Csend szállta meg a termet. Ólomsúllyal tovatűnt szavainkra ült, s vele jött a sötét. Hosszú társalgásunk és a regék most véget értek, tartalmukat kerüli fény – s a remény. A bennük rejlő kérdések fojtó fuvallatként kergették szét kényelmes elégedettségünket. Pedig már azt hittem vége. Mondjuk számomra mindenképpen. A karnyújtásnyira lévő célok mindig homályba borítják a teljes képet – akár fa az erdőt. Mosolygok. Igen, a fák. Már biztosan várnak. Minden olyan gyorsan történt, s alig, hogy szabadultam rémisztő gondoktól – helyüket honvágy veszi át.
A vita most folytatódik. Súlyos teher, számtalan teendő, de kevés egyező érv, s gondolat. Úgy látszik ez nem csak mifelénk zajlik így. Közös a cél, de a temérdek út számos kérdést vet fel - olyat, melyet vezető szó nélkül nehéz összefogni. Márpedig itt - rajtunk kívül persze - mindenki nagynevű és hatalmas. A régi torzsalkodások ismét terítékre kerültek, s ez nem gyógyír bajunkra. Csapódó gondolatok, pusztítás, küzdelem – nekem ez sok, fuldoklom. Túl messze kerültem otthonról – ez idegen világ és nem szeretem. Itt olyan más - belőle nekem nem kell. Legyen csak azoké, akik élik – hajdan fontosnak tetsző perpatvaraink most jelentéktelenné olvadnak, mégis vágyom rájuk – a jelen más - sötét és fáj.
Levegőért kapkodok, de lassan vége. Megnyugszom. Elvégre csodaszép itt. Azt hiszem, szívesen utazgatnék a völgyekben. Hallom a patakok hangját – csobogásuk megtisztítja lelkem. Tovatűnő habjai messzire viszik a homályt. Nem kár érte - történetem teljes. Átéltem a kalandot, egy időre most megpihennék. Mivégre a világ szépsége, ha nem élvezhetjük? Meg is sértődne a táj, ha mindig csak átrohannánk rajta. Dombnak föl, völgybe le, folyón át - aztán vissza. Egy jó ebéd bizony többet ér.
Szinte elringat a beszéd. A vita fel-fellángol, a szavak átfolynak rajtam – így talán csak kevéssé mérgeznek. Mindenki külön-külön vívja harcát, s úgy látszik, mintha csak nekünk nem lenne saját, kusza érdekünk. Rólunk nem hallottak, egymásban nem bíznak – így beszédük hevében kapoccsá öntetünk. Milyen gyarló egy világ – ki használná, nem kapja – ki hatalmas, fél – ki meglelte, már gyenge – nem lehet senkié.
És ismét itt a csend - lelkemnek feszül. Önpusztító vágya, mint zsibbadás kúszik belém. Érzem a sorsom - drágállom árát, de ha a szív irányít, józan ész csak süket fülre lel. A teremre telepedett kínzó várakozás szinte tapintható - senki sem tekint rám, de egy egész világ figyel. Felállok, hogy erőre leljek - ajkaim szóra nyílnak:
- Én elviszem a Gyűrűt – Ó, én balga, mit teszek? – bár az utat nem ismerem...