„Se elfek, se gnómok ne bírjanak vele,
Ne fogdossa csakúgy, embereknek vágyó keze.
Mogorvában kotlik Lúgborz, legyen néki jussa,
Egyedi a márkajele, éjjel-nappal azt kutassa.
Még valami, jó ha tudod ezt is:
Felhasználva rosszabb, mint a bubópestis.”


I. könyv

Agyűr Hű Szövetsége

×××××

A Mindenható legyen veled, Balgaságod, ki mély értelmű reményektől tápláltan költségekbe verted magad, eme iromány elolvasását tűzvén ki célodul. Ha imígyen cselekedtél, nem szaporítom fölösleges szavaim garmadáját, hanem belerántalak e sorscsapás törvénytelenül kavargó dagályába.
Tudod-é, merre is lelhető fel a Kegye? Nem? Ne szégyelld, s hidd el, csak hasznodra válhat, ha nem vetődsz a környékére, még véletlenül sem. Mindenesetre, most némi felvilágosítással szolgálnék: az Úr kegyéből, a Kegyében tengetik siralmasan sivár napjaikat az Univerzum legelfuseráltabb teremtményei, az óbabok. E mesefigurák a gnómoknál is apróbbak és megmagyarázhatatlanul szőrösek. Mezítláb járkálnak, mint az Új-Zélandiak, s reggeltől-napestig pipákolnak. Az unalomig fújják azt a közel fél tucat nótát, amit az elmúlt másfél évezredben kreált felette produktív fajtájuk. Kicsiny, élelemmel rogyásig megpakolt spájzokban laknak, rendszerint egyedül, mert ki nem állhatják egymás idegölő társaságát. Mindezek dacára megvesznek a nagyobb összeröffenésekért, ahol pukkadásig tömhetik magukat és kielégíthetik iszákos hajlamukat.
Ők hát az óbabok, s ők ezen anti-irodalmi szülemény kétségbe vonható hősei. Másokkal is megismerkedhetsz majdan, akik nem sokkal lesznek jobbak náluk, azonban mellőzöm a veszélyes hajtűkanyarokat, hömpölyögjön csak tovább az események folyása. Valamikor, a távoli, ködös múltban eszmélünk magunkra, a dúsan zöldellő Kegyében…
Ünnepre készülődtek Óbabfalván, a hírhedett Billog sokadik születésnapjára. Mindenki lázasan ténykedett, nem csoda, hisz heveny influenzajárvány vágott rendet az óbabok sorai közt. Fritőz, Billog unokaöccse, egy madárcsiviteléstől élénk útkereszteződésben vert tanyát, valamiféle tárgyat forgatván a mancsaiban. Hallotta, hogy az öregebbek KÖNYV-nek nevezik ezt a valamit, ő azonban még sosem tapogatott ilyet. Áhítattal szimatolta, kaparászta és, - bizony, felette merészen! – meg is nyaldosta. Tanakodva túrt bele lucskos üstökébe, amit a helyi divatnak megfelelően faggyúval tett még zsírosabb állagúvá. Oly elmélyülten próbálta megfejteni a KÖNYV nyitját, hogy észre sem vette a feléje vágtató kordét. Egy lópata hagyott maradandó nyomot a homlokán, míg valaki vidáman lekiáltott hozzá a magasból:
- Hahó, Fritőz! Mit hemperegsz a mocsokban?
Gundel volt az, a rózsaszín mágus. Bő köpönyegbe rejtette aszott alakját,
fejébe házilag kötött sapkát nyomott. Szakálltorzóját gondatlanul ápolta, így felette röhejesen festett. Reszketeg kezében, a gyeplő mellett, göcsörtös járókeretet szorongatott.
- Ver az Isten, Gundel – porolgatta mogorván a nadrágját Fritőz. – Megint rájársz a kegyei kosztra?
- Miféle beszéd ez, apró óbab? – tudakolta a mágus, járókeretével fültövön suhintván Fritőzt. – Természetesen Billog köszöntésére van jelenésem.
- Ja, ja… - szédelgett jobbra-balra az ifjú óbab.
- Kászálódj mellém – bíztatta Gundel. – Vezessük e szamarat a településre! – harsogta, midőn a rozoga tákolmány elé fogott, fülét-farkát kimerülten lógató csacsira mutatott.
- Van neve? – élénkült fel Fritőz, aki köztudottan, fajtájától eltérően, megveszett a lábasjószágokért, nem csupán kondérból óhajtván meríteni behatóbb, testközeli ismereteket belőlük.
- Bagó – vetette oda foghegyről a mágus.
- Vagy úgy… - ingatta kobakját az óbab, viszketeg hallószervét dörzsölgetvén.
Felkapaszkodott a bakra, s belefújta orrát Gundel darócból toldozott-foltozott kosztümének szegélyébe.
- Mehetünk – közölte megelégedetten.
Két taslitól csengett még a füle, mikoron elérték a legelső vityillókat. A faluőr először nem hitt a szemének, majd meggyőződvén arról, hogy valóban nem tévedett, a közeli harangtoronyhoz masírozott és eszelősen kongatni kezdte a vészjelzőt. Szinte pillanatok alatt temérdek óbab lepte el az utat, ilyen-olyan zöldségeket, cserépdarabokat, féltéglákat markolászván. Gundel váratlanul, kavargó szeméthegy közepében lelte magát. Kétségbeesetten igyekezett irányítása alatt tartani Bagót, azonban Fritőz gonoszul belemart gyeplőt szorongató jobbjába, majd legényesen a földre hemperedett. A szamár megtáltosodott és jobbra-balra kapálva letért az útról, egyenesen a közeli erdőségnek… Néhány óbab vidáman megveregette Fritőz vállát, majd mindenki folytatta félbeszakított teendőjét.

×××

Billog, aki esztétikus látványnak pillanatig sem nevezhetően olybá hatott, mint holmi kis aszalt füge, egy füstölgő romhalmaz előtt üldögélt, amit önkényesen a számítástechnika csúcsának hívott.
- Üdvözöllek a Való Világban! – fel se pillantott, amikor a vértől csatakos, össze-vissza karmolt Gundel csoszogott mellé.
- Egyszer még felfúvom a kis parazitákat! – hörögte Gundel, köpönyegének foszlányait tisztogatván.
- Ne vedd a szívedre – bólogatott együttérzően Billog. – Az a Fritőz gyerek mindig is haszontalan volt. Egyszer belefojtott egy ménest a latrinába…
- A lakod fattya! – dörrent rá a mágus, majd fújtatva erőt vett mérgén. – Rendben… Feledkezzünk meg a kis túróról! Amiért jöttem, sokkal fontosabb – sunyin körbepillantott. – Még mindig képes vagy lefagyasztani másokat?
- De még hogy! – lelkendezett a vén óbab. – Ez a micsoda, amit Gallontól töltöttem le, egyszerűen kicsinál minden gépet!
- Frenetikus! – tapsikolt Gundel, ám váratlanul, szeszélyesen suttogóra fogta. – Nagy bajban vagyunk… A kenyéren elvékonyodott a vaj…
Billog kissé elhúzódott, ijedten elkerekedett szemekkel meredve a mágus, orra előtt hadonászó mutatóujjára.
- …Aaa..a…kenyéren?…
- Most minek ismételgessem?
- Nem tudom… Csak olyan jó hallani…
- Kamubor visszatért – közölte ellentmondást nem tűrően Gundel, nagyot toppantván járókeretével.
- Ő az, akitől úgy tartunk? – tudakolta vidoran Billog.
- Ő. Agyűr ükura…
- Miért Agyűr? Olyan fekete?
- Olyan setét…

×××

Az esti duhajkodásra mindenki igyekezett a legkarizmatikusabb formájával előrukkolni: már időnek előtte benyakalták otthoni készleteiket, s mértéket nem ismervén tömték magukba a penészes uborkát, ami, a globálhiedelemnek megfelelően, eme kis karikatúrák csúcsfavorizált étkének számított. Csupán attraktívabbá óhajtván válni, házilag jól bepiszkították magukat, szenes disznózsírral gondosan bedörzsölték foghíjaikat, nyakukba félhurkát vagy többhetes brióst akasztottak. Többen, kisebb szemétdombot harácsoltak össze, amit a falu közepén álló, legvénebb bükk alá ürítettek: erre hívatott majdan az ünnepelt állani. Gundel, restnek egy pillanatig sem tekinthetően, lelkes készülődésbe fogott, hogy akkor repítse levegőbe az egész kócerájt, amikor lehetőleg mindenki összegyűlt már…
…Billog türelmetlenül intette csendre karikás ostorával a nyughatatlanabbakat. Mikoron végtére is mindőjük, holmi vassal tele szütyő, eldobta magát ott, ahol a fenyítés érte, az ünnepelt megkezdte rejtélyes mondandóját:
- Lennétek bár másutt, kedves Szálkalábúak, Sáskálódók, Sündörgik, Muflákok és Pupákok! Nem is beszélvén kedves unokaöcsémről, Tarisznyákodui Fritőzről! – nagyot hörpintett a mancsában szorongatott butéliából, majd imígyen folytatta –Nagy hírem van a számotokra! Elmegyek. Nem azért, mert olyan rossz társaság vagytok, hisz rosszabbak már nem is lehetnétek, hanem a VAJ végett… Bámultok, mi? Majd megértitek, mikoron a fejetek egy póznán fog lengedezni a friss tavaszi szellőben. Addig is evakuálom magam. Fritőz, te lelj rá! A harmadik fiókba tettem, pontosan megboldogult nagyanyád bajuszkötője alá. Gundel majd mindenről felvilágosít, ha meg nem, akkor jobb, ha a második fiókban lévő mérget választod… - e baljóslatú szavak kíséretében lekászálódott a hevenyészett kupacról, nyakába egy „Itt vagyok!” feliratú táblát akasztott, s komótosan kibaktatott Óbabfalva életéből.
- Most mihez kezdesz? – tudakolta Savó, a helyi ganajtúró óbab.
- Megtanulmányozom az örökségem, majd vedelek egy nagyot – vélte bizonytalanul Fritőz.
Billog szavainak értelmén rágódván, Fritőz hazafelé baktatott, mikoron váratlanul Gundel alakja tornyosult elibé.
- Tovább ne térj! – intette a mágus. – Savó már felmálházta Bagót. Mennetek kell! Az Izgulok a levelesládád alatt ólálkodnak. Fogd ezt! – zsebéből egy töredezett floppyt halászott elő és a meglepett ifjonc görcsösen összeszorított ujjai közé préselte. – Mostantól te vagy a Vírushordozó! Utad Séd-be vezessen. Ott nem foglak várni. A többit, lehet, hogy meg sem tudod – e szavak kíséretében barátságosan alfelen biccentette az óbabot, majd gyorsan tovahúzta a lábát.

×××

Ostoba barátnál jobb egy bölcs ellenség, tartja a mondás, s felette állta ez helyét Savó esetében, aki pokollá tette Fritőz életét állandóan zaklató, butácska kíváncsiskodásaival. A füldugót forró viasz, majd keserves agyabugya követte, ám ezzel sem ért el tartós eredményt: Savó nem adta fel. Igencsak társasági kullancsnak találtatott. „Helyes – tanakodott Fritőz. – A legközelebbi vásáron eladom rabszolgának. Így lesz pénzem avas szalonnára is.” E gondolatra teljesen felvidult. Könnyeden szökellt egyik szőrös tappancsáról a másikra, majd letaposva a földön előtte kushadó két alakot. Ezek is óbabok voltak, ám lényegesen rusnyábbak Fritőznél és Savónál.
- Mi a…?! – a Vírushordozó ocsmány szófordulatokkal illette őket. – Bumburnyák Trafó és Mukk Csirrkén! Mit kerestek az utamban? Csak nem gombászkodtok?
- Nem – susogta Csirrkén, aki a testesebb volt kettejük közül. – Esetlegesen az úton tanyázó Fekete Lúdvérc elől próbáltunk rejtezni. Te merre?
- Viszem a Vírust Sédbe, ahol nem vár senki és minden ködbe vész – elgondolkozott. – Ennek voltaképp semmi értelmét nem látom, de Gundel és Billog úgy vélték, így helyes – hirtelen felélénkült. – Mi vala ez a Lúdvérc?
- Ő egyike az Izguloknak – magyarázta Trafó. – Itt loptuk az egyik gazda veteményesét, mikoron megpillantottuk a Feketét, ám túl későn, mert ideléptetett a lován, s aziránt tudakolódzott, merre is lelé a Vírusgazdát… Aki most te vagy, ha nem tévedek.
- Ja, ja… - bólogatott kissé dekoncentráltan Fritőz. – És aztán?
- És aztán majdnem felrugtál minket…
- Ezek szerint… - hebegte Fritőz és nem mert megfordulni.
- Szörcsphű! – recsegte valaki a háta megett.
- Az Erő velem van – Fritőz zavartan megvonta a vállát a többiek értetlen tekintetének kereszttüzében.
- Csak úgy érzed az Erőt, mint lábas a benne fővő étel ízét… Szörcsphű… Most én vagyok a me… Melyik barom írta ezt a forgatókönyvet? – hörögte a Lúdvérc.
Míg ezen filózott, az óbabok bekacsáztak a rengetegbe. Már négyen voltak, s Fritőzt ez egyre jobban aggasztotta. Kezdetben akként tervezte, hogy miután megszabadul Savótól, a terhét is gyorsan egy kő alá rejti, azonban a kompánia kibővülésével egészen másként kezdett festeni a helyzet. Most akkor tényleg el kell kutyagolnia Sédbe. Miért is?… Hangosan fel nem tett kérdésére fülrepesztő kacagás volt a felelet. Kérdőn pillantott körbe, s mi a szeme elé tárult, bizony felállította a talpa szőrét: Csirrkén és Trafó egy vén fűzt igyekezett huncutul halálra csiklandozni., míg Savó hatalmas, rozoga körvonalú szívet vésett egy, gyökereit a földből rémülten kirángatni igyekvő ifjú tölgy oldalába. Mielőtt azonban bármi értelmeset is kinyöghetett volna, figyelmeztető kiáltás rezegtette meg a léget:
- El a mancsokkal, perverz szutyadékok! – szakállas mackó érkezett klottgatyában.
- Bocsika… - nyekeregte Csirrkén, amint egy ócska mákdaráló leverte a lábáról.
Fritőz jólesően kapta telibe a csomagjából előhalászott mütyűrrel, majd Trafót célozta meg egy biliárdgolyóval. Savó rettegve bukott térdre, míg a furcsa medve elismerően csapta össze a füleit.
- Bolondul Tamma vagyok – mondotta barátkozó stílusban. – E terület fűvészeként tartanak számon. Köszönöm a segítséged. Téged miként nevezzelek?
- Fritőz. Fritőz a becsületes nevem…
- Úgy, mint az olajsütő masinéria?
- Nem is tudom…
- Ne bánkódj! Lehetnél mondjuk, Gofrisütő vagy Tűzhely…
- Lehetnék?
- Ez most másodlagos kérdés – ingatta gondterhelten a fejét Tamma. – Veszedelmes küldetésed vagyon… esetleg nem… Sebaj! A neveden így is, úgy is változtatnod kellene. Mostantól hívasd magad Valakinek. Ez nem kelthet gyanút senkiben. Ha mégis, akkor már úgyis mindegy… - ezzel hátat fordított a meglepett óbabnak, mentében még vitustáncot ropva Savó mancsain.

×××

Beszürkült a világ, némi, füstpamacsként terjengő légszennyeződés kíséretében, ami település közelségére utalt. Csupán egy komppal kellett átevickélniük a Búrbegyen folyón, hisz Séd fényei amott lüktettek a túlparton. Igen ám, de ki fizeti a révészt? Az óbabok sorsot húztak. Lélegzetvételnyi hezitálás mellőzésével jelölték ki Savót a rövidebbre, minek eredményeként úgy határoztak, áruba bocsátják annak aranyfogait. Már elő is került a harapófogó, mikoron Savó felrikkantott:
- Izgulok!
- Azt meghiszem – vigyorgott pajzánul Fritőz, ám ráfagyott képére az élvezet röheje.
A Kilencek sétagaloppban közeledtek, élükön a Lúdvérckirállyal. Fritőz
ilyen-olyan rémképeket látott, komolyan elhivén, mindez csupán a délben elfogyasztott kilónyi gomba jótékony utóhatásának tudható be. A társai azonban már a kompon ütlegelték a révészt, arról győzködvén, sürgős a dolguk, ám vagyonuk egy szál se. Fritőz elámult: még a végén itt hagyják!
- Savó! – rinyálta mutálón. – El ne kössétek nélkülem!
Laza balettmozdulatokkal szelte át a teret, hogy hármasszaltóval, mesésen könnyedén huppanjon a vízijármű csúszós deszkáira. A Kilencek ámultan tapsoltak, majd kivétel nélkül mind 10 pontot szavaztak meg neki. Fritőz pukedliket hányt és könnyes szemmel integetett a Lúdvérceknek. Irány Séd!

×××

Séd, közel kéttucatnyi kunyhójával és háromszor ennyi tavernájával, valóságos metropolisznak hatott az óbabok szemében, ha pironkodva megpróbálták összevetni Óbabfalva egyetlen kurta korcsmájával és szedett-vedett vityillóival. Amint elérték a falunyílás zárószerkezetét, a kapuőr kikiáltott:
- Ki az ily késői órán?
El is felejtettem említeni, hogy már jó ideje felette besötétedett.
- Kezicsókolom! Tari… - kezdte illedelmesen Fritőz, ám hirtelen meggondolta magát. – Valaki vagyok.
- Szórakozol velem?! Azt kérdeztem, ki vagy?
- Valaki.
- Elég a jóból! Bé akarsz kerülni vagy maradhatnékod van az esőben?
Esett.
- Mennénk mi… - nyekergett Trafó.
- Ti kik vagytok?
- Senki, Hotyhínak, Bögdmánki… - felelte sietve Fritőz.
- Huligánok! A szülőanyátok tejével nem szívtatok fel némi tisztességet?! Sündörögjetek tova, míg szépen van dolgotok! – s nyomatékot kívánván adni szavai súlyának, kósza parittyakővel vágta hókon Fritőzt.
Az nyekkenés nélkül csuklott a sárba. Az óbabok megragadták vezetőjük grabancát, feltuszkolták Bagó hátára, majd tovahúzták a csacsit. Csupán a csalitosban lassítottak, lihegve támaszkodva a redves fatörzseknek.
- Még mozog? – tudakolta Csirrkén.
- Nyíg – bólintott Savó; tisztán lehetett hallani a Vírushordozó fájdalmas nyöszörgését.
- Most akkor hova tovább? – Trafó rátapintott a lényegre.
- Megsúgom – hallatszott ekkor a félhomályból. – Minden út Elfföldre vezet… Pillanatnyilag a tietek is.
- Medvetejre! – kapkodott levegőért beszarin Csirrkén. – Ki szólt?
- Kámfor vagyok és Gundel kebelcimborája – hangzott a felelet az ismeretlenségből. – Megmutatkozom.
Eme bejelentés kíséretében egy csuklyás, hórihorgas figura lépett elő rejtekéből. Elnyűtt tornacsukát és sportos rövidnadrágot viselt. Kacskaringós bajusza alól agyonrágott cigarettaszipka kandikált a vakvilágba.
- Kámfor? – Savó érdeklődve méregette a jövevényt. – Miért pont az?
- Megsúgom – olybá tűnt, az idegen rendkívül nagy örömét leli a titkolódzásban. – Ha baj van, eltűnök, mint a kámfor. Amúgy Araborr a tisztességes nevem, s könnyű engem megtalálni. Karom erős, szívem vidám.
- Királyfi vagy? – ámult el a Savó gyerek.
- Ha hihetek a családfakutatóknak…
- Az imént arra célozgattál, hogy Elfföldre kellene mennünk – tért a lényegre Savó. – Miért?
- Egyszerű – magyarázta Kámfor. – Hosszabb túrát szerveztek, sok-sok kitérővel. Csatlakozhatnánk. A Rőtzubolybeli Megront nagyúr a legtehetősebb szponzora az eseménynek. Hozzá kell hát vezessen a léptünk.
- Mi végett beszélsz többünk nevében? Miből gondolod egyáltalán, hogy tapodtat is mozdulunk erről a helyről?
- Ennek rengeteg oka van – magyarázta magabiztosan az égimeszelő. – Voltaképpen a Vírushordozóról szól a történet, mi csupán kísérgetjük őkelmét. Ráadásul, Megront nagy éhelverést helyezett kilátásba… Hé!! Azért tarthatnánk egy rövidke teaszünetet! – Kámfor megrökönyödve meregette szemét az óbabok hűlt helyére, miközben azon tépelődött, helyes volt-e a kis kákabelűeket Rőtzuboly paradicsomi földjére szabadítani…

×××

Szellődóm. Egyike volt a legnevezetesebb, romhalmazzal tarkított
senkiföldjének. Valami oknál fogva, Kámfor mániákusan e helyütt kívánt tábort verni. Az óbabok próbálták szépszóval meggyőzni, hogy arrafelé rengeteg a kíváncsi turista szempár, esetleg trió, attól függően, milyen lény az érintett, majd a kezefejét és a fületövét kezdték el harapdálni. E vakmerő férfiember azonban megtörhetetlen maradt: egyenként ágyékon rúgta apró útitársait, ezáltal elintézettnek tekintvén az ügyet. Az óbabok fájdalmukat nyeldekelve széledtek szét tűzifa gyűjtögetése és alattomos merénylet kitervelése végett. Kámfor egyedül maradt a még mindig alélt Fritőzzel a szélfútta dombtetőn. Felette aggasztotta a Vírushordozó állapota. Ha esetleg el találna múlani, valaki másnak kell majd a terhet továbbhurcolnia. Nos, ez a személy akár ő maga is lehet… Borzongató kilátás. Apropó, kilátás! Felpattant, s holmi sebzett üregi nyúl, vadul forgatta fejét jobbra-balra. Váratlanul rövid trillázás süvöltött az égre, majd többen is veszett jódlizásba fogtak.
- Izgulok! – recsegte Kámfor, mialatt igyekezett az anyafölddel egy szintbe kerülni.
A fekete köpönyeges alakok hamarosan látótávolságba kerültek, mágikus kardokat suhogtatván láthatatlan fejük felett. Az óbabok lótva-futva érkeztek, nagy zajjal huppanva Kámfor mellé.
- Mi a program? –tudakolta Savó, mialatt igyekezett oly pozíciót találni, hogy minél többet láthasson.
- Szerintem mégis baró ez a hely! – csámcsogta Csirrkén, fél sárgarépát lobogtatván az ujjai közt.
Kámfor megrökönyödve mérte végig őket.
- A helyzet kritikus – minden szavának felette nagy nyomatékot kívánt adni, felállván hát egy nagyobb sziklára, fejébe tollbokrétás kalpagot nyomott. – Két lehetőségünk van – hatásszünetet tartott. – Kiszolgáltatjuk a Vírushordozót, vagy tudomást sem veszünk a Lúdvércek nyomasztó, ereinkben a vért megalvasztó, gyomrunk méhében kínzó görcsrohamokat okozó, kétségbeejtő jelenlétéről, azaz úgy viselkedünk, mintha hétköznapi turisták volnánk…
E minutában azonban ismételten valami váratlan esett meg: elfleány érkezett maréknyi csicseriborsóval. Letérdelt Fritőz mellé, gondosan ölibe vette a fejét, majd sebtiben letuszkolta torkán a zöldséghalmot. Mindenki zavarodottan meredt rá. Hirtelen észbe kapott, gondterhelten rázván meg a fejét:
- Suzssab! Most akkor még nem döfték le. Igaz? – látszott, hogy bántja a dolog.
Kámfor jótékonyan tapogatta a derekát.
- Návrá, már zzelmeygif! Figyelmezz rám, Árván! Nincs semmi baj, úgysem az eredeti forgatókönyv szerint akartunk eljárni… - a Kilencek ekkor estek be a színre.
- Hol tartunk? – kíváncsiskodott a Lúdvérckirály.
- Hol itt, hol ott – vonogatta vállát Savó.
A káoszt csak totalizálta ama csoportnyi japán turista, akik csicseregve özönlötték el a helyszínt. Fotókamerák csattogásától lett hangos a környék. Kámfor szemében rókafény villant. Félrevonta Árvánt és valamit megsúgott neki. Az elfleány serényen bólintott. Hátizsák került elő, hogy gondosan belesulykolják Fritőzt, majd a nádszálvékony teremtés hátára kapta a csomagot és futásnak eredt vele. Kámfor vigyorogva elnyúlt a zöldben, rábukván némi nikotinra. Így kell ennek lennie!

×××

Árván sherpaként küzdött az elemekkel. Kocogott árkon-bokron által, mindvégig az Izgulok jódlizásától kísérten. Magában a legkülönfélébb helyekre kívánta a nemes Araborrt, amiért az oly szépen kérte, oly csodás hangján, mi ragacsos, akár a hajópadlóra dűlt méz, síkos, mint a napra kitett ementáli, és… Na tessék, már megint róla álmodozik! A következő lépésével óvatlanul beletoccsant az útját keresztező erecskébe. Felsóhajtott. A túlpart már Elfföld, vagy miként az közismert volt, Rőtzuboly, Megront nagyúr, az atyja által uralt birodalom.
- Megint vizes lesz a bokám – elmélkedett reményvesztetten Árván, mikoron a Kilencek beérték.
- Segíthetünk? – kérdezték illemtudóan.
- Nem volna hátrány… - vélekedett az elfleány.
A lúdvércek vidáman parolázva a vállukra kapták és áthurcolták a
csörgedező akadályon. Letették a földre, gondosan leporolták a ruháját, jóéjt puszit nyomtak Fritőz fejebúbjára, majd záróakkordként a Lúdvérckirály szabódva kibökte:
- Picur, megvárhatlak?
- Hááát…

×××

Fritőz iszonyatos csengés-bongásra tért magához. Érzékeny hallószerve adta tudtára, miként pofozza komótosan már egy ideje Gundel.
- Nnnaa… - vinnyogta erőtlenül.
- Ki a nyoszolyából! Ideje bowlingozni – közölte vidoran a mágus. – Régóta fásul már a derekad.
- Mi van? Mi van? Mióta…?
- Közel kilenc és fél perce – ingatta a fejét Gundel. - Ennyi pont elég kellett legyen a regenerálódáshoz.
- Hol vagyok?
- Ejnye, be kíváncsiak lettünk! Figyelmezz hát reám jól! Rőtzuboly, elfek lakta földjén vagy, hol Megront az úr. A leánya, Árván cipelt idáig, aki egyebek között Kámfor jegyese. S ha már itt tartunk, útitársaid is szerencsésen megérkeztek, ráadásként Billog a szomszéd lugasban mondja hangszalagra élete mozgalmas történetét…
- A vén kecske! – hörögte Fritőz. – Őt is ide ette a rosseb? – hirtelen az eszébe jutott valami, a zsebéhez kapott, majd megnyugodva konstatálta, hogy üres.
Gundel komoran követte a mozdulatot.
- A Vírus? Szerencsére nem hagytad el, kelekótya óbab! Az Étkezdében jelentékeny kompánia gyülevészedett. A Lemezt tanulmányozván reád várnak csupán, hogy eldöntsék, ki ne tartson véled…

×××

Valóban, temérdek, a legkülönfélébb fajú kreatúra halmozódott fel hátrányosan nagy tömegben a hosszú asztalokkal és rozoga hintaszékekkel tarkította teremben. Leledztek ott harcos emberek, nemes városfiak, gnómok és nem utolsó sorban elfek. Óbab, rajta kívül egy sem! Fritőz szédelegve, megtörten állt ama pódiumon, ahová Gundel tuszkolta. Érkeztükre nagy csend kerekedett. A jelenlévők, illetőleg a Sötét „Nagy Bro” kolosszális teleszkópja, várakozva meredt reá. Közel negyven percnyi feszült hallgatást követően Fritőz rezignáltan közzétette:
- Oké. Elviszem. Hova is?
- Hozzám! Hozzám! – vélte hallani a sztentori mértékekben vibráló lelkesedést.
- Mogorva földjére – közölte Gundel.
- Mondtam én! – lelkesedett a hang.
Fritőz megrázta magát, holmi álmatag révületből riadtan: - Miért ippeg én?
- Ki más? – kérdezte őszinte döbbenettel Araborr.
- Bárki…
- Nem, nem, Mr. Anderson – emelkedett szólásra Megront, elévült mosollyal a képén. – A Vírust nem hordozhatja akárki – agyonrágcsált, sárga pergament húzott elő az ingujjából, kihajtogatta és rajta virító kék szöveg bogarászásba fogott. – Az Írás értelmében, egy óbab kell legyen a kijelölt személy, ő tudja csupán eljuttatni a végzetes terhet Kamubor memóriabankjába…
- Miféle iromány az? – gyanakodott Fritőz.
- Ősi – vágta rá sietve Megront, miközben lapos pillantást vetett Gundelre, aki sunyin próbálta zsebkendőjével letörölni a keze fejét pettyező mélykék foltokat.
- Egyedül megyek? – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba Fritőz.
- Ne aggódj – oszlatta el a maradék reményét is Megront hangja. – Társak fogják könnyíteni a terhet.
- Társak? – rebegte elhalóan az óbab, felette kifinomultan ráérezvén, hogy ebből a kelepcéből biz’ nincs menekvés.
- Mondtam, nem?! …Nyolc balga férfiú szegődik melléd, hogy kilencen legyetek, mint a Gonoszok…
A tömeg felmorajlott. Többen is sebtében a kijárat felé kezdtek törtetni, míg néhányan az ablakon át vetették magukat a mélységbe.
- …Nézd, mint tülekednek elsőként az ösvényre hágni! – folytatta zavartalanul Megront. – Ti lesztek „Agyűr Hű Szövetsége”. E néven neveződtök majdan, hogy megtévesszük sötét őkelmét. Kísérőd vagyon egy gnóm, a neve Simli…
- Neem! – a terem egyik végében eszelős sikoly harsant, melyet az őrök gumibotjainak tompa puffanásai csitítottak el.
- Lakótárs, az elf…
- Persze, persze – bólogatott serényen az elektrosokkolókkal döntésre bírt, enyhén kopaszodó ifjú.
- Beborul, Göndör urának idősebb magzata… - egy bilincsbe vert, szakadozott öltözékű, csapzott férfira mutatott. – Három korábbi társad: Savó, Trafó és Csirrkén… - akiket e pillanatban vonszoltak elő a titokzatos katakombákból, melyek át meg áthálózták a Palota alagsora alanti mélységeket. – És…
- Én! Én! – kajabált Araborr, amidőn megérezte a felé caplató teremőrök leheletét, azonban, kárörvendőn hozzátette gyorsan – Persze, ha Gundel is csatlakozik…

×××

Napok óta rótták az utat a kietlen, sivár vidéken. Gundel trágár kifejezéseket kanyarintván tolta járókeretét a fronton. Őt Fritőz követte, aki egy ideje azzal foglalatoskodott, hogy megpróbált minden kacatot elszórni, amit a szemmel láthatóan felvidult Billog sózott rá a búcsúzkodás alkalmával. Lakótárs a nyomában hajolgatván kommunizálta el az anyaföldnek szánt csomagocskákat. Simli, a veresszakállú gnóm, mogorván suhogtatta alabárdját. Trafó és Csirrkén egymást karolgatván, szipogva csoszogott utána, míg Beborul a sarkukra nem hágott, gyorsabb iramra sarkallva őket. Savó Bagót vonszolta a felette ingatag hátvédet képező Araborr előtt, aki könnyed szívvel fel-felidézte, mily galád módon szűrte össze a levet Árván társalkodónőjével az indulást megelőző estén. Ők voltak hát „Agyűr Hű Szövetsége”, akik egyáltalán nem kívántak arra szervezkedni, hogy kárt tegyenek a Mogorvában székelő Kamubor Rendszerében.
Hamarosan kesernyés hangulatú piknikhez láttak. Évődve kóstolgatták a jobbnál jobb falatokat, amiket az elfek csomagoltak el nekik. Gundel elérkezettnek vélte az időt némi döntéshozatalra.
- Hallga! – vonta magára lanyhadó figyelmüket. – Előttünk az Abrakadabra hegy. Megmászhatjuk, vagy mehetünk Rohan földjének, habár arra mostanában gonosz dolgok esnek…
- Hegymászás? Rohan? Küldetésben vagyunk, nem túlélőtúrán! – tiltakozott Beborul. – Más út nincs?
- Esetleg, ám arra csak az általános iskolai matematika tanárnőmet küldeném – ez abszolút nem hangzott megnyugtatóan.
- Tehát? – pillantott körbe Simli.
- Nem is tudom… - latolgatta Fritőz. – Sokszor másztam már haza a korcsmából, s nem volt olyan vészes… Legyen a hegy!

×××

Az Abrakadabrát korántsem lehetett holmi óbab ivóhoz hasonlítani, legalábbis pár lépést követően ez a meglepő gondolat villant át Fritőz agyán. Csodálatos módon Gundel legalább öt percig húzta, majd visszagurult Csirrkén és Trafó összegabalyodott duója mellé. Araborr az orrán érkezett.
- Erről ennyit – szögezte le a kavicsokat köpködő Beborul, ám nyomban félrenyelt egy nagyobbacska darabot, ugyanis vészjósló üvöltés harsant, minek eredményeként megindult feléjük az Abrakadabra jó darabja.
- Daruhám! – süvöltötte Gundel. – Tehát MÉH-ben is felütötte fejét a gonosz! Legutóbbi látogatásom alakalmával csupán a tornyába lakatolt, ahonnét egy kósza pápaszemeslepkecsorda mentett ki…
- Micsoda kalandok! – lelkendezett Savó.
- Ugye? – élénkült fel a mágus. – Hát még amikor…
- Maradjunk a lavina témánál… - recsegte Lakótárs, amint elérte őket a sziklák zápora.
- Olyan ez, mint holmi aszteroidamező – kapkodta a fejét ámuldozva jobbra-balra
Simli, azonban erős kezek rántották menedékbe.
- Rendben, be kell látnunk, hogy minden ellenünk játszik – magyarázta a biztonságot nyújtó üreg sötétjében Gundel. – Mégis a legnagyobb veszélyt kell választanunk!
- Ennél is nagyobbat? – hitetlenkedett Fritőz.
- Na ja! Utunk Kólika gnómcsatornáin vezet keresztül. Kevés oly rettentő helyet ismerek.
- Az angyalát! Kár, hogy nem hoztam magammal a digikamerámat! – rivalgott Savó, azonban Araborr jótékonyan a szájára lépett, mielőtt a többiek darabokra szaggatták volna.

×××

Kristálytiszta tengerszem mellett vezetett az útjuk, melynek fenekén légnadrágos, tucatszemű vízipók tenyészett. Látszott, éh kínozza a fajtáját, így minden teketória nélkül behajtották Bagót vedelni a vízbe… Hamarosan nyoma sem volt. A közelben roppant kőkapu állt, rajta elfognóm vésetek. Felkelt a Hold, halovány fényével támogatván Gundel böngészgetési kísérletét, talán rálel a nyitóvarázsra a színes jelek között. Az idő telt-múlt és a kis társaság felette unta már a várakozást.
- Gondolod, bejutunk valaha is? – nyüszögött Trafó.
- Nem tudom, miért ne lehetne kinn maradnunk és egyszerűen szétszélednünk? – vélekedett Beborul, akihez az óbab a kérdést intézte. – Ki tudná meg?
- Mi tart ily soká? – böködte meg Gundel lábaszárát Fritőz.
- Hová oly sietősen? – sercegte a mágus.
- Gondoltam, benyithatnánk – vonogatta a vállát sértődötten Fritőz, és az ékkövekkel kirakott aranykilincsre mutatott, amin tábla lógott, rajta fluoreszkáló felirat: „Lépj, jó barát, és szólj be!”
- Jómagam is ezen morfondíroztam – vigyorgott zavartan Gundel, s egy laza mozdulattal lenyomta a kilincset, majd beszólt Fritőznek, aki izgatottan táncolt a tyúkszemén.
Beléptek… Mögöttük nagy csattanás hallatszott…

×××

…Kólika sötétje úgy nehezedett hőseinkre, mint holmi élveteg szűzleány a kedvesére. Rettegéssel telten bújtak egymáshoz a nyirkos kripta méhében, habár, meg kell hagyni, Araborrt felette hánytatta az óbabok átható bűze. Gundel valami kijáratot keresett, mert olybá tetszett, hogy csapdába estek. Reszketeg ujjakkal kaparászta a falat, miközben óvatlanul beletörte rozsdás tolvajkulcsát a bejárati ajtó zárjába.
- Kulcsra leltem! – Simli érkezett, feje felett vidáman lengetve egy díszesen cizellált, fényesen ragyogó, alkarnyi hosszúságú tárgyat.
- Felesleges… - hümmögött zavartan Gundel. – Úgyse nyitja….
- Majd én… - vélte Beborul, s elefántnyi vállával a tölgyfából ácsolt, nyílást lezáró szerkezetnek feszült. Ez nagy recsegés, ropogás közepette engedett a nyers fizikai erőnek.
Friss légáram és süvítő nyílvesszők erdeje lepte be a teret.
- Horkok! – visítozta Trafó és Csirrkén.
- Túl sokan vannak! – rikácsolta Lakótárs..
- Integrálódjunk – tett javaslatot a fáradtan ásítozó Savó, majd a többiek legnagyobb megrökönyödésére elhenyélt a mocsokban, s sztentori horkolásba fogott legott.
- Savó, te észlény! – sipította elismeréssel Fritőz, aki oly könnyedén ugrabugrált egyik lábáról a másikra, hogy olybá tűnt, már régóta mindent a társai keccsölnének.
Mindőjük hererepesztő horkolásba kezdett, ki felajzott íjjal, ki az alabárdját suhogtatva tevén ezt. Az álca, dacára kezdetleges voltának, elégségesnek bizonyult, tudniillik a sötét Agyűr szolgái bután vigyorogva elcaplattak mellettük. Egyikük fejét lecsapta ugyan Araborr vidoran suhogó pallosa, ám ez láthatóan nem keltett túl nagy feltűnést, hisz ilyen nehéz időkben gyakorta megesett ez bárkivel. A horkok szimatoltak egy cseppet, majd hirtelen elhatározással távoztak.
- Átvertük őket – vélte Gundel, mialatt elégedetten pipára gyújtott, imígyen megszólaltatván egy rejtett tűzriasztót.
- Medvetejre! – Beborul ernyedten állt a nyomban megeredő vízpermet közepette. – Most aztán nyakig benne vagyunk…
Mielőtt azonban végére juthatott volna briliáns gondolatmenetének, apró lénytag kacsázott elibük, csupa ránc és ragya pofázmányát nyeldekelve Fritőz borostás orcájához paszírozván.
- Gallon vagyok – mutatkozott be illedelmesen hajlongva, majd sziszegve a meglepett óbabba rugott. – Mocsadék!
- Gallon! Milyen hülye név! – heherészett Csirrkén.
- Te beszélsz?! – akadt ki Lakótárs – Csirrkén…
- Miért? – vont vállat sértődötten az óbab – Lehetne rosszabb is… Például: Pippin…
- Gyertek velem, tudok egy rövidebb utat – jelentette ki sejtelmesen Gallon.
- Csak egy út van – ingatta a fejét csapdától tartván Gundel.
- Tudom – bizonygatta sunyin Gallon.
Elindultak. Keskeny, kivilágított folyosón vezetett az útjuk, horkok díszsorfala között. Majd ötpercnyi kimerítő menetelés eredményeként egy hídhoz értek, amit épp most eresztettek le a tiszteletükre.
- Átmehetünk – kockáztatta meg Araborr.
- Bizonyára – bólogatott Simli.
Ám ekkor valami igen meglepő dolog esett. Hatalmas lángcsóvát lövellvén, egy peckesen lépdelő kolosszus tartott feléjük, ki tudja honnan bukkanván elő. Gundel felvonta szemöldökét a keze ügyében lévő zászlórúdra, hogy heve-nyészett dobpergés kíséretében e szavakat intézze dermedt útitársaihoz:
- Ez egy Baljobb! Menetelő katona-lidérc!
A békés baktatás eszement rohanásba fordult.
- Bolondok! Ne hagyjatok itt! – sikoltozta a rémülettől halálra váltan Gundel, s a többiek példáját követvén ő is felszaladt a hídra.
Még a közepén sem tartott, mikoron kénytelen volt megfordulni, mert üldözője tébolyultan ostorozni kezdte a hátát.
- Jaj! – nyögte a mágus, mire a Baljobb vagányan vigyorogva a szemébe húzta bőrkalpagját.
Csodálatos muzsika harsant, s egy ezeréves sólyom húzott el a magasban. Gundel ezt a meghitt pillanatot használta ki, hogy elkiáltsa magát:
- Kétballábas!
- Affene… - a lidérc, eltévesztvén a lépést megtántorodott, majd a mélybe zuhant.
A híd túloldalán megkönnyebbült tapsvihar harsant. Gundel önelégülten gyalogolt a társai felé, azonban az utolsó méternél Araborr szigorú alakja állta el az útját.
- Ugrani…
- Na de… - próbált ellent vetni a mágus, mire Araborr kérlelhetetlenül ágyékon rúgta, s a mélybe taszajtotta. Eztán elégedetten somolygó cimboráihoz fordult, megkérdezvén tőlük: - Most mihez kezdünk nélküle?
- Ki tudja?…

×××

II. Néminemű kóválygást és heves nézeteltérést követően, hőseink sikeresen
III. ráleltek a vibráló, neonfényű, „Kijárat” feliratra, s megválván Kólika dögletes depressziót árasztó tárnáitól, vidám napfürdőt vettek a vakítóan ragyogó sziklákon. Beborul és Simli gondtalanul pasziánszozott, Csirrkén Trafót agyabugyálta egy aszalt dinnyeszelet megszerzése végett, Araborr gyásztáviratot fogalmazott Megront nagyúrnak, míg Fritőz, kissé odébb, a nyomorultul szipogó Savót igyekezett felrázni egy biztonságosan lezárt palackban. A boldogtalan óbab állhatatosan bizonygatta, hogy nem Gundel tragikus elmúlta felett siránkozik, hanem az odahaza jó ideje locsolatlan vadfokhagymák sanyarú kiszáradása aggasztja.
IV. Lakótárs ezalatt Gallont faggatta a múltjáról, meg egyáltalán, miért is oly rút szegény, ám az, egy bizonyos Tolkienre hivatkozván, határozottan elutasította a válaszadás legapróbb lehetőségét is, mondván, ő még nincs jelen. Az elf ezt felette különösnek találta, s gyorsan meg is vitatta a dolgot a közelben tanyázó horkokkal, akik, - ki tudja miért? -, alsógatyára vetkezve, még elnyűtt napokuláréikat is elhajigálták, amiket pediglen előszeretettel viseltek Kólika vaksötétjében.
V. Amint az idő telt-múlt, a horkok a hepajózó kis társasághoz csapódtak, s vad tivornya vette kezdetét. Tucat számra cipelték elő a föld méhéből, a „Kamubor magántulajdona” feliratú ládákat, s mértéket nem ismervén szlopálták a lőrét. Estébe fordult a nap, mikoron Trafó ráeszmélt, hogy bizony, már megszámlálhatatlan hork hemzseg körülöttük, virgoncul pattogó tábortüzet rakván a közeli rekettyésből, mialatt, érthetetlen módon, zöldségekkel rogyásig megpakolt üstökkel flangáltak jobbra-balra, többször is célozgatván Csirrkén formás, delikát csülkeire. Gallon egyetértett velük és felette precízen a szemfogait reszelgette .
VI. - Tán leugorhatnánk némi chilliért… - javasolta bizonytalanul Beborul.
VII. Legnagyobb megdöbbenésükre, a horkok heherészve elfogadták a felkínált
VIII. segítséget, sőt, még bevásárlószatyrokkal és egy hosszú listával is ellátták őket…
IX. …Körülbelül félnapi fékevesztett rohanást követően, a kis társaság kimerülten tábort ütött egy kopár, szélfútta völgyben. A közelben fatábla virított. Eszelős krikszkraksz csúfította, amit Lakótárs böngészgetett elmélyülten.
- Elfográfia – magyarázta tudálékosan.
- És mit mond? – Fritőz nagyot herákolt.
- Mit is? – ingatta fejét az elf.
X. Többször végigfuttatta az ujját az ősöregnek cseppet sem mondható
XI. irkafirkán, majd hirtelen káromkodva elkapta.
- Mi van már? - dohogott Beborul. – Mi áll rajta?
- „Frissen festve” – sziszegte Lakótárs.
- Van itt valami más is… - hebegte Savó, hevesen gesztikulálván egy tükröt
XII. tartó anyóka felé.
- Ki akar megborotválkozni Galambmell tükrében? – tudakolta reszketeg hangján a vénséges kreatúra.
- Lábfejet is szőrtelenít? – próbálkozott Trafó.
- Azt is – bólogatott hevesen a néne. – Van egy kis mézeskalács házikóm is, ez azonban most nem érdekes…
- Na álljunk csak meg egy szóra! – csapott le Csirrkén, azonban Araborr torkába toluló ökle lehűtötte.
- Miként terem a rigó? – tette fel hetykén Beborul. – Mi ez a tükör-ügylet?
- Helyes. Vegyük komolyan a dolgot – tetszelgett magának Araborr.
- Miféle tükör? – kérdezett vissza Galambmell.
- A kezében… Amit a kezében tart… - sóhajtott Lakótárs, megérezvén, hogy az eszmecsere ezen a ponton bizony könnyen kommunikációs csütörtökké fajulhat.
- Melyikben?
- Figyelj ide, banya! – rikácsolta Beborul. – Ez itt nem a „Lehet egy kérdéssel több”! Miért hurcolod a tükröd?!
- Hátrább az agarakkal, fiacskám! – intette a szépnem időrágta képviselője. – Ne buzeráld a tükrömet!
- Van tükre! Mondtam, hogy van tükre! – lelkendezett tótágast állván Beborul.
- Miféle tükör? – csodálkozott el Galambmell, oly szélesre tátván aszott ajkait,
hogy műfogsora csattanva hullott a földre, amin Beborul dühödt tapodásba fogott legott.
- Ajándéka azért csak van? – Fritőz szemei mohón villogtak.
- Ja, ja – bólogatott Galambmell, mialatt botjával a megrökönyödött Beborul hátát ütlegelte. – Fan kici üvegcém, apló szentjánoszbogálkával benne, fan kabátkám, gumicizmám, színesz golyóbiszom…
- .Én olyan kis izére gondoltam… Tudja…
- Pesze. Olyanom isz fan…
- Állja a vizet?
- Miélt?
- Nyalogatni is szoktam, meg rágicsálni, ha unatkozom.
- Fulca kisz jószág fagy… Fene bánja! – Galambmell egy csomagocskát húzott elő a szoknyája redőinek rejtekéből, s Fritőz mancsába nyomta, majd vakító pukkanás kíséretében elenyészett.
- Mid van? – fordult Fritőzhöz némi döbbent hallgatás után Savó.
- El a kezekkel, büdös ebugatta! – dörrent rá a kérdezett. – Útravaló, nem neked!

×××

Bóklásztak még egy keveset, majdan megállapodtak a dagonyának is könnyen
vélhető, Trambulin folyó partján.
- Végre – hörögte elhaló hangon Csirrkén, miközben lehajolt, s pofázmányát a szutykos folyadékba dugta.
Jólesően nagyokat hörpintett, gargalizált, sőt, még tömpe szaglószervét is
kiöblögette. Látszott, hogy régóta nélkülözhette már e jóleső érzést. Araborr fancsali képet vágott, aztán, mint döglött halat a víz, felvetette a táborverés gondolatát. Nagy egyetértésben szétszéledtek, ki tűzifát gyűjteni, ki némi harapnivalót felkutatni, ki pusztán a dolgát elvégezni.
Fritőz egy közeli kis tisztásra ballagott és elhenyélt az avarban. Jöttére, az egyik fa tövében ücsörgő Kilencek gyorsan szedték a sátorfájukat, hiába szólongatta őket némi kótyavetyére utalgatván. Egyedül maradt hát vaksötét képzeteivel. Úgy érezte, válaszúthoz érkezett, s ha valaki nem segít hamarosan, meggebed. Amidőn így mélázgatott, hirtelen neszező léptekre lett figyelmes. Vadul felpattant, s Beborul álmatag ábrázatával lelte magát szemközt.
- Akarod? – reménykedett az óbab.
- Nem, nem – hárított Beborul. – Csupán gombászkodni jöttem.
- Neked adom.
- Az isten szerelmére, ne!
- Elveheted…
- Nem kell!
Fritőz hangnemet váltott: a kétségbeesetten sikoltozó emberre vetette
magát, miközben mocskos hüvelykujját annak szeme gödrébe paszírozta.
- Gondold meg… - lihegte szilajul.
Beborulnak valahogy sikerült talpra kecmeregnie, hogy legott menekülésre
fogja a dolgot. Fritőz tébolyultan hadonászva követte. A szó szoros értelmében beleszaladtak a nyomaikat fürkésző maroknyi horkba. Az óbab megtorpant. Gyorsan számot vetett, s már nyúlt volna a zsebébe, azonban a nyáladzó, vérbő, hegyes fogakkal tűzdelt szájüregek látványa jobb belátásra bírta.
- Horkok! –sivítozta torka szakadtából, a Trambulin felé kacsázván gacsajos lábain.
Érthetetlen okból kifolyólag, a horkok nem követték rögvest, hanem kérdőn
Beborulra meredtek. Orrlyukaik nagy gomolyokban párálltak, míg szürcsögve méregették az embert. Beborul ráérzett a pillanat gyémánt kemény voltára, s gyors elhatározással előkapta iszákjából atyja ósdi kereplőjét.
- Arra! – mutogatott baljával a tovacsalinkázó Fritőzre, jobbjával pediglen vadul cserregtette a családi ereklyét. – Ott menekül a Vírusgazda!
E kritikus pillanatban igazságosztó etűd csendült, s a bozótosból a Kilencek
léptek elő. Nyomukban Beborul útitársai. Mindőjük elfoglalta helyét egy-egy, a Kilencek által cígölt pulpitus mögött. Rövid tanácskozás következett, majd a Lúdvérckirály, láthatatlan kezében egy piros lapot szorongatván, sztentori hangon közzé tette az eredményt:
- Beborul a leggyengébb láncszem…
- Igazságtalanság! – tiltakozott amaz. – Csirrkén annyit zabál, mint egy 60-as Cadillac, ráadásul, a komája, az a Trafó, csupán árnyéka az értelmetlenségnek!
- Miért mindig én? – nyavalygott Trafó.
- Jól van – intette le kegyesen a Lúdvérckirály. – Ezt a kettőt akkor a horkok elspájzolhatják, te viszont, ember, kiestél! Punktum!
- Úgyis elegem volt az egészből – vélekedett durcásan Beborul, miközben a földre hajintotta láncinge alá dugott rajtszámát és komoran becaplatott a csalitosba.
Hamarosan híre-hamva sem volt, csakúgy, mint a megnevezett óbabokat
magukkal hurcoló horkoknak, illetőleg a pulpitusos Kilenceknek. Hőseink megilletődötten vizslatták egymást.
- A magam részéről egyedül folytatnám a küldetést – latolgatta merengve Fritőz, arra gondolván, mily egyszerű dolog is lesz megszabadulnia terhétől a legközelebbi útelágazásnál.
- Eldöntetett – bólogatott megkönnyebbülten Araborr. – Mi Rohanvást megyünk…
- Persze, persze – vigyorgott Simli, a gondtalanul fütyörésző Lakótárs vállát topogtatván.
- Nem hagylak magadra! – süvítette váratlanul Savó.
- Miért nem? – esett kétségbe Fritőz. – Pedig oly egyszerű…
- Szükséged van egy társra…
- Figyelmezz rám jól, hebehurgya kis földim! Szólok majd, ha bármiben is szűkölködnék!
- A történet rólunk szól! – lelkendezett Savó. – Egy test, egy lélek, árkon-bokron által… - s váratlanul Fritőz talpát kezdte nyalogatni.
- Oké, oké – hagyta rá gyorsan a Vírusgazda, alkoholos zsebkendővel fertőtlenítve szőrös végtagját. – Akkor együtt megyünk! – közben azon filózott, mily úton-módon fojthatná vízbe kéretlen útitársát.
Ez azonban már egy másik történet…

×××××

folyt. köv.