Az idős asszony jól értett a gyógynövényekhez. Minas Tirith lakói csak úgy emlegették: a Füvesasszony, mert valódi nevére már nemigen emlékezett senki. Az Ispotály közelében élt egyedül, de soha nem volt magányos. Ha nem a gyógyulni vágyók keresték fel valamilyen hatásos medicináért, gyerekek kicsiny csapatát látta vendégül kunyhójában.
─ Füvesasszony, mesélj!─ kérlelték az ifjak egy tavaszi délutánon.
─ Már minden mesémet hallottátok.
─ Ó, biztosan tudsz még!─ simogatta meg hízelkedve egy apró lányka az idős ember reszketeg kezét.
─ Hm, lássuk csak. Igazad van, valóban ismerek még egy történetet; egy fiatal lányról szól, akinek mindent el kellett veszítenie, hogy ráleljen a boldogságra. No, akkor figyeljetek a mesére!
Freda kinyitotta szemét. Nem tudta, hol van, s nem értette, miért olyan gyenge. Lassan felült, de ekkor testébe borzalmas fájdalom hasított. Oldalához kapott, s a keze véres lett. Nem emlékezett semmire, csak az eget elsötétítő fekete nyilak záporára, a belémaró kard hideg pengéjének érintésére, s a kínra, amely elől nem menekülhetett. Még hallotta egyik fivére kétségbeesett kiáltását, de azután minden elnémult.
─ A testvéreim! Lehet, hogy nem élnek! ─ hasított a félelem Freda lelkébe. Végső erejét összegyűjtve felállt, s egy vastag faágra görnyedve bizonytalan léptekkel elindult. Nem kellett messzire mennie, hamarosan meglátta drága vérei földön heverő testét. Idősebbik bátyja, Fredegár még élt.
─ Freda, Freda… ─ suttogta.
─ Itt vagyok, kedves. Ne félj!
─ Freda, a Halál párviadalra hívott, s én alulmaradtam a küzdelemben. Mellemnek szegezett karddal áll felettem, s türelmét vesztve hamarosan lesújt. Nézd szeretett testvérünket, Fredlaint, kinek ajkáról már nem csendül többé szó!
─ Bátyám, kérlek, te ne menj el!
─ Az Elmúlás nagy úr. Ha egyszer döntött, nem másítja meg szándékát. Egyre gyengébb vagyok; szemem már csak a fekete homályt látja, s édes hangodnak egyre hosszabb utat kell megtennie, hogy eljusson fülemhez. Ím, a Halál most bevégzi munkáját! Kérlek, bocsáss meg, hogy magadra hagylak! ─ az ifjú nagyot sóhajtott, s a sóhajjal együtt lelke is elszállt.
Freda végigsimította fivérei sápadt arcát, miközben könnyei forró záporként hullottak.
─ Mindenki elment, aki valaha is fontos volt számomra. Létemnek immár nincs értelme. A Halál énértem is eljön, ha nem ma, akkor holnap. Ám addig sem várok Rá rettegve, hanem elébe indulok bátran!
Óvatosan lefejtette Fredlain ujjait a vérszennyezte tőr markolatáról, s csókkal illette testvére tenyerét.
─ Ó föld, idd fel, fogadd magadba kiömlő vérem, mert nekem már nincs szükségem rá! ─ kiáltotta térdre zuhanva, s lesújtott a gyilkos fegyverrel. Ám mielőtt a pengével szívébe hasíthatott volna, erős kéz ragadta meg karját. A lány a fájdalomtól felsikoltott, s elejtette a tőrt. Felnézett. Egy gyönyörű, de mélységesen szomorú szempár tekintett rá, s csengő hang szólt:
─ Nem dobhatod el az életed!
Fredával őrült táncba kezdett a világ; szédült, sebéből néma patakokban folyt vére. ─ Itt van hát a vég! ─ gondolta megkönnyebbülten, s öntudatlanságba zuhant.
Amikor eszméletére tért, puha, gondosan megvetett ágyban feküdt. Erőtlen volt, tagjaiban hordozva a Halál érintésének emlékét, de az oldalán lévő szúrt seb már nem okozott fájdalmat. A szobában néma csend honolt, s kintről sem szűrődött be nesz. A kíváncsiság legyőzte gyengeségét; felkelt, magára öltötte a faragott széken heverő ruhát, és kilépett az ajtón. Teraszok hosszú során egy gyönyörű kertbe érkezett. A fák közül magas, tiszteletet parancsoló tünde lépett mellé; arca nemes, kortalan, szemében az elmúlt évezredek végtelen bölcsessége.
─ Elrond vagyok, üdvözöllek Imladrisban. Örömmel látom, már jobban érzed magad.
─ Köszönöm uram. Ám nem akarok visszaélni vendégszereteteddel, s mihelyst erőm visszatér, elmegyek.
─ Nem kell sietned. Ezekben a zűrzavaros időkben egész Középföldén kevés oly helyet találsz, ahol biztonságban lehetnél egy ideig. Erőszakkal azonban nem tartóztatlak; rajtad áll, melyik utat választod. Most magadra hagylak. Dönts megfontoltan!
Freda egyedül maradt. A tünde szavai mintha megnyitották volna emlékezete lakatját. Már tudta, hogyan került oda. Tisztán, élesen látta a rávetődő szomorú tekintetet, s hallotta a suttogó szemrehányást.
─ Azt a szempárt nem felejtem el, amíg élek. Bár bizonyára neheztel rám, s megvet tettemért, mégis úgy szeretném csak egy pillanatra látni, hiszen ő az egyetlen, akihez kötelék fűz, még ha ily törékeny is.
Imladris szépsége csodálattal töltötte el Fredát. Érezte a mindent betöltő szomorúságot, mely lelkében visszhangozva saját fájdalmával egyesült. Bánatának terhe elviselhetetlen súllyal nehezedett rá. Zubogó forrásként feltörő könnyeit nem tarthatta, térdre rogyott, s hangosan zokogni kezdett.
─ Akiket szerettél, nem távoztak hiába!
A lány hátrafordult. Élete megmentője, Elfaron állt előtte, kinek csillagszemében ugyanaz a szomorúság bujkált, mint legutóbb. Freda lehajtotta fejét. Úgy érezte, ha tekintetét a tündére vetné, azzal bemocskolná a Szépek népének gyönyörű fiát.
─ Igen, haláluk bármily fájdalmas is, de nem volt hiábavaló─folytatta Elfaron─, hiszen te életben maradtál. Ha azonban a halálba menekülsz, értelmetlenné tetted volna áldozatukat!
─ Ó, uram, kérlek bocsáss meg! Szó nincs, mi kifejezhetné mélységes szégyenem és megbánásom előtted s megholt fivéreim, szüleim előtt, kik az élet tiszteletére tanítottak! Elárultam őket, hálátlan, gyáva ember vagyok! ─ suttogta Freda alig hallhatóan.
─ Nem kell bocsánatot kérned ─válaszolt a tünde szelíden, s karját nyújtotta a még mindig térdeplő lánynak.
─ Hát nem vetsz meg?
─ Hogyan is tehetném? Az elkeseredettség olykor meggondolatlan tettekre ragad. Magányos voltál, telve félelmekkel. Ezért nincs jogom elítélni.
Egy ideig szótlanul sétáltak az alkonyi sugárban fürdő kert fái alatt. A csendet a Szépek fiának szavai törték meg:
─ Örül a szívem, hogy lelkedbe, ha lassan is, de visszatérőben a béke. Sajnos most nem időzhetek tovább, hamarosan őrségváltás lesz.
─ Uram, még neved sem tudom.
─ Elfaronnak hívnak.
─ Köszönöm, Elfaron, hogy megmentettél önmagamtól!
─ Nem hagyhattam egy apró bimbót elpusztulni, mielőtt még kinyílhatott volna teljes szépségében ─ válaszolt a tünde meghajolva.
Völgyzugolyban Freda békességre lelt. Ereje visszatért, s lelkének mardosó fájdalma szelíd szomorúsággá enyhült. Már nem volt magányos többé; hű barátra és támaszra lelt Elfaronban, aki gyakran felkereste őt.
Egy nap azonban úgy tűnt, Freda hiába várja, a Szépek fia nem jött. A lányt reggel óta különös nyugtalanság kísértette, s a megmagyarázhatatlan rettegés egyre inkább uralma alá hajtotta. Már majdnem leszállt az est, mikor könnyű léptek halk zaja zavarta meg a kert csendjét. Egy harcos érkezett sietve, s Imladris urához kísérte Fredát.
Elrond azon a helyen állt, ahol a Tanács, nem is oly régen, döntött a Gyűrű sorsáról. Akkor a Gyűrűt állták körül, s most egy eltávozott lelket. Akkor iszonyat ült az arcokon, most mélységes bánat. A tündék utat engedtek a lánynak, aki ekkor pillantotta meg Elfaron holttestét a terasz közepén heverve.
─ Az Árny újabb csillag fényét oltotta ki Középföldén, s immár három, szívemnek kedves lényt ragadott el tőlem! ─ suttogta, s könnyei apró gyöngyökként gördültek végig orcáján.
─ Elfaron a halála előtt arra kért, ezt adjam oda neked ─ szólt Glorfindel Fredához lépve; tenyerén egy bimbót formázó apró, piros kő hevert. ─ Egy üzenetet is rám bízott: A bimbónak nem szabad elpusztulni, ki kell nyílnia mindenki örömére és vigaszára!
Freda egy ideig még Völgyzugolyban lakozott, míg végül egy napon Elrond háza népével együtt Gondorba indult. Elessar király menyegzője után a Szépek népe visszatért Imladrisba és Lórienbe, ő azonban a fővárosban maradt, ahol egyedül élte napjait. Freda soha nem választott párt magának, szíve Elfaronnál maradt mindörökre.
─ Itt ér véget a történet, gyermekeim. Bocsássatok meg az öregnek, de ma nagyon fáradt vagyok egy újabb meséhez!
Az ifjak nem erősködtek tovább, hanem szép csendben felálltak. A Füvesasszony egyedül maradt. Hirtelen a nyakához kapott, s egy vékony láncot akasztott le róla. A láncon egy apró, piros kövecske csillogott.
─ Elfaron, mily rég, hogy elmentél! Látod, a bimbó nem pusztult el; kinyílt, s éveken keresztül igyekezett vigaszt, enyhülést adni az embereknek. Ám az idő eljárt felettem, s utolsó szirmom is lehullani készül. Mily különös az ember! Most, hogy távoznom kell, még maradnék. Ó, igaza volt a bátyámnak, a Halál nem másítja meg szándékát.
A fáradság lassan eluralta Freda tagjait. Ahogy ereje fokozatosan hanyatlott, egyre növekvő békesség és nyugalom kerítette hatalmába. A lánc a kővel együtt egyszercsak nagy koppanással a földre zuhant. A Füvesasszony elaludt.