A nap már lemenőben volt de utolsó sugaraival még vörös fénnyel áraszttotta el a völgyet, melyet egy sziklafalról lezúduló folyó szelt ketté. A folyótól északra egy kiugró szikla terasz előtt fekete vasrácskerítéssel elkerített temető feküdt. A harcos letérdelt bátya sírja előtt, és átkozta annak gyilkosát, kit csak sötét úrnak hívnak. Ruháján látszott, nemesi családból való, kit lovagnak neveltek. Kardja földbe szúrva, sisakja mellé helyezve. A harcos a föld fölé görnyedt, és halkan elmondott egy imát, immár az égben nyugvó bátyjához. Néma csend volt, majd egy kis idő múlva felállt, a völgy fölött gyülekező felhőkre emelte fejét, és a fegyverhordozóját szólította.
Hű szolgájával a lemenő napfényben hagyta el a temetőt. Már a folyónál jártak, mikor szolgája beszédre nyíló szájjal fordult urához, de ő mielőtt segédje szólhatott volna, csendre intette:
- Ami megtörtént, az meg történt, minden sötétben, siránkozással eltöltött óra kárba veszettnek, számít,- magyarázta, mint egy mester tanítványának. - Ezzel nem azt mondom, hogy felejtsd el, és vesd el minden emlékét, épp ellenkezőleg, az idők, emberek, állatok és szinte minden változik, de az emlék, melyre emlékszel életed végéig, kísér. Emlékezz! Minden jóra, melyet átéltél vele, a győztes csata utáni ünnepre, az órákra, mikor téged tanított! És tartsd tiszteletben halott lelkét.
A fegyverhordozó megértette. Látszott rajta, hogy ő sem földműves származású, valószínűleg kisnemesi szülei adták szolgálatba egy nemes úrhoz hogy ott szolgáljon, és tanuljon.
Már besötétedett mikor elhagyták a völgyet, és átlépték szülővárosuk kapuit. Az egész város kihalt volt, ilyenkor este megáll az élet az utcákon. Esetleg néhány kocsmából, bálból vagy estélyről hazatartó emberrel lehet találkozni. De most nem volt senki, mert gyászoltak. Gyászolták a vesztes csatában elesett férfiakat és ifjakat.
A harcos segédjével elérte a főtéren álló várpalotát. Halk léptekkel felértek a lépcső tetejére, ahol az őrök mindenféle fölöslegesnek látszó kérdést tettek fel - nem lehetnek eléggé óvatosak. Nem mintha bárki könnyűszerrel át ne tudott volna jutni a cseles kérdéseken, de ez legalább erősítette azt a hitet, hogy az ellenségtől itt védve vannak.
A márványlépcsőkön kopogó hangot hallatott a felfelé igyekvők lépte. Egyszer csak abba maradtak a hangok, a harcos és a fegyverhordozója felért arra az emeletre, ahol a trónterem volt. Pár percig csend uralta a palotát, majd ezt a némaságot megtörte a feltáruló ajtószárnyak nyikorgása.
A szolgáló lemaradozva követte a harcost, kit már a trónszéken ülve várt az apja. Hatalmas, hosszúkás, téglalap alakú helyiség volt a trónterem. A harcos végigment a bársony szőnyegen, lépéseit az oldalt állók szeme kísérte. Mikor az apja előtti lépcsőkhöz ért, térdre borult, a király kiküldte az embereket. Csak a testőrök, a harcos segédje, egy-két szolgáló és a királynő maradt a harcoson és apján kívül.
- Bátyád elesett, rengeteg jó harcost és több nagy múltú várat vesztettünk el a háborúban, és nem sok jelét látjuk annak, hogy bármilyen veszteséget okoztunk volna az ellenséges hadaknak. Népünk a pusztulás szélén áll. De egyes kémeink szerint a látszat ellenére az ellenséges had támogatás nélküli, és már fogyatkozik.
- De a mi helyzetünk sem rózsásabb…
- Fiam! Én már nagyon öreg vagyok, és ha ezt népünk túl is éli, én már nem látom meg a háború végét. Miután elsőszülött fiam elhunyt a harcmezőn, te fogsz a helyembe lépni, ha majd én is itt hagyom e világot. -A király egy ideig csendben szuszogott, és erőt gyűjtött a beszédhez.- Immár nyolc éve szolgálsz a hadseregben, és úgy érzem kellő tapasztalattal rendelkezel ahhoz, hogy bátyád helyére lépj. Megkapod címét, s rangját, holnap reggelre felszenteltetem fegyvered, tiszta ruhát kapsz, és kikovácsoltatom páncélodat.
- És mi lesz hadvezérként a feladatom?
- Három nap múlva, mikorra összeszedtük minden erőnket, lovat kapsz, és a seregeddel egyenesen az ellenség vára elé mész. Ez lesz az utolsó csatánk valószínűleg. A részleteket majd később közlöm veled, most térj nyugovóra, a fegyvereidet meg bízd rá a szolgálódra, ő majd elviszi a templomba.
A király intett, és a lovag felállt, meghajolt, majd elhagyta a termet az egyik mellékfolyosóra nyíló mellékajtón keresztül.
Amikor felkelt a reggeli napfényben tündöklően látta meg fegyvereit az egyik széken. Gyorsan felöltözött, és íróasztalára fektetve csodálta kardja pengéjét. Miközben nézte, átgondolta fegyvere és saját életét, a harcokat s viadalokat. Sokáig ült így, időérzékét elveszítve a puszta némaságban melyet csak nagyritkán tört meg egy-két madár szerelmes dala. Tavaszi hajnal volt. Kopogtattak. A lovag hirtelen felriadt a merengésből, és asztalától felállva beeresztette a szolgálót, ki a reggelit hozta. Miután illedelmesen megköszönte, a reggelivel együtt leült, és hozzálátott a nap első étkezéshez, egyedül. Ő kérte így, mert azt hitte későn fog kelni, és nem akarta váratni a többieket. Miután végzett, visszatért asztalához, a kardot lassan visszacsúsztatta díszes hüvelyébe, és elmerült egy könyvbe, amely a sötét erők szörnyeiről és varázslatairól szólt. Fel akart készülni, mert újoncnak érezte magát, habár már sok csatában vett részt, de nem, mint hadvezér. Hirtelen becsapta a könyvet, rájött, ezzel nem fogja felkészültebbnek érezni magát. Az apja tanácsára volt szüksége ezért elhagyta szobáját és ösztönszerűen a tanácsterem felé indult.
Mikor belépett, már várták. Éppen jókkor érkezett a tanács kezdetére, habár erről nem tudott.
- Már éppen küldeni akartunk érted. Gyere, ülj le! – szólt az apja, és egy üres helyre mutatott. – Most fogjuk megvitatni a haditechnikákat.
A falon felváltva voltak a hadurak zászlajai és torony „szoba” hatalmas ablakai. Innen szabad szemmel is messzire el lehetett látni. A terem közepén egy kerek asztal és körülötte tizenegy szék volt, kilenc a haduraké, a tizedik a királyé és a tizenegyedik pedig a király fiának a széke. Ez a tanács ritkán ült össze még háború idején is. Általában azok elején és különleges alkalmakkor gyűlt össze.
A gyűlés sokáig tartott, de eredményes volt. Megegyezésük szerint tíz légióra osztott hadsereggel vonulnak a sötétség ellen.
- Tehát a népünk sorsa hamarosan eléri egy fordulópontját, amely nem kis valószínűséggel az utolsó lesz. Várakozásainknak megfelelően több ezer képzett és képzetlen katona fog végzete felé indulni innen, sajnos kis késéssel, öt nap múlva. Addig minden hadúr szállást kap a várban és szabad bejárást a királyi könyvtárba, hátha ezzel is felkészültebben fognak az ellenség szemébe nézni. Most végeztünk, elhagyjuk ezt a termet, és remélhetőleg többé nem térünk ide vissza.
A király felállt, és őt követően a többiek is. Meghajoltak, majd a hadurak elindultak meg keresni szállásukat. A lovag apjával maradt, és ismét leültek. Most úgy beszéltek, mint apa és fia.
Mikorra már mindenki elhagyta a tanácstermet, halványan beszürkült az égbolt, majd egy szolgáló elfújta a még égő fáklyákat, elhúzta a függönyöket, kiment, becsukta maga után az ajtót – s, bár ő ezt nem tudta - örök sötétséget hozott a vár legmagasabban fekvő termére.
A lovag az esti étkezés után fáradtan, de újra magabiztosan tért vissza szobájába. A szobája előtt fegyverhordozója várt rá. Ő intett felé, és bementek. Az ifjúnak kérdeznie sem kellett, a lovag már mondta is az új fejleményeket. Most másképp beszélt, másképp viselkedett, mint reggel. Már nem volt bizonytalan, és testvére halálán is sikerült túltenni e magát, ismét önmaga volt.
Négy nappal a temetői látogatása után megkapta páncélját. Lovat is kapott, mert kell minimum egy nap, míg megszokja ló a lovasát, pontosabban ismét megszokja, mert a lovag régi táltos lovát kapta vissza, melyet eddig féltettek a háborútól, de ekkor mindenből a legjobbra volt szükség.
Az utolsó várban eltöltött kora hajnalon a lovag hamar felkelt, s míg a ház népe szobájában élvezte a reggeli álmosságot, ő már kint lovagolt a völgy felé, hogy végleg elbúcsúzzon az oly szeretett faligetektől, vízmosta szikláktól és a temetőtől, hol bátya és a többi halott rokonának teste nyugszik. A bátya sírjánál letérdelt, és ismét elmondott egy imát.
Büszkén, emelt fővel csukta be maga után a rácsos kaput, és vette az irányt a faliget felé. Párpillanatig úgy érezte, megállt az idő és az élet körülötte, ahogy csendben lépdelt lovával a néma tavaszi erdőben. Egyszer csak, mikor megállt egy tisztás szélén, észrevett egy alakot maga előtt. Első pillantásra nem tudta megállapítani a vakító napfénytől kit lát, de amint szeme hozzászokott a világossághoz, tisztán látta a nőt, kit annyira szeretett, kit éppen itt ismert meg. Leszállt hátasáról, és odarohant hozzá. Elmondta neki feladatát és azt, hogy itt kell hagynia a völgyet és a várost. Nem beszélhettek sokáig, hisz’ a lovagnak mennie kellett, várta a serege. Búcsújuk egy csókban ért véget, mely után a lovag lóra szállt és végleg elhagyta a völgyet.
A vár előtt hatalmas sereg várt az indulásra, tíz jól elkülöníthető alakzatban. Két lovas, két íjász, két gyalogos, egy nehéz gyalogos, egy képzetlen és egy különleges, ám kevés létszámú királyi légióból állt a sereg. A lovag egy dombon, lováról figyelte a készülődést, és apja szavai kavarogtak fejében: „Hatalmas sereg áll rendelkezésedre, de egyet ne feledj! Ez minden erősségünk, ha ti elbuktok semmilyen védelme sem lesz a birodalomnak. Egy harminc főből álló képzetlen, de fegyveres csapat is végezhet majd az egész birodalmunkkal, ha te nem térsz vissza!”. És míg ő a világ folyásán elmélkedve nézte az embereket, lassan már mindenki készen állt az indulásra.
Hosszú utat tettek meg, sok vidéket bejártak, de komolyabb ellenállásba nem ütköztek. Több héten keresztül csak meneteltek egyre mélyebbre hatolva a homály birodalmába. Senki nem tudta konkrétan, kivel álltak szemben. Volt, aki az ellenséges hadak élére egy hatalmas homályszerű démont képzelt, mások szerint egy hatalmas mágus, megint mások megrögzött őrült tudós képzeltek el. De egyiknek sincs igaza, aki már látta őt, lelkében bármennyi jóság is találtatott, már nincs az élők sorában. És mentek, csak mentek. Mentek megölni olyasvalakit, akiről csak hamis meséket hallhatott az ember kivéve akkor, ha értett a halott-idézéshez, de amit akkor hallhatott, azt nem lett volna bátorsága elmondani.
Már-már kezdtek hitehagyottak lenni, mígnem egy hatalmas sziklaszirten túl meg nem láttak egy égbenyúló kastélyt, melyet valaha az ember épített, mert el akarta érni az eget.
Itt megálltak pihenni, és ahogy az előttük elterülő apró szikla sivatagot és a csupasz tornyot nézték, sokak kételkedni kezdtek az ellenség létezésében. Pedig ő ott volt és várt, lesben várt a támadásra, a megfelelő pillanatra.
Reggel különös napra ébredtek. Ezen a helyen a nap csak halványan sütött le a kopasz sziklákra a sűrű gomolyfelhőkön keresztül, de állandóan. Dél felé tervezték a támadást, a szírt két oldaláról letódulva. Dél környékén (már amennyire ezt meg tudták állapítani), elkezdték fölállítani a sereget.
A lovag a sátrában készülődött, felvette vértezetét, oldalára csatolta kardját, megtisztította sisakját. Készen állt a legrosszabbra is. Volt fegyverhordozója belépett a sátrába de ekkor már ő is felfegyverkezve, és ő már nem szolgálója volt a lovagnak, hanem tanítványa.
- Itt az idő – szólt.- Meg kell váltani a népet.
- Világot megváltani nem tudom, de nem hagyom, hogy elpusztuljon.
Mikor a lovag kiért a serege elé már mindenki harcra készen, hadirendben felsorakozott két oldalt, a jelre várva. Kilépett a szirt szélére, ismét földbe szúrta kardját, melléhelyezte sisakját - mint „régen”- és elmondta élete utolsónak hitt imáját.
Vele együtt –bár ezt senki nem tudta- mindenki az istenéhez fordult végső áldásért. Mikor a lovag kihúzta a száraz földből kardját, az ellenség, mintha csak a földből bújt volna elő, már felsorakozott. Hatalmas volt az ellenséges haderő, de a királyembereinek megfélemlítésével már elkéstek, ekkora már csak a védtelen hazájukra gondoltak.
- Egyszer minden véget ér- fejezte be a lovag.
Tudta: ez nem a teljes haderő. Sehol sem látta a fekete hadurat. Ez teljesen felborította a tervüket, miszerint csak vele foglalkoznak. Ki kellett tartani addig, míg a szemben álló fél be nem veti legnagyobb erejét.
A sziklák megremegtek a két oldalról felzúgó csatakiáltásoktól. A király katonái, mint ezernyi felbőszült állat rohant a sötétségnek. Miközben futottak végzetük felé, fejükben lejátszódott nagyon rövid vagy túl hosszú életük. Az ütközés borzalmas erejű volt, ahogy a két hangorkán és a fémek ütközése hangzott, többen a poklot látták megelevenedni szemük előtt. A száraz sziklasivatagot most vér és izzadtság áztatta, s a harcosok hullottak, mind a két fél részéről. A lovag embereit ez nem ijesztette el, de ez kevésnek tűnt a győzelemhez, hiszen a másik sereg nagyobb volt.
A csata végtelennek tűnt, és csak a tapasztalt szem láthatta: hamarosan a legerősebb királyi erőnek is támadnia kell, különben elveszítenek mindent. A lovag felemelte kardját, és a lovas katonáival egyenesen levágtatott a szirtről. Már éppen ugrattak lovukkal a szirtről a csata közepébe mikor hirtelen feltűnt a csatamezőn a sötét úr. De ettől a lovag emberei nem tántorodtak meg, sőt ez reménnyel töltötte el őket. A két hadvezér akadálytalanul tört egymás felé. A lovag minden egyes csapása halált jelentett az útjába állóknak.
Miközben így haladt bátyja gyilkosa felé, észre sem vette, mennyire megfogyatkoztak a katonák a szirt és a torony között. Ugyan a sötétség oldalán már sokkal kevesebb volt a harcos, a helyzetet rontotta a lovag embereinek a félelme, mit a sötét úr iránt éreztek.
Mikor a két hadvezér szembetalálkozott, megállt körülöttük az élet, a katonák visszavonulva várták a nagy összecsapást. A lovagot furcsa érzés fogta el, most mikor oly közel állt a várva várt pillanathoz, most vallotta be magának igazi célját. Nem azért jött elsősorban, hogy hős legyen, hanem csak bosszút akart állni, bátyján és minden honfitársán.
Egyszerre emelték fel fegyverüket, és indultak egymás felé. De a lovag hátasa nem vehette fel a harcot a sötét úr démonszerű hordozójával. Hamar elesett ezzel végleg magára hagyva a király fiát. Sokáig harcoltak eredménytelenül, mert egyik sem tudta megsebezni a másikat. De ez a harc fárasztó volt. Rendes körülmények közt a sötét úr bírta volna tovább, de most az ellenfelét olyan düh hajtotta, amely mintha örök fáradhatatlansággal ruházta volna fel.
Sötét vér folyt végig a földön, ez volt az első vágás, erőteljes és pontos volt. A sötét úr egy pillanatra megtántorodott, és ezzel már el is vesztette a háborút. A lovag kihasználta ezt és minden erejét összeszedve átdöfte az ellensége szívét, aki fegyverét kiejtve és hatalmas port felkavarva zuhant a földre. Mire ez a por leszállt, az ellenség utolsó katonája is nyom nélkül eltűnt, csak a halottak maradtak a földön fekve.
A hős térdre rogyott és dicsőségtől ragyogó szemét az égre emelte. Végzett, megtette azt mire már oly rég óta várt. Most így utólag rövidebbnek de sokkal szörnyűbbnek tűnt az egész.
Segédje odarohant hozzá, és felsegítette.
- Hős vagy uram, hősök hőse, neved örökké fennmarad míg az emberiség uralja a földet!
- Csak egy hős. Minden kornak megvan a maga hőse és annak a sötét ellensége.
- De honnan lehet megkülönböztetni őket?
- Sokszor ez egyértelmű, de általában csak nézőpont kérdése. De most menjünk, apám már vár minket.
A csendet harsona hangja törte meg, a dicsőség harsonája. A király gyorsan felkapta a fejét és szólt a szolgálóknak, hogy ünnepi lakomára terítsenek. Ismét csönd, de most várakozással teli. Egyszer csak ajtónyikorgás majd léptek zaja hallatszik a trónteremben. Az uralkodó elmosolyodva üdvözli az öt hadurat, a mögöttük álló harcost és az élen jövő hőst. Ruházatukat por lepte be, páncéljukat, fegyverüket helyenként megszáradt vér fedte, de arcuk sugárzott a dicsőségtől.
Ekkor felálltam, és kikapcsoltam a tévét.