivéve, hogy mi szél hozta ide, és miért érdeklem annyira. Érdekes, eddig egy szót sem ejtett a háborúról, ezek szerint nem is a kalandjaink foglalkoztatják. Furcsa. Pedig ha valamit hallott rólunk, az az egykori küldetésünkkel kapcsolatos."
Észre sem vette, hogy Elóndra közben felkelt, és melléje sétált. Legolas nem nézett rá, de jelenléte melegséggel töltötte el a szívét.
A nap éppen akkor bukkant fel a horizonton, és vörös korongja bevilágította az erdőt. A látvány magával ragadó volt.
-Amrûn -suttogta a tünde, és a lány érezte, ez neki szól. El is pirult.
-Nem volt könnyű rátok akadni. Ritkán botlik hősökbe az ember.
-Feltételezem, nem is azért kerestél.
-Nem, de ez is motivált -bökte ki a Elóndra, és Legolas elnevette magát.
-Akkor miért akartál találkozni velem?
-Üzenetet hozok.
A lány inge ujjából előhúzott egy kis papírtekercset, és átnyújtotta a tündének.
-Galadriel Úrnőtől.
Legolast újabb meglepetés érte. Lefűzte a tekercsről a szalagot, de Elóndra közbevágott.
-Kérlek, ne. Még ne olvasd el. Csak miután elbúcsúztam.
Egészen belefeledkeztek a másik tekintetébe, csak Gimli méltatlankodása és harsogó hangja törte meg a pillanat szépségét.
-Mi? Milyen búcsú? Hogy képzeli, kisasszony, még épp hogy megismerkedtünk, és máris útra kel? Nem egy hölgyhöz méltó viselkedés!
Elóndra szeretettel nézett a törpre, majd lehajolt hozzá, és apró csókot nyomott az arcára. Gimli paprikavörös lett.
-Ég veled, törp uram.
-És veled is, Thranduil fia -mondta a lány, és bár Legolast nem érintette meg búcsúzóul, szemei sok mindent elárultak. Ezután felkapta a holmiját, és beszökkent a fák közé: pár pillanat múlva eltűnt a rengetegben.


-Nahát -horkantott Gimli. -Ezt nevezem gyorsaságnak!
Szomorkásan nézett a távolba.
-Szerinted látjuk még?
Legolas végre kihajtogatta a papírt, amin Galadriel szavai álltak:
"Keresd a tengert, ha mered,
Keretben, ezüstben leled."
-Mi az? -kíváncsiskodott Gimli.
-Galadriel üzent -felelte a tünde, és a szíve fölé rejtette a papírt.
-És mit?
Legolas kis ideig gondolkodott.
-Hát azt... hogy találkozunk még a féltündével -mosolygott, és Gimli vállára tette a kezét.
-Elbereth vigyázzon rád, Númenor gyermeke! -mondta halkan, és ahogy a reggeli szél simogatta az arcát, szemei megteltek könnyel.