A harmadkor végén a nagy király, Ärägorn már nem élt, Ärwen pedig már elhagyta az embereket, hogy halandó magányában szomorúságtól telve járta Lorien erdejét. Féltünde fiai sem keresték már az emberek társaságát, békére vágyva az erdőket járták és vadásztak. A tündék réges-régen elhajóztak középföldéről, hogy ráhagyják azt az emberekre, de ők a nagy király halála után lassan elfeledték mindazt, amit ő tanított nekik és szövetségük felszakadozott. A Valák pedig félelemmel telve figyelték féltett világuk, Arda bukásának kezdetét, mert bár a gyűrű megsemmisült, a sötétség ismét gyülekezni kezdett Mordor fölött…
Gomolygó viharfelhők vonták be a távoli táj szegélyét. A horizonton sűrű, tömött falként sorakoztak fel az ork seregek, hogy Gondort lerombolják a föld színéről. Aztán a sereg meglódult, és a föld remegett a vár falai előtt, ahogy a szörnyű teremtmények lábai letapodtak minden leheletnyi életet útjuk során. A következő nap éjszakáján érték el a falakat és rettentő üvöltések kíséretében megkezdték az ostromot. Gondor magára maradt az ostromban, sem Rohan, sem pedig Ithilia nem sietett segítségére, és maroknyi serege reményvesztetten sorakozott fel a falak tetején, hogy visszatartsák a pusztítást.
A félelem megülte a romos toronyszobát, betöltötte azt, és fémes ízűre tömörítette benne a levegőt. Szinte tapintani lehetett, ahogy egyre nőtt, és a gyermek már-már fuldokolt, de mégsem mert mozdulni sem. Rettegett attól, hogy észreveszik. Hallotta a folyosóról beszűrődni a hangjukat, szinte már látta ocsmány arcukat csukott szemei mögött és egyre csak reszketett. Szíve minden dobbanása robajként töltötte be a testét és vére úgy zúgott pattanásig feszült ereiben, hogy bőre lüktetett és fájt tőle. A koszos, vérszennyes, szűk kis rejtekében összekuporodva lapult, és várta, hogy múljon a csata odakinn. Nem tudta meddig, nem tudta mióta kucorog ott, mert elveszített minden kapcsolatot az idővel, csak azt tudta, hogy ha megtalálják az orkok, végeznek vele is, ahogy anyjával és apjával is végeztek.
Aztán egyszer valahogy elnyomta az álom. Kimerült teste feladta, cserbenhagyva őt, és tudata ismét átsiklott abba a világba, ahol már számtalanszor járt. Alig lépett párat, talpa alatt érezve a simogató zöld fű selymes szálait, szinte a semmiből ott termettek a fénylények, ahogy ő nevezte őket. Körbevették, felemelték, és határtalan szeretettel ölelték magukhoz. Alaktalan testük fényesen pulzált, a szivárvány színeit villantva fel minden egyes mozdulatra. Megérintették az arcát, a haját és a ruháit, de ő nem félt. Érezte, hogy a testét átjárja energiájuk, és ettől új erőre kap. Lágy hangon daloltak neki, és féltőn közrefogva vezették őt.
Az álom hirtelen megváltozott. A selymes fűvel borított, aranyló fényben fürdő táj, melyet oly jól ismert, eltűnt és ő halványan megvilágított, barlangszerű csarnokban találta magát. A fénylények „V” alakban gyűlve köré, és bíztatták, hogy lépjen előre. A sziklák simára vésett felületén, helyenként látszott csak egy-egy marás. A kő szürkeségébe márványos pókhálót rajzoltak a belé vegyült kristályok és ásványok, amelyek saját fényükkel ragyogtak, lassú ütemes pulzálással. A fénylények gondolatára, dalaira újabb és újabb csodaszép kristályok és drágakövek vegyültek a durva, szürke kőbe. A gyermek érezte, hogy a belőlük áradó energia átmossa, alakítja, átformálja minden porcikáját, míg végül teste megszűnt fizikai formájában létezni. Egy lett a fénylényekkel, és ők egyek lettek ővele. Tudatuk összekapcsolódott, látta hogyan lettek, honnét származnak, megértette, miként hozták létre szeretett világukat, és hogy ő tünde származása miatt mindig is közéjük tartozott, hogy hosszú évezredek óta őt keresték.
Hirtelen hangos moraj törte meg a csarnok néma áhítatát. A sziklafalak megremegtek, mire a fénylények a gyermek köré gyűltek, és óvón fedték el őt pulzáló fénytestükkel. Omladozni kezdtek a falak, sűrű sötétség áradt a repedésekből és a kristályok pulzáló fénye ellobbant, ahogy a robaj fülsiketítően hangossá vált. A gyermek átérezte a lények félelmét, hallotta sikolyukat, és küzdött, hogy segítsen, de nem tudott.
Tudata sikoltozott, szemei vadul rebbentek, és a tüdeje úgy mozgott le s fel, mintha erővel préselnék beléje a levegőt, de ő mégsem érezte azt. A teste jéghideg volt és merev, mintha órákat töltött volna azon kívül, amikor tudatosult benne, hogy magához tért. Körötte néma csend volt és sötétség. A kinti szürkeségbe nem villantak szikrázva összecsendülő pengék, megszűntek a csatakiáltások, nem hörögtek a sebesültek, a folyosón nem sikoltottak halálfélelemtől rettegő ocsmány lények, csak vészjóslóan mély némaság ülte meg a harctól sebesült várat.
Lassan feltápászkodott a vértől sikamlós, mocskos padlóról, és a kőtörmelékek között botladozva kitámolygott a szűk szobából. Agyában még hallotta a fénylények féltő, óvó hangjait, és látta, hogy a tekintetében ott lüktetett még a fényük, amikor egy megrepedt kristálytükör előtt haladt el. Döbbenten kapta vissza a fejét. Teste ugyan a régi volt, de a szemei helyén lassan pulzáló fény ragyogott. A gyermek sikítani akart, de hang helyett fehér fény csapott fel a torkából. Kezét a szája elé kapta, de a fény kifolyt ujjai között, és körbeölelte őt. Alakja felragyogott és változni kezdett, majd megszűnt fizikailag létezni. Megnőtt, kitágult, de mégsem enyészett a semmibe, és ő már másként látott mindent. A sötétben látta a halottak testét, és a körülöttük értetlenül tengődő szellemeiket. A fényre most mind felé fordultak, és döbbent tekintettel meredtek rá. Tudatába megannyi kérdés furakodott, és a gyermek rémülten sikítva próbált szabadulni a gyötrő hangoktól.
-Ti már nem vagytok emberek! – kiabálta – Meghaltatok! Menjetek, és hagyjatok engem békén!
A szellemek elhátráltak, és némán engedték őt tovább.
A lerombolt vár többi helyisége is hasonló állapotban volt. Telis tele a csata szörnyű nyomaival, eltorzult pózba merevedett, a felismerhetetlenségig csonka testekkel és a köröttük tébláboló szellemeikkel. A gyermek kimenekült a szabadba, de ott is halott táj fogadta. Testének fény alakja lebegett a föld felett és ő kétségbeesetten próbálta felfogni, amit látott. A néma felkiáltójelként meredező kopasz fákat, a feketére perzselt talaj szívszorító látványát, halott állatok szétszórt testeit. Aztán a távoli horizonton valami felfénylett és csalogatón hívta őt magához. Ösztönösen arra mozdult, majd egyre gyorsabban suhant a fény felé. Halott erdők, tájak, lerombolt épületek és nyílvesszőkkel teletűzdelt testek maradtak mögötte, de ő csak a fényt látta. Aztán odaért és újra elöntötte az a határtalan boldogság, az a békés nyugalom és szeretet, amit álmában is érzett. A fénylények kis körben gyűltek össze a selymes zöld füvön, de a gyermeket látva szétváltak és boldog, dallamos hangjuk újra felcsendült. Maguk közé fogadták őt és teste felfénylett közöttük, ahogy összezárták körötte a kört, amiben felé áradt energiájuk. A gyermek feltöltődött, aztán túlcsordult rajta a dallam és a fény, szétáradt és ott, ahol a halott tájhoz ért, életre keltek a fák, foszladozni kezdett a sötétség, és a halott testek beleolvadtak a földbe. Megértette, hogy a fénylények rajta keresztül terjesztve ki dalukat, gyógyítják a sebeket, amit a pusztítás ütött a tájon. Lassan alakult minden, mint egy láncfolyamat, amit már semmi sem tudott leállítani. A fák erőteljesen nyúltak az ég felé, a fű kisarjadt ott, ahol a halott testek a földbe olvadtak és az erdőt kedves neszek töltötték be. A romok eltűntek és a föld hálás sóhaja elárasztotta a gyermek tudatát.
Aztán a fénylények elhátráltak tőle, akinek alakja már túltágult rajtuk is. Ő széttárta fényesen pulzáló karjait és egyenként magába fogadta őket. Teste felizzott, színek milliárdnyi árnyalata hullámzott át rajta, ahogy beléje áradtak és betöltötték testének minden részét, hogy végül a tudatuk végleg összeolvadjon az övével.
A nap melegen sütött rá, és érezte, hogy lágy szellő cirógatja a bőrét. Szeretettel élesztgette a föld, és ő kinyitotta fényes smaragdzöld szemeit. A fák felsóhajtottak, amikor felült, mert bőre ragyogóan fehérré vált, haja mézszínben omlott a csípőjére és alakja oly lágy és kecses lett, hogy egy pillanatra elámult az erdő is. Zavartan nézett körül és elcsodálkozott hosszú, izmos lábai és kezei láttán. Nem értette, hogy mi történt, mitől nőtt meg hirtelen. Körülötte minden megváltozott, a táj lágy dallammal köszöntötte őt, a levelek a simogatták a testét, a patak lágyan ölelte körbe a bokáit. Betöltötte a felé áradó szeretet, és ő csilingelő hangon kacagva suhant a fák között oly gyorsan, hogy hosszú haja úszott utána a levegőben. Aztán egy tisztásra érve karjait az égnek emelte, táncolni kezdett és egyre csak énekelte gyönyörű hangján a dalt, amit a Valák a tudatába súgtak, s melynek nyomán új élet sarjadt az erdőben. Ujjaival a fák kérges törzsét cirógatta, lábai nyomán ragyogott a föld, aztán elcsendesedett és letelepedett a tisztás közepén fekvő kis tó szélére, egy nagy lapos kőre. Félrebillentett fejjel hallgatta a mesét, amit a Valák suttogtak, hosszú haja körbefogta a testét, lágyan hullámozva a szellőben. Az Valák pedig elmesélték neki Arda történetét. Elmondták, hogy ő most már Arda részévé lett, miután általa született újjá. Azt is mondták, hogy mostantól az ő gyermekük, és örökké létezni fog, amíg az erdővel marad. Smaragdszín szemeiben fel-felvillantak a Valák fényalakjai, ahogy egyik a másik után lépett elő a tudatában, hogy elmesélje szerepét Arda teremtésében. Ő közben a vizet simogatta ujjaival és csilingelő hangján dúdolta tovább a dalt.

2003. 11. 14.