II. könyv

A Tű-tó Vers

×××××


Gundel, holmi nyeletlen csákányfő siklott alá a feneketlen kürtő belsejében, hol ennek, hol annak a sziklának csapódván, ami víg kacajra fakasztotta. Olybá tűnt, az extrém sportok igaz ínyence.
- Király, nem? – intett vidáman, a járókeretét ringlispilként pörgetve, amint beérte a bukott angyalként zúgó Baljobbot, s máris tovatűnt.
Hamarosan folyóba pottyantak, ahol veszett raftingolás vette kezdetét, míg
végtére is az Abrakadabra havas ormán landoltak. A Baljobb émelygett, szánalmasan bizonygatván, a magaslati levegő az oka. Gundel sokattudóan ingatta a járókeretét, majd a következő minutában átlényegült: tejfehér leplet kanyarintott a vállára, s rózsafüzért kezdett morzsolgatni…

×××

Fritőz minutánkként, felette sandán pislantott hátra, abban reménykedvén, tán elveszejtette már egyetlen megmaradt útitársát is. Savó azonban felette nyakas kísérőnek találtatott, ugyan szánalmasan fújtatva a megboldogult Bagó terhei alatt, mégis megátalkodott ragacsként követte a Vírushordozót. Rövidesen útkereszteződéshez értek, aprócska kunyhóval megáldva, melyben furamód ismerős alak gubbasztott.
- Szasztok! – intett feléjük vidáman. – A nevem Gal….Szavatol… Persze, hogy Szavatol…Ki más? – egy cseppet zavartnak tűnt, amint a kalpagja peremét nyomorgatta. – Mogorvába tartunk?
- Talán – méregette bizonytalanul Fritőz. – És ha nem?
- Szóval oda – szögezte le a nyeldeklő tag.
- Minek vesztegelünk itt? – nyavalygott türelmetlenül Savó. – Mennünk kéne…
- Tudok egy rövidebb utat… - ez is oly ismerősnek hatott.
- Rendben, játszunk nyílt lapokkal – bólintott mogorván Fritőz, kimondottan elege volt a segítőkész alakokból. – Kössünk egyezséget. Szeretnék mihamarabb otthon lenni, tehát lezavarnám ezt a túrát, amilyen gyorsan csak lehet…Habár…Esetleg…Neked adjam?
- Neeem…Szavatol tud egy rövidebb utat! – majd hirtelen váltással barackot nyomott a meglepett Fritőz orra hegyére. – Ide vele, mocsadék! – szürcsögte.
- Adom már! Adom is! – lelkendezett az óbab.
- Neeee…Menjünk, mielőtt meggondolnánk magunkat! – rémüldözött Szavatol.
Masszív hajókötelet akasztott a nyakába, s a hevesen tiltakozó Fritőz markába nyomta. – Mehetünk – nyekeregte.

×××

A tábortűz virgoncul ropogott, ami felett Lakótárs egy gerelyre húzott balsorsú réti csigát forgatott.
- Ez minden? – a vadászatról megtérő Simli igen csalódott képet vágott, miközben idegesen morzsolgatta a zsebébe gyömöszölt néhány kósza botsáskát.
- Tán Araborr… - vélte Lakótárs.
- Mi a koszt? – érkezett lótva-futva a megnevezett, villámgyorsan szürke fellegbe burkolva a másik kettő halovány reménysugarát.
- Nos, úgy tűnik, hosszas böjtölésnek nézünk elibe – vakargatta a sisakja forgóját a gnóm.
- Nem addig a’! – vidámkodott Araborr. – Jártamban-keltemben Tulok-Haj horkok szennyezte ösvényre leltem – mutatott déli irányba. - Ha rátérünk, még beérhetjük őket. Tán akad vajmi harapnivaló-felesleg az iszákjukban… - mondotta, majd meglepetten követte pillantásával a jelzett égtáj felé vadul tülekedő társait.

×××

Álmos pillantásával karmazsinba fordította az ég alját a nap. Lakótárs tűnődve méregette a látványt.
- Hmmm… - merengve gyömöszölte az állcsúcsát.
- Jelek? – kíváncsiskodott Araborr, az esti tábortűz felett megpörkölt csiga házát szopogatván.
- Nos…Nem is tudom…
- Bökd már ki! – morgott Simli, türelmetlenségében a szakállát fonogatva.
- Nem látok tisztán… Szemembe tűz a nap…
E kétes értékű pillanatban senyvedő bégetés szökött az égre.
- Rohani kréolok! – süvöltötte Araborr.
A dombok mögül birkaháton terpeszkedő, megtermett férfiak bukkantak elő,
hihetetlen ügyességgel fosztva meg mentükben gyapjuktól az állatokat. Önelégülten parádéztak a reszkető trió körül.
- Erőmér valék, a Redővasban székelő Odeon vajda rokona! – harsogta a vezetőjük. – Mi végett tapodjátok Rohan szikes földjét?
- Tulok-Haj horkok nyomában valánk – magyarázta hevesen gesztikulálva Araborr.
- Mi ügyetek velük?
- Öööö…Elhurcolták két társunkat…
- Az apró kis lényekre célzol szőrös lábazattal?
- Láttad őket? – rökönyödött meg Araborr, valahogy erre nem számított.
- Rossz hírem van… - Erőmér ábrázatára kiült a rettenet.
- Elveszejtődtek? – Simli szemei reménykedőn csillogtak.
- Ellenkezőleg! Kiették a horkokat mindenükből, majd erdei túrára vetemedtek…Átok ül e földön! Ha jó ismerőseitek, feleltek a tetteikért…
- Most akkor merre leledzenek? – feszegette a kérdést Simli.
- Fugaroló ősi rengetegét fosztogatják.
- Onnan még nem került elő élő lény – vélekedett Lakótárs, cinkos pillantást váltva Simlivel.
- Tudtommal, eleddig nem is ment be oda senki… - zümmögte mélázva Araborr, azonban Simli jótékonyan a szájára tapasztotta az öklét.
- Ezek értelmében ne számoljunk velük többet? – bizonytalankodott Erőmér.
- Teljesen hiábavaló próbálkozás lenne – legyintett színpadiasan az elf.
- Hmm… - esett gondolkodóba a kréolok vezetője. – Mindenesetre nem ártana, ha velünk jönnétek Redővasba.
Nem ártott.

×××

A szánalmasan visítozó hork, egy jócskán megcsócsált resztelt nyúlláb maradványaival a mancsában próbált átvergődni a tövises cserjésen. Úgy kenődött fel az útjában tornyosuló fa gyökereire, mint kacsazsír a cipóra.
- Balsors! –türkölte elégedetlenül a nyomában loholó Csirrkén, azonban hirtelen megtorpant, meglepetten meredve a magasba. – Miféle látvány tárul elibém? – susogta, miközben Trafó majdnem átbucskázott rajta.
Roppant faóriás nehézkedett egyik gyökércsomójáról a másikra, hóna alatt
lejárt szavatosságú táskaszámítógépet szorongatván.
- Nyírbarkó valék, s net…Búrarom! – dörmögte. – Csak nem a vén zarándokot kajtatjátok?
- Jó az nekünk? – érdeklődött zavartan Csirrkén.
- Kérdezzétek meg tőle! – nagy fehérség kerekedett, és zsáknyi rózsafüzér hullott alá a döbbent óbabokra…





×××

Szavatol strandpapucsa idegesítően klattyogott a lucskos terepen. Amerre Fritőz ellátott, nem volt más, csupán néhány kósza sáscsomóval tarkított dágvány.
- Ez a Holttáp – csevegte furcsa vezetőjük. – Elmúlt harcok elesettjei riogatnak a pocsolyák mélyén. Félrelépsz és elnyelnek – görbe ujjával a köröttük villogó karácsonyfaégőkre mutatott. – Nézd, mint csábítanak!
- Csábít a halál! – recsegte tiltakozón egy, a felszín alól felbugyogó hang.
- Biztos, hogy ez az út rövidebb? – kételkedett Fritőz, miközben az egyik világító szerkezet kicsavarásába fogott, arra gondolván, mennyi naspolyát is kaphat majd érte a kegyei vásáron.
Élete soron következő élményeként csillagok vibráló tánca ejtette ámulatba,
miközben minden szőre szála füstölögve meredt a magasba.
- Meg ne fogd még egyszer vizes manccsal! – intette Szavatol.

×××

Redővas birkáktól hemzsegő főterén kisebb csoportosulás formálódott az idegenek körül. Lakótárs öklendezve burkolta zsebkendőjébe érzékeny szaglószervét, míg Araborr méregerős tubákot szippantgatott.
- Említésre méltandó település – vélte a jólesően szimatoló Simli.
- Térüljetek bé’ – invitálta őket egy szakadozott, méreten felüli jurta előtt ácsorgó, pomádézott hajzatú figura.
Görnyedt hátán kancsal levelibéka kvartyogott.
- Kit vizslassunk benned? – tudakolta Araborr.
- Ringlóenyv, Odeon vajda rossz-tanácsadója valék. Úgy vélekedek, a kréolok fejét óhajtjátok jelenlétetekkel zargatni. Nemde?
- Mi nem… - ellenkezett megszeppenten Lakótárs, majd vádlón a mögöttük őgyelgő, pókhasú kréolra mutatott. – Ő kényszerített minket!
- Már megint te, Erőmér?! – fortyant fel Ringlóenyv. – Túl sokat fontoskodsz. Azt hiszem, itt az ideje, hogy meglátogasd a nagymamádat.
- De hát… - hebegett Erőmér. – Ő piszok messze lakik! Ezzel az erővel akár számon is űzhetnél…
- Akár…

×××

A jurtát nagyképűen úgy rendezték be, mintha valódi trónterem volna. A legtávolabbi végében rozoga hintatrónt eszkábáltak, azon lazsált Odeon. Ősöregnek hatott, körme akkora, mint egy kéthüvelykes vadászkés, alatta szénbányászoknak is a dicsőségére váló koszmennyiség. Mellette, roppant sütőtökön, testes, nettnek cseppet sem kikiáltható hölgyemény üldögélt. Amint Araborr belépett, tekintetük végzetesen egybefonódott, hogy olajfoltba süppedt kormoránként vergődjön megsebzett lelkületük.
- Te! Amazon! – rittyentette neveletlenül a meghitt csendbe Araborr, ujja hegyivel a zöldség felé böködvén. – Kiként leledzel, erényörvös vasszűz?
- Helóvín ő, s Erőmér húga – recsegte Ringlóenyv, vizenyős tekintetét ellenszenvesen nyugtatván a kérdezőn.
- Mily csodával szakada reám e nap… - fogott lelkendezésbe Araborr, mikoron egy ismerős hang lelketlenül elnémította:
- Félre a természet szavaival, Kámfor! Mélyértelműbb ügyben kell eljárnunk!
Mindhárman a beszélő felé kapták a fejüket, szemükben hitetlenkedés vegyült a reményvesztettség fakójával.
- Gundel, a Rózsaszín? – hebegte Araborr.
- Korántsem – somolygott rejtélyesen a kérdezett. – Gundel, a Hómágus. A Vízhatlan Elemlámpás Őrizője, aki meg- és visszatért.
- Remek – szögezte le Helóvín. – Akkor hatalmadban áll elűzni az Odeont emésztő gonoszt.
- Ja – biccentett Gundel, s ünnepélyesen meglapogatta Ringlóenyv púpját, némileg meglepődvén, amint az felvartyogott. – Menj – nyilatkoztatott ki aztán.
Minekutána Odeon túlesett némi manikűrön és forró fürdőn, megifjodván lengetett egy rozsdás golfütőt, ily szavakkal fordulván hőseinkhez:
- Eh, ki hitte volna? Miként is tunyultam Ringlóenyv mellett!
- Nem csoda – bizonygatta Gundel. – Daruhám alkalmazottja ő. Gondolom, hozzá vezet hát az útja.
- Regélj, Gundel, vén púpom! – lelkendezett a vajda. – Mi járatban?
- Földed horkok lúdtalpa gyepálja! E diótörőt Daruhám és Kamubor kettőse csettegteti! Ideje továbbállnod…
- Hová?
- Emlékezz! Halmárka völgyében rejtezik Dúltbár omladéka. Sose vette még be senki…
- Mert nem kellett senkinek...
- Ez lényegtelen! A legendán lovagolj, ne a tényeken! – morgott türelmetlenül Gundel. – Tereld oda hordád! Társaim, e három, segítségedre ugyan nem, de terhedre sem válnak! Nekem sürgős dolgom van itt, meg ott, a harcban nem veszem ki hát a részem. Ne feledd, midőn minden elcsendesül, megjelenek köztetek ismét!

×××

Daruhám, ki elnyűttebb volt még Keith Richards-nál is, gondterhelten rugdosta az előtte kushadó Ringlóenyv alfelét.
- Jaj! Jaj! – vinnyogott a sötétlelkületű kréol. – Még semmi sem lehetetlen…
- Miként értsem ezt? – dörögte a gonosz utakon tévelygő mágus.
- Ó, hát nem is sejted, mi lehet Odeon következő lépése? Bizton veheted, Halmárka a célja.
- Mi végett?
- Dúltbárban keres majd menedéket.
- Menedéket egy romhalmazban? – értetlenkedett Daruhám. – Ennek semmi értelme.
- Pont ezért – bólogatott hevesen Ringlóenyv. – Ki menne oda?
- Hmm… Lecsapok rá útközben, s midőn megérkezett, akkor is – vélekedett a mágus. – Esetleg a közbülső intervallumban is párszor még. Úgy szép az élet, ha zajlik!

×××

„Búrarom…búrarom….
Rémlik e rigmus, Nyírbarkó listája,
Mi létező, pöpecül letisztázza.
Túl apró gnóm, elfomorf, kortalan,
Ija-fia net, ember, ki csintalan.

Búrarom…búrarom…
Búvár ló, hód, szőke nő, vak,
Méh-hajhász medve, zamatos tabak.

Búrarom…búrarom…
Szutymákos óbab, földalant lakója…”

- …Búrarom! - Nyírbarkó idegesen pöckölgette távolabb az inzultálására vetemedett Trafót, aki szörfdeszkával próbált felkapaszkodni a lombozatára, folyton azt hajtogatván, hogy a nagyapja szerint lehet szörfölni a neten. A közeli tisztáson a legvariációdúsabb formázatú netek csámborogtak. Látszott, hogy fontos megbeszélnivalóval bírnak. Csirrkén megbabonázva meredt egy kókuszpálmára, s gyomra elvetemülten nagyot kordult.
- Csigabürök! – fordult Nyírbarkó a mellette mélázó ifjú nethez. – Mind egybegyűltünk?
- Ja – hangzott a lakonikus felelet.
- Figyelmeztek reám? – harsogta Nyírbarkó.
- Ja, ja.
- Eme furcsa kreatúrák, kiket óbabként nevezett a Rózsafűzéres, nyifogva óhajtanának hazatérni. Búrarom! Mi azonban unatkozunk!
- Ja, ja!
- Vigyük el őkelmüket Daruhám háza tájára?
- Ja, ja!
- Búrarom! Mi ütött belétek? Nincs egy rendes szavatok?
- Dehogy nincs – tiltakozott Csigabürök. – Csupán egyetértünk veled. Mikorra tervezted az indulást? Lehetne azonnal?
- Ja.

×××

Az út, amin Araborr és társai haladtak, sárga téglával volt kikövezve. Temérdek problémájuk akadt, példának okáért módszeresen zaklatták őket az egykerekű cangákon rodeózó Tulok-Haj horkok, csengőik zajkeltésével borzolva a birkák gyapját. Lakótárs, Simli masszív nyakizmain foglalt helyet, ők ugyanis már felették hátasaikat. Mindenki Dúltbárba vágyott, Araborr leginkább, míg végül türelmetlenségtől űzötten előregaloppozott a számára kiutalt jószágon. Mire a többiek Halmárkába értek, ő már vidám kis tüzet csapott össze a romok között, nyálcsorgatván pirítgatva birkája gondosan kikészített maradványait. A kréolok megértően követték példáját.

×××

Fritőz szájtátin ámulta a ki-, s bemasírozó csapatokat, ám ők, reá ügyet se vetettek. Savó ellenben izgatott suszterbogárként futkorászott jobbra-balra, autogramokat és emléktárgyakat kuncsorogván, egészen addig feszítvén a húrt, míg valaki egyszerűen behúzta maga mögött a koromfekete kaput, rátolván vagy négy tucat biztonsági reteszt.
- Most aztán kopoghatunk – legyintett lemondóan Fritőz.
- Ne bánkódj! Tudok egy rövidebb utat… - sugalmazta Szavatol.
- A végén nem lesz hova lépnünk, elindulás nélkül ott leszünk – cinikuskodott Savó.
Ennek ellenére követte a másik kettőt, akik már kutyagoltak is elfele.
Hamarosan betegesen sárgálló gyeppel borította dombtetőre értek, ahonnét elláthattak mindenfelé. Szavatol elosont, ám idővel visszatért, két féldisznót hurcolván az állkapcsai közt. Fritőz gondolkodás nélkül csámcsogni kezdett valamelyik combosabb hátsón. Pazar kis vadpiknikhez láttak. Hasuk azonban nem telhetett meg, ugyanis hirtelenjében egy ködkürtöt is elpirító türkölés harsant.
- Mi az már megint? – dobta el ijedtében Fritőz a megkezdett cupákot.
- Ott! Ott! –lengette karját izgatottan Savó. – A vízmosásban!
Fritőz megrökönyödötten bámult az alattuk elterülő kis térségre, ahol
kolosszális méretű, ormányos dúvad caplatott, nyakában lekváros sütemények fűzérével. Előtte és mögötte ilyen-olyan rasszba tartozó, torz képű emberek masíroztak. Savót a hatalmas jelenés nyűgözte le.
- Polifánk – rebegte áhítattal.
- Látcsövet? – katonai álcába bujtatott alak kúszott melléjük, mondanom se kell, hogy teljesen észrevétlenül.
- Baró! – lelkendezett Savó, ám Fritőz furcsa helyzete elkomorintotta: hárman ültek rajta, a végtagjait igyekezvén gúzsba kötni.
- Velünk kell jönnötök – magyarázta az álcázott idegen, s e szavak kíséretében koros mézes bödönt húzott a meglepett óbab busa kobakjára.

×××

Az esti órák valahogy mindig hangulatosabbak. Olybá tűnt, nem csupán Dúltbár tábortüzek körül parolázgató, ideiglenes lakói vélekednek imígyen. Önfeledten visongó horkok tucatja vert tanyát az omladék előtti réten, roskatag máglyákat lobbantván az esőfelhőktől, illetőleg Kamubor szmogidézésétől elfeketült mennyboltozatra. Hébe-hóba elkapkodott nyusztokat, mormotákat, lemmingeket és más ínyencségeket kötöztek nyársra. Meg kell vallani, felette jól mulattak.
- Most mitévők legyünk? – mutogatott reájuk fanyalogva Simli. – Annyi sincs belőlük, hogy érdemes legyen akárcsak megfuttatni őket!
- Csapda! – vélte Araborr, s jólesően közelebb ette a vére Helóvínhez.
- Talán – bólogatott Lakótárs. – Ám az is meglehet, csupán ennyit sikerült Daruhámnak kikotyvasztani MÉH sötét alagsoraiban.
- Logikus magyarázat – helyeselt Odeon, ám elhallgatott, mert odaátról furcsa hangok szüremlettek feléjük: többnyelvű izgatott karattyolás.
- Nahát! – csapta össze a bokáját Araborr. – Elf a horkok közt…
S valóban! Kimerültnek tűnő, jócskán verejtékező elf próbálta jobb belátásra
bírni az útját elállni igyekvő Tulok-Hajakat. Sajna, nem igen értették egymás beszédét, nyelvük felette eltérő volta végett. Idővel a sokkalta praktikusabb jelbeszédre váltottak, ilyen-olyan csúfságokat mutogatván egymásnak. Simli hamarosan megelégelte a dolgot, kikocogván megragadta és a hajzatánál fogva behurcolta Dúltbárba az elfet, mondván:
- Még elmérgesíti a helyzetet!
- Láttalak Rőtzubolyban – ismerte fel Lakótárs az újonnan érkezőt.
- Meglehet – hagyta helyben amaz. – A Radír névvel vert meg szülőanyám és csatlakozni jövék.
- Mit remélsz ettől? – szegezte neki unottan Odeon.
- Megritkítjuk a horkok sorait!
- Elég foghíjas az már nélkülünk is – sóhajtott Simli.
- Nem lesz harc? – rökönyödött meg Radír.
- Az nem…
- Attól még kitörhetünk. Igaz? – reménykedett az izgága jövevény.
- Megvesztél? Még bajunk esne! – förmedt rá Araborr.

×××

Daruhám rémülten kúszott fel a MÉH közepén álló harangtoronyba, amint tudatosodott benne, hogy miként nyomul felé a rengeteg, két apró óbabtól vezetetten. Maroknyi kósza hork csámpázott elő, majd vissza. Az ellenállás megtört! Ringlóenyv, aki eleddig a fürdőben áztatta ösztövér mivoltát, most holmi génmanipulált borostyán kapaszkodott a mágus nyomdokában. A nagy kapkodásban azonban elfelejtette elzárni a vízcsapot, imígyen sikeresen elárasztván egész MÉH-t. A netek örültek, még Trafó is szörfözhetett.

×××

Fritőz és Savó egy nyirkos kis zugban kuporgott, köröttük kommandósoknak álcázott kommandósok ténykedtek. Szavatol sehol!
- Furamór vagyok – mutatkozott be illedelmesen a csapat feje. – Hát ti?
- Óbabok volnánk. Szerénységem Tarisznyákodui Fritőz, míg emez, Savó. Küldetésben vagyunk, habár akaratom ellenére tesszük ezt. Ama őrshöz tartoztunk, amit „Agyűr Hű Szövetsége” néven futtattunk egy ideig. Társunk volt még Simli, a gnóm, Beborul…
- Argh! – szakadt ki Furamórból a döbbenettel vegyes fájdalom hangja. – Ismered Beborult?
- Volt szerencsém hozzá… Miért? Kártyaadóssága van tán az irányodban?
- Ő a bátyám, s nem láttam már mióta megszületett…
- Szerencsétlen egy eset – vélte Fritőz. – Most akkor felszabadultunk?
- Még nem – hűtötte le Furamór. – Miféle küldetésről beszéltél?
- Nem tudok semmiféle küldetésről – tiltakozott megejtően ártatlanul Fritőz.
- Hmm… Gyertek velem! – közölte csalódottan Beborul öccse, s egy kis meredély szélére tuszkolta a kézzel-lábbal ellenállni próbálkozó óbabokat.
Innen nyílegyenes kilátás nyílt a mélyben megbúvó iszapfürdőre, amiben
Szavatol dagonyázott, vidám kis dalocskát fújva:

„Könny mit kisírsz,
Elkésett már,
Vírussal bírsz,
Mogorva vár.

Rinyálsz csak,
Mint jő a vég,
Ne légy vak,
Túl nagy a tét!”

- Sokatmondó. Nemde bár? – fordult feléjük Furamór.
- Ki ez a nyomorgóc? – adta az értetlent reszketegen Fritőz.
- Tudnotok kell, hogy a Tű-tóba még senki nem piszkított büntetlenül. Az én feladatom óvni e szent helyet…
- Ahogy elnézem, nem állsz a helyzet magaslatán – utalt Savó a bűzös posvány állagára. – Aú! – valamely íj puzdrája helyezett vöröslő hurkát a hátsójára.
- Mire próbálsz figyelmeztetni? – Fritőz összeszűkült szemekkel méregette az embert.
- Választhattok – magyarázta türelmesen Furamór. – Leszedem a kis átkozottat, vagy kiadod a titkod…
Az óbab most először esett komolyan gondolkodóba. Régebben bármiféle
hezitálás nélkül átpasszolta volna a Terhet, azonban ez az ajánlat… Nos, Szavatolt cseppet sem szívlelte.
- Lőj csak – vigyorgott szélesen.
- Ilyen könnyen nem ússzátok meg! – förmedt rá csalódottan Furamór. – Mind a hárman elhurcoltattok Göndörbe, ahol atyám faggat majdan ki benneteket!

×××

Nyomasztó, borús reggel köszöntött mind horkra, mind emberre, gnómra és elfre.
- Az a naplopó Kamubor! – dohogott Araborr.
- Mit lépünk? – kíváncsiskodott Simli.
- Kitörünk? – lelkendezett Radír.
- Kíséreljük meg – vélekedett Odeon, az éj leple alatt kiürült hork tábort mustrálgatván.
- És ha valami bajunk esik? – Araborr egy tonnányi kőtömb mögött hasalt.
- Nem maradhatunk itt az idők végezetéig! – tiltakozott Lakótárs.
- Unalmas lenne, mi? Kedves örökifjúm… - gúnyolódott Simli.
- Rendben, kitörünk – vetett véget a vitának Odeon.
- Sötét van… - hozakodott elő legutolsó érvével Araborr.
- Massacre! Mi bajunk eshet? – ugrándozott lelkesülten Radír, majd megbotlott, és lezuttyant a legmagasabb faldarabról…
Mindenki néma csendben meredt a mélységbe, mikoron reszketeg
fénypászmával támogatottan, öreges hang tört feléjük utat a sötétségen át:
- Elemlámpát tessék!

×××

Romjaiba roskadt városhalmazba értek, ami abszolút nem derítette jobb kedvre Fritőzt. Ráadásul, a sor végéről tisztán lehetett hallani Szavatol nyeldeklő átkozódását.
- Hol vagyunk? – tudakolta Savó, aki sokkalta érdekfeszítőbbnek találta az utazást, mint a Vírushordozó.
- Koskövületben – így Furamór. – Valaha masszív táborunk volt, most Kamubor horkjainak martaléka. Elgyengült a világunk! Nem segít már semmi!
- Helyes – csapott le Fritőz. – Akkor akár fordulhatnánk is vissza!
- Talán igazad van – törölgette könnyes szemét a göndöri. – Térj utadra, lásd, kivel van dolgod!
A furcsa trió, Szavatollal az élen, hamarosan a távolba veszett. Furamór
kételkedve döntése helyességében, megtörten meregette utánuk a szemét. Még tisztán hallotta a nyáladzó frontlénytag szavait:
- A Nagyapók, majd ő….
Csssss, Gallon! Ez már egy másik történet….

×××××


III. könyv

A Király retúrja
×××


Gundel kenterben haladt az élen – már amennyire járókeretétől tellett -, őt Pozsgalobonc, a kréolok kosainak ősatyja követte egy hordszekéren, míg mögöttük vagy századnyi birkagoló kompánia kavargott; Lakótárs és Simli meglehetősen szerencsétlenül hajszolta állatát, ami felette megbontotta Odeon embereinek amúgy sem egészen antik hadrendjét. Araborr zárta a tömeget, lelkesen ajánlkozván hátvédnek, amikor meghallotta, hogy az ellen előttük van.
- Merre bégetünk? – tudakolta Erőmér, amint beérte az urát.
- Akként alítom, hogy MÉH-be, Daruhám megruházására – vélte, igen helyesen, Odeon.
Hosszas zötykölődés és kimerítő ivászat után, végtére is elérték a hajdan
volt MÉH-t, ami jelenleg feszített víztükrű medenceként funkcionált. A bejáróban két úszónadrágos, alacsonynövésű fickó szedte a belépőjegyeket. Gundel, mint szúnyoghálón a boszorkánylepke, akadt fenn rajtuk.
- Iszapfürdőre, aggastyán? Fizetni meg ki fog?
- El az útból, vakegér Csirrkén! Én vagyok az, Gundel, csak az út pora homályosítá fényemet!
- Tudhattam volna – szontyolodott el a megszólított, majd reményvesztetten bámult a beérkező sokaságra. – Úgy látom, megint kalandozásra kell adjuk a fejünket…
Mindenki lelkesen vetette magát a szennyes vízbe, virgonc pancsikolásba
fogván legott. Lakótárs hirtelen rémülten felkiáltott, ugyanis ismeretlen szőrös jószág lavírozott el mellette.
- Csupán egy búvárkond – nyugtatgatta Trafó. – Ősi teremtmények. Azelőtt a talajban éltek, ám a víz által kiűzettek az otthonaikból, vakon keresvén most az egérutat…
Az óbab korhadt hordót lovagolt meg, korrodeált hírnevű rodeó bajnokként
ringván jobbra-balra; szája sarkából agyonrágott csutora és torz tartozéka fittyedt elfele.
- Mit szívsz? – tudakolta Erőmér, pajzsát frizbi gyanánt hajigálván hol ennek, hol annak.
- Vízipipát… - szörcsintett jólesőt a kérdezett.
Ezalatt Gundel egészen a MÉH közepén álló harangtoronyig evickélt, ahol
Daruhám és Ringlóenyv igyekezett felpumpálni ősrégi gumimatracukat, illetőleg egy lottyadt gumikacsát.
- Daruhám… keh… keh…– köpött vizet jobbra-balra a mágus. – Dúltflanc nem jelenthet menedéket neked. Itt vagyok!
- Egyezkedni vágyódsz, Gundel? – hörgött kifele Daruhám. – Most nem érek rá!
- Nem?
- Nem.
- Ha nem, hát nem – csavargatta lemondóan szakállából a nedvességet Gundel. – Azért kihajinthatnál valamit…
- Ilyesmire gondolsz? – divatjamúlt komód kaszált el a mágus ősz hajzata mellett.
- Nem is tudom… - a következő minutában csilivili fémszerkezet pattant a homloka kellős közepén. – Mi a…?
- Anyám! – csapott le a már-már elsüllyedő alkalmatosságra Csirrkén. – Mobilizált hangközvetítő! – gondosan megmerítette a vízben, hogy jobban lássa bekoszolódott billentyűzetét, majd Gundel kérdő kancsalításának kereszttüzében hozzátette – Képanyagot is küldhetsz vele…
- Vízálló? – élénkült fel gyanakodva a mágus.
Az óbab jobban szemügyre vette a kopott burkolatot: - Nem, erre semmi jel nem utal…
- Adod ide, szerencsétlen?!…

×××

Minekutána megváltak a MÉH-beli fürdőtől, Gundelék Göndör felé fordították hátasaik fejét. A beálló homályt enyhítvén, a mágus által előkapart ködlampionokat aggattak a jobb sorsra érdemes lábasjószágok nyakába. A lehető leglassabban poroszkáltak, szinte állóképként érzékelhetően, úgy okoskodván, hogy imígyen lesz a legcsekélyebb esélyük valamely csetepatéra Kamubor horkjaival. Mindenesetre, a biztonság kedvéért, két mérföld megtételét követően tábort vertek, s hamarosan a sárga földig leitták magukat. Araborr mindenkin túltett, idővel azt kezdvén el kurjongatni, hogy az igazi neve valójában Elemszár és nagy dolgokra hivatott. Lakótárs belenyugvón bólintott, míg Simli arról próbálta faggatni, mit is ért pontosan ez alatt.
- Mit is?…Pssszt! Megsúgom… – Araborr irtózatosat böffentett. – Minden AZZAL kezdődött…Pssszt!
- Mivel? – meregette a szakállát értetlenül a gnóm.
- Mivel rengeteg esztendővel ezelőtt….Pssszt, el nem mondd senkinek…
- Nem, nem…
- Tehát…Adj még egy kortyot! – szlopált, majd csókokat hintett Helóvín irányába. – …Kisimul…Kisimul az oka mindennek…Pssszt!…
- Mi van?!
- Az ősöm…Van még abból a veres lőréből?…Az üköm…Kisimul…Kamubor reá akarta tukmálni AZT…Pssszt!…Eme vágya által űzetvén, menekültében egy folyóra vetette magát…Hukkk!…Psssszt!…Vastag jégtakaró fedte a heveny télidő okán…Ja, ja…Isten a tudója, az önsorsrontó Gallon miként lett Kisimul Végzetének birtoklója …Ja, ja…Majd Billog…Szegény, kicsi Billog! – sírásra adta a fejét, majd hirtelenjében hüppögve elhallgatott, dionüszoszi kábulatba révedvén.
A gnóm valósággal elhűlve, döbbenten meredt rá, hogy néminemű mélázást
követően jól kipofozza Araborr szeméből az ábrándozást.
- …Buzgány…
- He?
- Buzogány…Ami Ezernyi Szilánkra Tört…Az ükömé…Jelentős családi ereklye…
- Mi van vele?
- A tavalyi lomtalanításnál kihajintottam…
- Balsors…

×××

Csirrkén jókora marokkövet szorongatott a gondtalanul szuszókáló Gundel feje felett, arra gondolván, ha esetleg felébredne az öreg, sebtiben rövidre vágja a szálakat. Óvatosan beletúrt a mágus szütyőjébe… Semmi! Hurkányi ujjai rászorultak a vízből kihalászott masinériára. Kirántotta, megspékelte vele a mellényzsebét, hogy odébb sündörögvén lehuppanjon Pozsgalobonc tövébe. Mancsa remegett az izgalomtól, amint bekapcsolta. Felhangzott a „Let It Be” digitalizált dallama, majd a kijelzőről Kamubor meredt rá:
- Ki vagy? – recsegte egy hang. – Beszaggassam az epédet?
- Jaj, anyám… - nyekeregte Csirrkén, ugyanis Gundel eszelősen hajlította köré a járókeretét.
- Elmetélem a garatod, Csirrkén! Aktiváltad az Alantpírt? Tudod mit jelent ez?
- Még nem… - reszketett kis görcscsomó gyanánt az óbab.
- Sorsára kell hagynunk a többieket, hogy a leghamarább érjünk Mintás Virít városába! Ott a göndöriek megóvnak minket majdan… De!…Csitulj szám, nem fáj fejem! Surranjunk tova, míg lehet – az alvókra siklott pillantása. – Remélem, megértik…

×××

- Erre, erre! – kalimpált cséphadaróként botsáskaszerű karjaival Szavatol. – Hamarosan ott leszünk…
- Még mindig nem mondtad el, hogy hová követünk – percegte bizalmatlanul Savó.
- Mogorvába, természetesen – Szavatol kobakja megpöccintett zselé gyanánt lötyögött a nyakán; azaz, hevesen bólogatott. – Miért?
- Furcsa mellékérzület szorongatja a tüdőm tövét…
- Talán, ha intubálnánk – vigyorgott széles agyarakkal furcsa vezetőjük; Savónak ez se tetszett.
Ebben a pillanatban Fritőz, aki közben türelmetlenül kissé előrebaktatott,
ámultan füttyentett.
- Mit fütyölsz? – csapódott mellé Savó; a látvány arra késztette, hogy maréknyi Prozac-ot tömjön az orcájába: alig pár száz lépésnyire előttük a Lúdvérckirály ácsorgott virágos gumicsizmában, körötte horkok kavalkádja csapongott, míg mögöttük kokszszínű téglarakás emelkedett.
- Inas Horkúr – nyifogta Szavatol, kinek hanghordozásából kitűnt, ismerős a környéken. – Az Izgulok kéglije!
Savó látványosan összetöppedt, ám Fritőz szeme nagyot csillant. Vidáman
ugrabugrálva suhant, egyenesen a megrökönyödött Lúdvérc tehetetlenül széttárt karjait célozván meg.
- Ezt keresitek? – feje felett könnyedén lengette a Lemezt.
- MEGÁLLJ! – dörrent rá torzul az Izgulok feje.
Fritőz, a rémülettől szinte kataplexiába váltan kimerevedett.
- Ezt akarjátok?… - próbálkozott újra, sokkalta több szüttyögéssel a hangjában az óbab. – Itt van…
- Na nehogy már! – bömbölte kettőt lépve hátrafelé a Setét Agyűr szolgája. – Csak gombászkodni indultunk… - majd hirtelen sarkon fordult, s nagyot kurjantva vette be magát az éjfekete építmény rejtekébe; a horkok fővesztve követték urukat.
- Ebből kezd elegem lenni! – vicsorogta Fritőz. – Menjünk tovább – intett eztán lemondóan a távolban kushadó társainak.

×××

- Erre, erre! – kalimpált cséphadaróként botsáskaszerű karjaival Szavatol. – Hamarosan ott leszünk…
- Jé, déjá vu – motyogta Savó, majd ingerülten lefejelte és elgáncsolta Szavatolt. – HOVÁ MEGYÜNK? Beszélsz, vagy dematrikulállak!
- Sröcc! – vetette köpetét a humuszra a vallatóra fogott, ám gyorsan erőt vett magán, s ködös somollyal csupán ennyit rittyentett feleletül - Csipet Undor… Csipet Undor a végcél, kis demagógom!

×××

- Mitrondít! Mitrondít! – azon göndöriek, akik maroknyi, kipányvázott nyelvületű hork nyüstölésével foglalatoskodtak éppen, a Mintás Virít városa előtti rétségen, rogyadozó elmével, kajabálva igyekeztek a falak mögé, amint pillantásukkal befogták a Pozsgaloboncon érkező Gundelt és társát.
- Mi bajuk? – forgatta rémülten szemeit az óbab.
- Semmi, semmi – morfondírozott a mágus, majd felélénkülvén hozzáfűzte – Sietnünk kell, nehogy bereteszeljék az orrunk előtt a kaput.
Csirrkén csendesen elkönyvelte magában, hogy ezeknek a göndörieknek meg
van a magukhoz való eszük. Mindenesetre, s ez kézzelfoghatóan letaglózta a polgárokat, elkéstek: a birkagolók sikeresen beszivárogtak a nyikorgó kapuszárnyak közötti résen, habár Pozsgalobonc egyik hátsó lába így is beszorult, s most keservesen bégetett.
- Vezessetek a Polgármesteretek, Bevertorr elé! – hörögte kifulladva a mágus. – Ezt meg, – mutatott türelmetlenül megfeneklett hátasára – szabadítsátok ki…

×××

- Most meg mi van? – Savó dohogva topogott az „EGY SZÁL LÓ” vésetű útjelző előtt bámészkodó Fritőz oldalán. – Ugye nem akarunk most lepihenni?
- Tanácstalan vagyok – vakargatta az ülepét keseregve Fritőz. – Ez végképp nincs benne az eredeti irományban…
- Nincs. Ugye, nincs? – bizonytalankodott Szavatol is, mikoron azonban Savó csülke csattant a hátsóján, gondolkodást nélkülözve hozzáfűzte – Tudom ám az utat!
Megint nekilódultak. Rövidesen páncélüvegből kreált szerkezethez értek,
amin a következő nyomattal ellátott vignetta virított: „Az ajtó önműködően nyílik”. Savó kardot rántott, kaszabolásba fogott, majd a váratlanul feltáruló résen átrepülve orra bukott.
- Hol vagyunk? – szimatolt bizalmatlanul Fritőz; szaglószervét áporodott öreg-szaggal vegyült fuzli bűze csavarintotta.
- Ez Csipet Undor – lelkendezett Szavatol. – Mogorva földje vár a túlsó oldalon. Csupán át kell kecmeregnetek…
- Te nem jössz velünk? – gyanakodott Fritőz.
- Ah! – legyintett látszólagos unalommal a kérdezett. – Már rengetegszer jártam erre. Nincs itt semmi érdekes…
Eme minutában irtóztató, sztentori tüsszentés rezegtette meg a környező
sziklafalakat, majd mamuszba bújtatott lábak ingerlő csoszogása közeledett.
- Mennem kell – közölte túlontúl határozottan Szavatol, és már híre-hamva sem volt.
- Na, ezt sem látjuk többet – ingatta a kobakját lemondóan Fritőz, azonban hirtelenjében elfúlt a hangja, tudniillik nyeszlett ujjképződmények fonódtak a gigájára.
- Tyű, ilyen csúfságot is csak az imént láttam! – öklendezett Savó, amint megpillantotta a társára tapadó, háromfejű matuzsálemet. – Mit akarsz, vén csont?
- A vérét – heherészett az idegen, majd oly köhögő roham tört rá, hogy látszott, idült dohányos.
- Aaaa…a vérét…? – nyökögte az óbab. – Áááá…az nem fog menni…öööö…oligaemiában szenved…
- Nem iszom olyan sokat…
- Be se mutatkoztál – förmedt rá megdöbbentő gyorsasággal Savó.
- Milyen udvariatlannak találhattok – pironkodott a másik. – Nagyapók vagyok – mondotta, elegáns pukedlit hányni igyekvőn, minekutána meggörbedten maradt. – Átkozott isiász!
- Savó, te mesehős! – mondta ki a tutit Fritőz, mialatt sörétfelhőbe gabalyodott gerleként rebbent tova; Savó mögötte sertepertélt, esze ágában sem volt lemaradni.
A soron következő útelágazásnál rüsztig horklegények vidáman lötyögő
gruppjába botlottak. A Vírushordozó sunyin társára sandított, hogy villámgyors mozdulattal annak kezébe nyomja AZT.
- Most már a tied. Reád testálom. Elbuktam.
- De hát…
- Feladom magam! – Fritőz váratlanul eszelős kajabálásba fogott. – Fogjatok le! Fogjatok le!
- Ez meg mit akar, Sárgát? – fordult tétován az egyik hork ahhoz, aki oly vezérfélének hatott.
- Nem igazán értem, Borpakk… Na de…! – berzenkedve próbálta elhúzni kérges mancsát, ugyanis Fritőz erőszakkal igyekezett csuklóját az izmos ujjak szorításába erőltetni, ám az óbab villámgyorsan fejbe vágta magát egy korhadt faággal:
- Jaj, leütöttek! Térj utadra, drága Savó. Egyedül maradtál…

×××

A Gundel túlbecsült személyének cseppet sem váratlan eltűnése felett vigadók alaposan elhűltek, amidőn két elfomorf hosszútávfűtő és legalább egy, Araborrhoz hasonlatos ember csapódott közibük.
- A nemzetes Elemszárhoz jövénk beszélőre – lihegte a magasabbik elf. – Atyánk, Megront megbízásából járunk el imígyen. Az én nevem Éladán, míg öcsém Előhír. Az Ember meg Elemszár barátjának vallja magát…
- Halbarát! – rikoltotta vidáman Araborr, majd hetyke mozdulattal Lakótárshoz fordult – Akasszátok fel!
Így is esett. A megerősödő szél játszin pajkoskodott Halbarát élettelen
lábaival, mialatt Éladán elsuttogta Rőtzuboly urának rémítő üzenetét:
- A Napok fogyatkoznak, lásd, már csak egy szikrázik az égboltozaton. Mondhatnók úgy is, Napjaid megszámláltatásra találtattak. Barangolj a Néhai Boulevard-on!
- Szép kis kázus – dünnyögte Simli. – Merre az arra?
- Mintás Virít-től másfele – szögezte le Araborr.
- Furtonfurt történik valami nem kívánatos – rinyálta Trafó. – Megint letérünk az Útról?
- Nem… Te nem – helyesbített Araborr, következő szózatát Odeonhoz intézvén. – Mehetnékem támadt. Fontos elintéznivalót akasztottak a nyakamba, így Lakótárs, Simli és e két elf társaságát igényelvén elválok tőletek, rohani kréolok fője, ám Mintás Virít népe mindkettőnket néven nevez majdan. Légy résen, horkok szegélyezik a mellékösvényeket is! Láss később!


×××


Nyirkos eső csepergett, a Hold pediglen agyoncsócsált felhőpaplan mögé rejtette álmatag orcáját. A megfásult növénytakaró kacskaringós karjain szipákoló levélkék rezzentelenül kókadván bókoltak a fáradhatatlan gravitációnak. Simli, kinek bal szemhéja idegbeteg módon rángott már egy ideje, alabárdját tartó vasökle szorításán a világ minden kincséért nem lazított volna. A hallatlan némaságban Lakótárs a fülét hegyezte, ezzel is alátámasztván azt a balhiedelmet, miszerint az elfek hallószerve mesterségesen csúcsosított. Araborr kótyagosan zötykölődött hátasán, Éladán és Előhír óvó mozdulataitól támogatottan. Jó ideje haladtak lázálomszerűen fel-felvillanó jövőképektől nyomasztottan, míg nem roskatag, savas eső által kikezdett vaskapuzat állta útjukat, rajta baljóslatú felirat: „Feltámadunk”.
- Megérkeztünk – susogta Araborr, döbbenetes módon valahonnan hátulról.
- Én, speciel, ide be nem teszem a csizmám – tekergette zavartan a nyakát a gnóm, azon igyekezetében, hogy szavait a mögöttük megbúvóhoz intézhesse.
- Neked nem is szükségeltetik – tolta előre a hevesen tiltakozó nemzetes Elemszárt Éladán. – Mindőnk téged spektál, Kékvérűségem…
- Na nem kell úgy elkomolykodni a dolgot – próbálkozott Araborr, azonban a következő pillanatban már szárnyalt is a területet övező rácsozaton által.
Hatalmas puffanás hallatszott.
- Bent van – sóhajtott Lakótárs. – A landolással minden rendben?
A nemzetes Elemszár nyelvújító szóvirágai megnyugtató élénkülettel
sikamlottak feléjük a túloldalról, mely folyamot a döbbenet sikkanata szakajtott meg:
- Te?!… Halbarát… Miként értelmezzem ezt?
- Közeledted hírverésére mind a kriptákba zárkóztak, csak én ragadtam künn, mivel friss lélek valék… Neked köszönhetően…
- Öööö… - nyekergett Araborr. – A dolog egyértelmű: velünk kell tartanod Mintás Virít falai alá.
- Ezt korábban is szívesen megtettem volna – morgott megbántódva Halbarát szelleme.

×××

Bevertorr, Mintás Virít Polgármestere, a néhai Beborul és Furamór atyja, tanult mozdulatokkal zsonglőrködött saját bejáratú Alantpírjával. Gundel mindezt felette rossz szemmel nézte, evégett a másikkal meredt hát rá.
- Mitrondít – a város ura majdhogynem köpte a mágus göndöri nevét. – Mi járatban?
- Hírt hoztam – pöckölgette gondterhelten az orra hegyét a kérdezett.
- Mi hírt?
- A Fekete Torony, azaz Bárd-Odu horktalpasai feléd tartanak, élükön nem más, mint a Prima-Izgul, Kamubor ízig-vérig vazallusa. Nincs több mellébeszéd, vitézkedésre jövék, s Odeon népe szintúgy a segítségedre siet.
- Ó, én ifjúként civilszolgálatos voltam – magyarázta Bevertorr. – Nem harcolok. Máglyarakásom az udvaron, Furamórt, a véremet, már reá szegecselték…
- Elment az eszed?! – förmedt rá viszolyogva a mágus. – Tudod, mennyit szenvednél? Ím a pisztolyom, lődd magad főbe!
- Talán igazat szólsz – merengett Bevertorr; átvette a fegyvert, majd könnyed léptekkel elbaktatott. Hamarosan aprócska pukkanás hallatszott.
- Nem lehet, hogy rossz tanáccsal szolgáltál? – rebegte Csirrkén.
- Meglehet – morfondírozott Gundel. – Azonban, most már nincs mit tenni.
- Hahó, Gundel! – a megszabadított Furamór érkezett. – Látom, megfosztottad munkájától a családgondozónkat! Sebaj, elődöm örökébe tapodok!
- Helyes – dörmögte az öreg; látszott, nagyon spekulál.
- Ismersz egy bizonyos Fritőzt? – tudakolta leányos kíváncsisággal Furamór.
- Kit…? – a név hallatán Gundel önkéntelenül félrenyelt és herákolni kezdett. – Hallottál felőle?
- Ja, ja… - mekegte a göndöri, miközben a mágus úgy rázta, amiként Holleanyó az ágyneműit. – Gyaníthatóan Csipet Undor felé vezetődött…
- Rázós egy környék – elmélkedett némileg lenyugodván a Vízhatlan Elemlámpás Őrizője. – Mindenesetre, az útirány helyes. Néki már nincs remény, mi azonban meg kell vessük lábunkat a védműveken… - váratlanul oboa harsant, s négy pár hegedű szívszaggató dallamokkal tetézte a kialakuló kavart.
- Itt vannak hát – motyogta Gundel.

×××

A Mintás Virít falai előtt húzódó gombatelevényen potyázó horkok, és persze maga a Lúdvérckirály, döbbenten meredtek a két oldalról reájuk ripakodókra: a kapuszárnyak rejtekéből Furamór, illetőleg hű komái hajigáltak paradicsomokat, míg a távolból egész kis gulya tartott feléjük. Kréolok torkán könnyítvén szárnyalt magasra a nóta:

„Odeon jó birkásai, előre!
Nincs köztünk ki nyegle!
Rázd a rongyot, be ne krepálj,
Vészhelyzetben jól szuperálj!
Caplass, caplass! Göndörbe hát!”

- Ennek a fele se tréfa – tátotta el láthatatlan száját az Izgul, s kifordult belőle a falat. – Néhány gomba okán…?
- Rá! Rá! – a rohani birkások elszáguldottak mellette, kiéhezve vetvén magukat a megmaradt gombákra.
Nagy csámcsogásuk elnyomta a Lúdvérckirály jajszavát, akinek láthatatlan
testén előbb Odeon törte nyakát, majd Trafó taposott át oly hévvel, hogy azon nyomban füstté lett. A horkok hideg verejtékben úszva követték végig vezérük sanyarú elmúlását: bevégeztetett. Menekülni próbáltak, ám a Trambulin gázlójánál újabb veszedelemmel kellett számolniuk, hisz itt Araborr tétlenkedett maroknyi követőjével. Ők csupán az imént érkeztek a helyszínre, így felette nem akaródzott a rohaniak után eredniük. Előhír ósdi videokamerával készített maradandó felvételeket az engedékenyen pózoló horkokról, míg Lakótárs alattomosan szedte le íjával az elővigyázatlanabbakat.
- Araborr! – Erőmér vidáman érkezett. – Végtére is újra együtt!

×××

Temérdeken kerültek az Egészségügyi Szállásra, mint utóbb kiderült, csúf fungimérgezés eredményeként. Helóvín kimondottan rossz bőrben leledzett, a mellette roskadozó heverőn pediglen Furamór nyögdécselt, akit kósza paradicsom tett bizonytalan időre harcképtelenné. Itt érte őket a Hiób-hír, miszerint Odeon léte átértelmeződött, ezáltal Erőmér válván a rohani vajdaság hierarchiájának csúcsonülőjévé.
- Gyűljünk egybe – javasolta Gundel. – Ki kell fundálnunk, miként is húzhatnánk leghatékonyabban az időt Kamubor ellenében.
- Még nincs vége? – sápítozott Simli, megtörten lengetve a csatabárdját.
- Ne feledd, mokány kis gnóm, Fritőz az utat járja – intette a mágus. – Az ő áldozatának bekövetkeztét kell biztosítanunk, hogy világunk jobbá legyen!
- Ne szólítsatok nemzetes Elemszárnak – Araborr érkezett peckesen.
- Ki akart? – Lakótárs értetlenül pislogott.
- …mert az vagyok…
- Oké, oké – hagyta rá Gundel. – Mielőtt bárki is elszállana, dűlőre kell jutnunk az általam említett ügyet illetőleg.
- Mit javallasz? – fordult hozzá Erőmér.
- Megmondom én: ki bizton áll a talpán, velem tartson Mogorva koromfekete főbejáratához. Tábort verünk és várakozó álláspontra helyezkedünk, mialatt a Vírushordozó a művészbejárón által cserkészi be végzetét. Jó terv, nemde bár? – kérdőn nézett körbe: legtöbben a földön hemperegtek, váratlanul rájuk törő, iszonyú görcsökre hivatkozván.
Gundel vészterhes mozdulattal pörgette meg a járókeretét: - Kiből váljék tengeriuborka?…

×××

Savó eltökélten eredt a menet nyomába, ő biz’ nem lesz önkéntes tehermentesítő! Ami Fritőzé, az Fritőzé, ez nem kétséges. A távolban magányos őrbódé szögellett a torz sziklafalból kifele. Amarra vette az irányt. Rövidesen ott őgyelgett a bejárat előtt, önmagát győzködvén arról, ez a leghelyesebb, amit tehet. Tétova mozdulattal nyúlt a kilincs felé, mikoron kivágódott az ajtó, s taljáni hevességgel tiltakozó horkok tucatja löködte egymást kifele.
- Nekem aztán nem kell…
- Mit akaszkodott a nyakunkba…?
Az épület sírsötét uterusából dühödt hangfolyam hömpölygött a nyomukban:
- Vissza! Nem kell félnetek, már nem én vagyok a Vírusgazda! – de senki nem hallgatott rá.
Alig halt el a távolodó horkok nyüsztörgése, Fritőz bukkant fel, majdhogynem
ledöntve talpszőreiről Savót.
- Nesze! – az utóbbi minden teketória nélkül álltövön vágta az érkezőt, úgy leterítvén, mint vakondokot a mennykőcsapás.
Jó időbe telt, míg a Vírushordozó öntudatra ébredt, igen furcsa szituban
találván lényét: Savó vállán, gúzsba csomagoltan zötykölődött, a csuklójához bilincselve pediglen ott fityegett AZ! Átkozódni próbált, száját azonban tisztességesen kipeckelte megmentője. Veszett rúgkapálásba fogott, ám ez, jelen helyzetében, csupán jelentéktelen mocorgássá degradálódott.
- Hamarosan ott leszünk, Fritőz uram! – nyugtatgatta Savó. – Hamarosan…
- Szasztok! – átkozottul ismerősnek hatott a váratlanul felhangzó üdvözlés.
- Mi a…?! – Savónak csupán annyi ideje maradt, hogy a földre teremtse szeretett terhét, Gallon máris a gyepálásba kezdett.
Fritőz számára holmi beteges karikatúrának tetszett kettejük pankrációja, s
ő kétségbeesetten araszolt odébb. Minden a realitását vesztette…

×××

Gundel az esélyeiket latolgatta, érezvén, az biz’ rózsásnak nem igen nevezhető: habár Rohan kréoljai lelkesen diffundáltak a göndöri bakák bagázsában, egyesülésük így is csupán cseppnyi vérrögként hatott a mogorvai hadnép fergeteges árjának szívében. Maréknyi utópia a kőkemény valóba ágyazottan.
- Miként tovább? – Lakótárs aggódva pedzegette az íját.
- Letesszük a fegyvert és békében meghódolunk – javasolta remegve a nemzetes Elemszár.
- Van fogalmad arról, milyen szörnyű véget érnénk Bárd-odu tárnáiban?! – förmedt rá Gundel.
- Csak te – mutatott rá Araborr. – Már körbeadtam egy Kamubornak címzett
petíciót, amit mindőnk aláírt. Ebben Gundelt, a Hómágust kiáltjuk ki felbujtónknak… - a mágus döbbenten pillantott körbe, az arcok egyértelmű tanulságul szolgáltak számára: ne bízz senkiben!
- De hát...a sasok… - próbálkozott, reménykedőn meredve a távoli hegyek hófödte csúcsaira.
- Most meg mit sasolsz? – tudakolta Erőmér, kesztyűs jobbját súlyosan nyugtatván az öreg vállán .
- A Sasok jönnek! A Sasok! – Csirrkén ugrabugrált Simli oldalán.
Mindenki arra pillantott, s elakadt a lélegzetük: ennyi szárnyas látványa még a
Greenpeace aktivistáinak sem adatott meg…

×××

Savó kiütvén pihegett.
- Szavatol segít – magyarázta Szavatol, Fritőz kötelékeit nyiszálván.
- Most köszönjem is meg? – a Vírushordozó csoffadtan meredt rá. – Ezek szerint tovább kell mennem…
- Kell, kell – echózta a másik. – Felmész e lépcsősoron és betetézed a végzeted.
- Sanyarú szavak – rítta Fritőz, valahogyan talpra kecmeregvén. – Legyek túl rajta…Ha meg kell lennie, hát megteszem, ámbátor herótom van az egésztől! – kelletlenül kapaszkodni kezdett a fokokon felfele, azonban elveszítette az egyensúlyát, ugyanis a talaj megindult alatta. – Mozgó lépcső! – ámuldozott.
- Veled megyek – ajánlkozott Szavatol, torz árnyszülött az óbab nyomdokán.
Hamarosan ott álltak a hegytetőn, a Mogorva-archa gépparkjában.
- Mit lépjek? – a Vírushordozó kérdése tanácstalanul koccant a rideg kőzeten.
- Ide vele, mocsadék! – rég nem hallotta már e szavakat, döbbenten fordult szembe támadójával.
- …Hát te is, Szavatol? – könnyed mozdulattal a másik farzsebébe csúsztatta AZT.
- Gallon, Gallon vagyok, te kis… - nem fejezhette be a mondandóját, mivel Savó érkezett.
- Szörcsphű… - mondotta emez elkerekedett szemekkel. - …Tarts velem, meglátod, uralkodni fogunk a galaktikán, mi ketten, apa és fia…
- Mi a hézag? – meredt rá Gallon, Fritőz együtt érzőn vonogatta a vállát.
- …Gyere! Ennek így kell lennie…Szörcsphű!
Gallon agya majd szétpattant ezektől a szavaktól. Dúlt Kráter az apja? Nem,
ez nem lehet! De már nem érdekelték a válaszok. Az apja. Egy Szeráj-mesterhez méltón, csupán ennyit mondott:
- Soha! – a kiáltás visszhangzott még, amikor belevetette magát az alant tátongó szakadékba…
Voltaképpen eseményláncolatunk végére is érhetnénk: Gallonnal egyetemben megsemmisült AZ is, imígyen foszlatva szét Gundelék utolsó reménysugarát, hisz Kamubor hatalmát ANÉLKÜL nem dönthetni meg többé senki. Azonban történt valami, amire még Bárd-odu teljhatalmú excellenciája sem számíthatott…
- Húzzuk a belsőségeinket, amíg nem késő – javallotta Savó.
Fritőz elkámpicsorodottan támolygott feléje, hogy váratlanul felbukjon valamiben. A környező képernyők azon nyomban elsötétedtek, valahonnan elvékonyodó jajszó szökött a légbe:
- A hosszabbító…Ügyefogyott óbab! Még nem volt időm elmenteni a… - Bárd-odu tornya kártyavárként hullott darabjaira.
Az eget sötétítő fellegek varázslatos gyorsasággal olvadtak semmivé a
felkelő nap belobbantotta fényárban: Kamubor karrierje derékba tört!

×××

A történet innentől a jól bevált népmesei motívumokban bővelkedik. Araborr, Kisimul Örököse elfoglalta Göndör trónját, nemzetes Elemszár királyként uralkodván népén és bővérűségén, ugyanis rákényszeredett Megront leányának, Árván-nak nőül vételére. Az Egészségügyi Szálláson eltöltött közös órák szoros kötelékbe kovácsolták Helóvín és Furamór kettősét, szigorú tabuval pecsételvén meg azt, már ami bárminemű gombatermék elfogyasztását illette. Simli és Lakótárs, Erőmér bungalóit vizitálta, míg Gundel visszatért Rőtzubolyba, mondván, hamarosan újra jelentkezik. Ez persze súlyos teherként nyomorgatta sokak lelkivilágát…
A kegyei aprónép felszabadultan vihorászva vette irányzékát rég látott otthona felé. Útközben le-lecsaptak a védtelen tanyaházak lakóira, illetőleg a fegyvertelen zarándokokra. A kalandok során beszerzett fegyverzetük mindenkit elrettentett. Fritőz csak úgy roskadozott ólomsúlyú páncélzata alatt, ám a galeri többi tagja sem panaszkodhatott. A Krónikákban piros betűvel éktelenkedő portyázásaiknak Kegye első kunyhóinál húztak határt. Vagyonos kereskedőknek állítván be magukat érkeztek Óbabfalvára.
- Üdv földik! – vidámkodott Savó. – Hazaleltünk!
- Nahát, a kis kalandorok!
- Furamód ismerős intonáció – filózott Trafó, a forrás felé fordulván. – Daruhám…és…és…
- És Ringlóenyv – kajánkodott a MÉH egykori ura mellett tekergőző kréol.
- Visszatelepülnétek? – fancsalított Daruhám. – Egyezkedjünk.
- Vágjuk le! – hörögte tőle szokatlan hevességgel Csirrkén.
- Nem, több vért nem ontunk – pislogott megfáradtan Fritőz.
- Akkor hát… - vonta össze tyúkmellén a karját magabiztosan Daruhám.
- Máglyára vele! Átkozott boszorkány! – dörögte Tarisznyákodu ura.
Hamarosan vígan lobogott a gonosz mágus, tibeti füstölő gyanánt köpve
illékony imágóját a határtalanságba. Ringlóenyv sorsa szintúgy betetőzött: füstmérgezés vetett véget csavaros pályafutásának.

×××

Röviddel ezután, Átlagfölde népe kérvénnyel fordult Elemszár királyhoz, megelégelvén Gundel és némely hasonszőrű cimborája notórius zaklatásait. A göndöri nemzetes felette fájlalta, hogy eleddig hagyta fajulni a dolgokat. Keményen megparancsolta az érintetteknek, építsenek óceánjárót és tekeregjenek tova. Fehér volt, ráadásul bosszantóan sokáig építették. Amikor pedig mindez elvégeztetett, behajózták az elmúlt csetepaték krémjét. A korlátnál integetett Megront nagyúr a népével, Gundel, a Hómágus, Simli, a gnóm, Lakótárs, az elf, Billog és Savó, hírhedett óbabok, illetőleg egy bizonyos Tarisznyákodui Fritőz.
Hősi félhomályban indultak el a hagyomány által TitánX-ként számon tartott vízi jármű fedélzetén, az Északnyugati Átjárót célozván meg, s a thrillerek és rigmusok emlegetettjei letűntek mindörökre…

×××××