Sauron markában tartotta Ar-Pharazônt, Númenor nagy hatalmú királyát, s parancsára, a szörnyűséges Melkór tiszteletére óriási, fekete kupolás templomot építettek, melyben a tündebarátok népéből gyakran áldoztak fel embereket, hidegvérű kegyetlenséggel.
Rómennában Amandil, a király volt tanácsosa gyűjtötte össze a Hűségeseket, ezzel nagy veszélybe vonva magát. Mivel óriási bölcsességet mondhatott magáénak, mindenki felnézett rá, de sejtette, hogy az uralkodó Sauron sugalmaival a fülében nem sokáig hajlandó megtartani iránta a tiszteletét.
Végül eljött az idő, amikor Sauron gonoszsága teljesen uralma alá hajtotta Ar-Pharazônt, s kivágták Armenelos királyi udvarában a szépséges fát, Nimlothot. Ezzel a szívtelen cselekedettel a király végleg hátat fordított a valáknak és a helyes útnak, mely a Fény felé vezetett, népének élete pedig jócskán megrövidült.
Amandil teljesen egyedül maradt fiaival és a kevés tündebaráttal, akik tartották magukat a hitükhöz. Udvarában pedig csodálatos leány nevelkedett, a gonosztól védetten Rómenna erős várának közepén, százlábnyi magas, csontkemény falak között, csillogó szökőkutakkal körülvéve. A leányt Menelrilnek hívták tündenyelven, hiszen apja, Amandil hűséges szolgálója a régiek tiszteletével fordult az elsőszülöttek felé, ám épp megingathatatlan hitéért kellett halállal adóznia – az uralkodó katonái elfogták, s feláldozták a Fekete templomban.
Menelrilt mindenki odaadással védte, távol tartották a kegyetlen külvilágtól. Büszkék voltak rá a Hűségesek, hiszen csodaszép volt, akár a tündék és a szemében hasonló csillagfény ragyogott, mintha meg akarná testesíteni mindazt, amiért a tündebarátok harcoltak. Sajnos hamar híre ment szépségének a városon kívül is, és Sauront dühítette Amandil udvarának szeretete a lány iránt, s annak vészes hasonlósága a tündékhez. Ocsmány, gyűlöletet szító szavakat suttogott Ar-Pharazôn fülébe, kinek félelem költözött a szívébe, hogy a Rómenna falai közt élő Menelril esetleg meghódíthatja bájával magának az egész népet. Rettegése közepette ördögi tervet agyalt ki a leány megszerzésére.
A rómennaiak épp a király haragjától tartva fokozták a védelmet Menelril körül, akit nem csak Amandil emberei vigyáztak, hanem Nimloth gyermekének ifjú ágai a Legbelső Kertben.
Menelril messze kitűnt a város emberei közül. Haja ragyogó, leomló aranyzuhataga messzire csillogott a sötét hajú númenoriak között. Szeme pedig olyan kék volt, mint maga a derűs ég, vagy mint a tiszta tengervíz. Gondok sose nyomasztották, így maga volt a boldogság és vidámság a napról-napra komorodó világban, akkoriban ugyanis az emberek legtöbbjének szívébe gyilkos, fekete szorongás költözött be.
Ar-Pharazôn még mindig elég bölcsesség birtokában volt ahhoz, hogy tudja, nem megoldás Rómenna falai alá odaállni és emelt hangon követelni Menelrilt, hiszen csupán szavakkal való kérésre nem fogják neki kiszolgáltatni azt a törékeny lányt, akit hatalmas tisztelet övez a Hűségesek körében, lerohanni pedig még nem merte egykori barátját, Amandilt. Ezért küldte el a fallal határolt városba Armigil fia Argoldot, aki széparcú ifjú volt, s megtévesztően tudott viselkedni bármilyen helyzetben. A király megbízta, hogy a rómennai népben elvegyülve hurcolja ki magával Menelrilt titokban és láthatatlanul. Argoldot az uralkodó fiaként szerette, s az gyakran részt vállalt a Hűségesek szívtelen meghurcolásában, és nem egyszer volt vendég a Fekete Templom oltára előtt.
– De figyelmesen és vigyázva mozogj a Tudatlanok között, hisz széltében terjesztik kémeim, hogy Amandil fia Elendil erősebb, mint sokan hinnék. Vele különösen vigyázz! – figyelmeztette Ar-Pharazôn az ifjút indulása előtt.
Egyik reggel Argold lóra is szállt, szakadt ruhában, mint akit messziről üldöznek, s meg sem állt Rómenna félelmetes kovácsoltvas kapuiig, melyek gyönyörűen magasodtak ki a földből, az akkori ügyes kezű építészek munkáját dicsérve.
Argold háromszor döngette meg a kapukat, mire csillogó páncélba öltözött harcosok tárták ki neki a bejáratot. Rengeteg lándzsa és nemes kard szegeződött rá, amíg átment a város főterén egyenesen Amandil elé, az Oszlopok Termébe. Amandil eleinte gyanakodva fogadta, és szíve mélyén érezte, hogy valami nincsen rendjén az idegennel, de Argold csakhamar elaltatta gyanakvását ravasz szavaival.
– Nagyuram! Kérlek, bízz meg bennem, hiszen a szűkülő világban egyre kevesebben vagyunk mi, a Hűségesek, akik még a régi tisztelettel és félelemmel ejtjük ki a valák hatalmas neveit. Ha mi nem bízunk egymásban, s életünket nem osztjuk meg egymással, óhatatlanul semmivé válunk, és koporsónk lesz a széthúzásunk.
Ilyen alattomosan bölcs szavakkal próbálta az ifjú meggyőzni Amandilt bizalma felől. Rómenna ura elfogadta kérelmét, hogy hadd éljen városában, ám egyik hűséges szolgálóját megkérte, kísérje figyelemmel az idegen minden lépését, hisz mégsem bízhatnak meg minden feltétel nélkül egy ismeretlen helyről jött emberben, bármilyen sugárzó és előkelő is a megjelenése.
Ám az udvarban hamar elnyerte a tündebarátok szeretetét és barátságát. Csodálták harctudását, és szívesen legeltették szemüket szálas termetén, finom arcán. Egy ember volt, aki soha nem békélt meg a jelenlétével, Amandil fia Elendil. Folyton rajta tartotta a szemét és a világ minden aranyáért sem fordított volna neki hátat. Megérezte, amit más nem, hogy Argold olyan, mint egy túl tökéletes kép, mely mindig olyan színekben tündöklik, ami tetszik a szemlélőjének. Argoldot pedig felettébb bosszantotta Elendil ébersége, s nem győzte lerázni magáról éles tekintetét.
Egy nap aztán a Fánál találkozott Argold és Menelril. A fiú gyengéd szavakkal állt Menelril elé, aki nála nagyszerűbb embert még soha nem látott. Argold pedig mesélt neki a világról, hogy mi folyik a többi országban, s Menelril előtt végre felderengett a kinti aggasztó helyzet. Szívében félelem és szánalom kergette egymást, érezte, hogy segítenie kell a bajba jutott tündebarátokon. Ám tudatosult benne, amíg Rómenna falai közt él, ezt nem teheti meg. Hosszú beszélgetéseik pedig oly magasra emelték Argold iránti tiszteletét és csodálatát, hogy hamar beleszeretett az ifjúba. Olyan nagy szerelemmel volt iránta, hogy bárhová, a sárkányok gödrébe is követte volna. A fiú felismerte érzéseit és magában örvendett szerencséjén, hogy ily gyorsan sikerült a leány közelébe férkőznie. Terve már készen is állt a szöktetésre.
Épp a szökőkutak mellett ültek egy fényes délutánon, amikor Argold hirtelen előhozakodott a lánynak a város elhagyásával.
– Ez a város nem jó hely neked, szép Menelril – mondta kedves hangba burkolva álnok szándékát. – Ha valóban szíved vágya, hogy segíts bajbajutott társaidnak, el kellene hagynod Rómennát, mégpedig titokban, hisz Amandil úr féltésében nem engedélyezné ezt neked. Ezek az emberek nagyon nagylelkűek és nemesek, de szinte megfojtanak téged a jóindulatokkal. Hidd el, itt elszigetelve vajmi keveset tehetsz azokért, akik szenvednek. Engedélyeddel én kivezetlek a város falai közül, anélkül, hogy bárki tudomást szerezne róla, csak nem szólhatsz senkinek.
Menelril kétségek közt vergődött. Égette a vágyakozás a jó tettek elkövetése után. Ki akart emelkedni jóságával a többiek közül, hősként akart bekerülni a későbbi mondákba, amelyek Nyugathon embereinek ajkán élnek majd tovább.
– Hová mennénk azután, hogy elhagytuk barátaim városát? Ar-Pharazôn, a Kegyetlen katonái előbb-utóbb a nyomomra akadnának, s akkor hamar vége lenne az életemnek egy fekete templom oltárán elégve. Lelkem minden része azt kívánja, segítsek a bajbajutottakon, ám úgy érzem, törékeny és gyenge vagyok a feladathoz.
– Úrnőm, döntésed a tiéd. Nem áll jogomban olyat kérni tőled, ami közelebb visz balsorsodhoz. Én holnap éjjel elhagyom Rómenna falait, s lehet, nem térek vissza többet – szólt Argold végül, és tudta, a lány szerelme hatalmasabb annál, minthogy hagyja egyedül elmenni.
– Ha te elmész, jó uram, akkor én sem maradok Amandil védelme alatt a Hűségesek városában, hisz távozásod után nekem minden egyes nap örökkévalóságnak tetszene. Holnap a te oldaladon hagyom el hazámat, még ha halálos veszélyek felé jutok, akkor is.
És Argold magában elámult a leány bátorságán és elszánt tekintetén, melyből ezernyi csillag fénye sugárzott rá. Egy pillanatig látni vélte benne Valinor szépségét, de felháborodott saját gondolatain, mert Ar-Pharazôn szolgája lévén Melkórt imádta.
Ezalatt Elendil rossz előérzetektől és rémálmoktól gyötörten sétált fel-alá. Szorongását megosztotta Amandillal, de apja nem értette meg igazán félelmét. Elendilnek másnap akarata ellenére el kellett hagynia a várost, hogy hírt vigyen a Rómennán kívül élő Hűségesek számára, ezért Menelril és Argold könnyen átlopózhattak a titkos folyosókon, szélsebesen, míg már messze nem jártak.
Argold rejtett utakon vezette végig a leányt, mígnem el nem érték Armenelos iszonyatos kapuját, melyen belépve elszáradt kert terült eléjük, középen halványan derengő csonka fatörzs, élettelenül. Az embert ránézvén szánalom és szomorúság járta át. A Fehér Fa már ekkor teljesen halott volt.
Menelril abban a hitben követte Argoldot, hogy az ifjú rejtekhelyre vezeti a városban, ahol kikémlelhetik Ar-Pharazôn sötét titkait, a vár mélyén zajló előkészületeket. Ám Argold rögvest ura elé kívánta vinni a lányt.
Ar-Pharazôn gyilkos boldogsággal fogadta az érkezőket termében. Menelril amint meglátta, megpróbált elszaladni, de egyszerre sok őr ragadta meg karjait, így hát el kellett viselnie fogságát. Mikor tudatosult benne, hogy akit minden szeretetével szeretett, elárult, keserves könnyek hullottak gyönyörű szeméből. Argold feszengve állt előtte, szemét nem merte a lányra emelni, valami belülről feszítette, hirtelen úgy gondolta, gyűlöli a királyt, ezt a szívtelen, hatalomra éhes, tévútra tért embert, és felragyogott szeme előtt Valinor káprázata, amelyet Menelril tekintetében vélt felfedezni.
Kirántotta rejtett tőrét és nyomban a király felé ugrott. Az őrök abban a pillanatban eleresztették Menelrilt, s rávetették magukat. Két katonát leszúrt Argold, de Ar-Pharazônig nem bírt eljutni. Az őrök megkötözték és Menelrillel együtt elhurcolták a Fekete Templomig.
Ar-Pharazôn nagyon elégedett volt magával, hogy a Hűségesek féltett úrnőjét sikerült kézre kerítenie, és ennek örömére városában nyomban közhírré adta a lány kivégzését. Őmaga ment a csapat élén, mely az áldozó oltárhoz vitte Menelrilt. Magukkal hurcolták Argoldot is, akihez kivégzésük előtt még szomorúan odafordult a király.
– Armigil fia Argold! Fiamként szerettelek, de csalódnom kellett benned. Bűnöd, hogy imádattal fordultál a valák felé, akik kisajátították az örök élet földjét és nekünk a szenvedést hagyták csak meg. Élhetsz utolsó szavaddal, ha esetleg megbánásod akarod tudatni a jelenlevőkkel.
Argold felemelte fejét, – tekintete immár tiszta volt és bátor – látszott, hogy szólni fog.
– Csak ennyit mondanék: Mind rossz úton jártok ti, akik a Fekete Melkórt tisztelitek és nem a fényes valákat. Előbb-utóbb utol fog érni balsorsotok, s akkor hiába menekülnétek majd el, senki nem veszi oltalmába a népeteket.
Azzal odaköpött Ar-Pharazôn lába elé, kirántotta a kardot az ámuló király kezéből, s saját maga vetett véget életének. Menelril máglyahalált kapott, de a Fekete Templomba még aznap éjjel villám sújtott bele, és hatalmas sötét kupolája kettérepedve hullott alá a Sötétség hódolóira.
Menelril és Argold történetét a tündék azóta is őrzik a szívükben, kedves a számukra, hiszen a régi és dicső emberek emlékét őrzi, akik Nyugathon lenyűgöző városaiban éltek a múlt időkben.