Lázadás - A Harc

Prológus
Figyelem! Ez a történet orkokról szól. Vérengző urukokról, kis snagákról, turkász goblinokról és furkász gnómokról, fűszerezve egyéb mordori csodákkal, „csöppnyi” erőszakkal és brutalitással. Aki tündés, Legolasos-Aragornos, szépfiús történetet vár, azt kérem, ne olvasson tovább! Köszönjük. Az író az esetleges undorral járó reakciókért NEM vállal felelősséget!

1.
Nagyot pattant a korbács. A kis snaga rémülten, fájdalom ittasan húzta össze magát. Fölötte sötéttekintetű uruk állt. Meglendítette a korbácsot, s ismét lecsapott. A szíj belevágott a húsba. Fekete vér buggyant ki a snagából.
-Aszontam, hogy dolgozol! –mennydörögte az uruk. –Vagy szóljak a Kásának?
A snaga rémülten rázta fejét. Csak a Kását ne! Kása csak ragadványnév volt. A „tűz” jelentésű gâsh szóból eredt. Barna bőrű varág volt, Khand északi részéről. Szívesen kínzott élőlényeket – tűzzel…
-Akkor iparkodj! –az uruk újra meglendítette a szíjat. A másik ork felpattant, rémülten futott el. Saját nyelvén, tisztes távból, kiáltott neki egy „dögölj meg”-et.
Kirohant a barlangból, s csatlakozott a többi fajtársához. Együtt indultak a núrni földekre.

Félig sűrű, sötét felhőboltozat borította Núrn egét. A földeken snagák és goblinok százai. Nem értő azt mondaná: talán harcra gyülekeznek. De ha jól megnézik ezek a hozzá nem értők, láthatják: ezek búzaföldeken dolgoznak. Mentségükre legyen, a búza színe alig különbözik a fekete földétől…
Garab nyöszörögve látott neki a munkának. A korbács emlékét jó pár napig őrizni fogja.
Utált mindent. Utálta Núrnot, a társait, az urát… a munkafelügyelő urukot. Ő „nevelte meg” reggel. Garab szívesen harcolt volna a Hatalmas Zigur seregében. Tudta, mindenki tudta: ha visszaszerzi a „hatalmi zálogát” –ők így hallottak róla-, leigázza a világot, s az orkoknak is elhozza a szabadságot – legalábbis így mondta.
Garab elgondolkozott azon, mit fog csinálni Zigur, ha már mindent meghódított? Fogas kérdés, nem csak egy snagának! De nem ez aggasztotta. A származása. Snaga volt csupán, a kisebbek közül, kis légypiszok a „hatalmas” uruk katonákkal szemben. A szíve harci vággyal volt teli.
Lithladból származott, Mordor keleti feléből. Ezen a földön két folyó is ered, mely a mocskos Núrnen-tó vizébe folyik. Apja szolgáló volt Seregostban. Ez a hatalmas erőd a Gorgorothot és Lithladot elválasztó hegység keleti oldalán feküdt. Onnan száműzték egyszer Lithladba. Bátor ork volt. Garab még kicsi volt, mikor kibelezték…
Anyjáról nem sok mindent tudott. Amiben biztos volt, az hogy az Ered Lithui, a Hamu-hegység körül jött, s hogy belehalt a szülésbe, miáltal Garab tulajdonképpen létrejött.
Garab megfogta a rozsdás sarlót. Tizenhét esztendőt töltött be eddig. De erős volt, mármint a többi snagához képest. Az orkok gyorsan nőnek. Őszre járt –állítólag- az idő, bár Mordorban egész évben dögletes meleg van. Egyik barátját, akit kivételesen nem utált, a Guall névre hallgatott. Egyszer elmesélte, náluk otthon, a Köd-hegységben meg rohadt hideg van. Akkor előfordul, hogy egy barlang-szobában tízen-húszan is összegyűlnek aludni. A lyuk közepén máglyát raknak, de hatalmasat. Mondják is: „Meleg van, mint Lugbúrzban!”. Ez a barát, Azeg pár hete jött ide. Ekkor tapasztalta meg, milyen forróság van is itt. S ebbe a dögletes időben és bűzben nekik be kell takarítani az őszi búzát. Hála Morgothnak, java részét már tegnap, meg azelőtt leszedték. Alig két és fél hektár volt hátra. Háromszáznegyven orkkal és goblinnal nem is olyan sok ez…

Garab letörölte az izzadságot pofájáról. Leült. Estére járt az idő. Az Ephel Dúath távoli csúcsai fölött megcsillant a napfény. Fél percig se tartott, s ennek borzasztóan örült. Büdös nap! Büdös földek! Büdös…
-Garab! –mennydörögte egy hang. Rémülten pillantott fölfelé. Az uruk állt előtte. Az belerúgott a snagába, mire az ork felállt. –Mit lógatod itt a lábad, te barom? Ezt a fosásnyi területet nem igaz, hogy nem bírod ki! A franc esne a jó k… anyádba!
A snaga feldühödött. Elég! Kínozzák, parancsolgatnak neki, sőt, még az anyját is szidják! Majd ő megmutatja!
-Idefigyelj, Leshab! Elegem van belőled, meg a jó k… anyádból is!
A „jó” és az „anya” szó közti szóra mindenki rájuk figyelt.
De Garabot ez csöppet sem zavarta.
-Állandóan kezedbe az a retkes korbács! Ha valaki nem úgy táncol, ahogy te fütyősz, má’ suhintasz is! Elegem van! –meglódította a sarlót. Avval akarta mórese tanítani az urukot. Az félretért a támadás elől. Megragadta a snaga nyakát és megszorongatta. Garab levegő után kapkodott. Kezéből kiesett a sarló. Kisebb sereg gyűlt össze szurkolni. Leshab lefejelte az orkot; az legurult a dombról. Odaugrott mellé, s felemelte a szíjat.
Garab felugrott, oldalra vetődött, s ezáltal kikerülte a támadást. Leshab értett hozzá, hogyan kell ölni a szíjjal…
S ezt ki is próbálta használni. Egy szikláig kergette a snagát, s ott sarokba szorította. Megpörgette a bőrkorbácsot. Kész volt ölni…

2.
Garab megrökönyödve nézte a vadállattá változott Leshabot. Végülis… ő provokálta ki. S most életével kell fizetni. Nem! Ezt nem hagyja!
Odaugrott az uruk elé. Bátran, félelmet félretéve. Fölhúzta a térdét, és talpával gyomorszájon rúgta ellenfelét. Az épphogy csak meggörnyedt, Garabnak viszont pokolian fájt mezítelen talpa. Leshab elvigyorodott. Mocskos, sárga fogai világítottak fekete pofáján, de szeme tüzét nem tudták elnyomni. Felhúzta szakadt felsőruháját: alatta vaskarikákból szőtt páncél csillogott.
-Mi van, Garabka? –mondta gúnyos hangon. –Bibis lett a talpacskád?
A snaga elkurjantotta magát. Lelke levetkőzött snaga bőréből. Egy trollnál is dühösebb lett. Összeszedte magát, s teljes erővel tökön rúgta az urukot.
Leshab szájáról leolvadt a mosoly. Arra még gondolni sem mert, hogy ott vértezze föl magát! Odakapott kezével, s úgy vinnyogott. Garab talpfájdalma másnak a testrészére szállt…
-Burzum bagronkob bûb! Lat… lat… pushdog hosh-durub! –kiabált a Fekete Nyelven. –Ah, Shakh! Garab! Lat mat! Leshab dubratulûk!
Megmarkolta a korbácsot. De Garab harci kedve nem lohadt. Bemosott kettőt az uruknak, majd kiverte kezéből a korbácsot. Újabbakat ütött és rúgott.
Núrn földjén megállt a munka. Mindenki odarohant. Volt ordibálás, biztatás! Leshab és Garab incidense már nem verekedés volt. Valóságos harc.
Az uruk is több sebből vérzett. Egy taszítástól végül elvesztette az egyensúlyát. A snaga reáugrott, leteperte. Bevert még egy párat, majd felemelt egy ökölnyi követ. Avval akarta széttrancsírozni kínzója fejét!
Ekkor már több uruk is volt a nézőseregletben. Ők rohanni akartak, megmenteni társukat. Ám a többi snaga blokádot állt. Egy helyen a vezetők nem bírtak ésszel, próbálkoztak erővel. Több snagát legyilkoltak. Azok épphogy csak észhez tértek. Majd a goblinokkal, gnómokkal együtt lerohamozták az urukokat. Őrült gyilkolászás vette kezdetét.
Ez már nem két ork küzdelme volt. Százak jöttek, jöttek leverni és jöttek táplálni a lázadást. Ám a harc nem tarthatott túlontúl soká.
Ugyanis a küzdelmet lezárta az iszonyat…

3.
Garab kezében szorongatta a sziklát. Leshab haragtól elvakultan várta végzetét. Véreres, haragos szeme szinte kiabálta: gyere, ölj meg, ha mersz!
Kérdések tépelődtek a snaga bensőjében. Kérdések és érzések.
Az alatta ziháló uruk egyre idegesebb lett. Mi lesz már? Ha ölni akar, tegye most!
Végül Garab döntött. Lesújtott a kővel. Leshab lehunyta szemét; nem akarta látni a borzalmat. Ám a fájdalom elmaradt. Koponyája nem tört darabokra. A kő az orra fölött volt pár centivel. Garab megkegyelmezett.
A snagák és goblinok egy része felhördült. Értetlen arcokat vágtak. Az urukok és pár más ork kifújták tüdejükből az izgalom levegőjét. Egy pillanatra a mészárlás is abbamaradt. Halálos csönd. Ez vette körbe a levegőt.
-Te bunkó Garab! –kiáltotta Guall testvére, Vazall. –Öld má’ meg!
-Hagyjad! –köpte közbe egy snaga. –Ebbe ne szólj bele!
-Kussoljá’, Roweb! Leshab megérdemli a halált!
-Te érdemled meg a döghalált, büdös rabszolga! –sziszegett egy uruk.
-Valóban, Girol? Ki áll Roweb és Girol pártján?
Kezek csaptak föl a levegőbe. Kivétel nélkül az összes uruk, néhány snaga, s még náluk is több goblin. Vazall körbepillantott. –Csak ennyien? Emberek! –mondta a maradéknak. –Könnyű dolgunk lesz! –elkiáltotta magát.
Zubbonya alól kirántott egy tőrt. Szemvillanás alatt kinyírta a meglepődött Rowebet, majd elhajította a hullát. Azzal a mozdulattal elkapta Girol karját, s kifordította. Hátulról szúrta le az urukot.
A mészárlás új erőre csapott. A parasztok kaszával és sarlókkal hadakoztak, az urukok szablyával vagy korbáccsal. Kész lázadás volt!
Néhány uruk elfutott. Jó párukat levágták a snagák. Egy jutott el a kijelölt őrházba. Bevágta a vastag ajtót, s rátolta a reteszt. A földművesek elkezdték ostromolni az ajtót. Az uruk nem sokáig tarthatott ki. Odaugrott a hatalmas jelzőkürthöz. Teljes erőből megfújta. A hang szétterjedt a térségben. Hamarost jön az erősítés! Az ajtó ekkor megadta magát.
A snagák beözönlöttek a helyiségbe. Az uruk kivont karddal várta őket. Nem kellett sokat várnia a halálra…

A kürthang széterjedt a környéken. Núrn földje megtelt élettel. Snaga, gnóm és goblin, varág és egyéb fajú parasztok és szolgák bújtak ki tág barlangokból és sötét likakból. Tudták: nagy muri van! Előkerültek a kaszák, sarlók, csákányok, tőrök, kisebb kardok, bőrvértek. Kisebb had állt készen. Csatakiáltással rohantak a feszültséggóc felé…
Mire odaértek, már egy másik sereg is várta őket. A jel elsősorban nem a dolgozóknak szólt; így hát vagy hetven uruk katona gyülekezett a domb lábánál.
Egy közepes termetű snaga futott a parasztok serege felé. Guall volt. Lelkesítő szavakkal üdvözölte az ork főnököket.
-Badarság volna most rögtön megtámadni őket! –mondta aztán az egyik.
-Tudom –bólintott Guall. –Nem is fogjuk!
-De akkor mi lessz? –sziszegte egy felvágott nyelvű munkás.
-Kubikosokat állítunk fel! – Guall a sereg felé indult. –Testvéreim! Ez már nem egyszerű verekedés! Ez már LÁZADÁS!
Szavait elszánt csatakiáltás követte. Guall elvigyorodott. Garabék felé nézett. Jó pár embert vesztettek, de az ott lévő urukokat levágták. Majd szomszédos domb lapos tetejére pillantott. Az uruk sereg is haditanácsot tartott. Forgatta tekintetét, végül megállapodott a paraszt-hadon. Egyre többek és többek jöttek. Ezek kis része összekötötte a Garab körül állókat a sereggel.
Újabb ork lépett a parasztfőnökök elé. Vazall volt az. Testvére teli torokból köszöntötte.
-Éljen Vazall vezér! –szavait megismételte a sereg. Guall a vállára kapta atyjafiát. Az imígy szónokolt a néphez.
-Testvérek! Elfogadtok vezetőnek?
Ekkor már elterjedt a hír Vazall hősi tettéről, mikor is megmentette a népet Rowebtől és csatlósaitól. Felhangzott az „Igen!”. A seregvezérnek rangot is adtak: ő lett a durûb…
A durûb máris vezérsegéddé nevezte ki bátyját. Vazall elindult felkészíteni a katonákat, Guall penig a leendő kubikosokhoz szólt.
-A gnómok álljanak ki!
Kilépett vagy ötven gnóm. A vezérhelyettes hümmögött egyet. A felvágott nyelvű lépett mellé.
-Ezzz kevéssz lessz!
-Biza! Jöjjön még a goblinok egy része is!
Így a csapat majdnem százra emelkedett.
-Blokádot ásni, de tüstént!
A manók pillanatok alatt árkot ástak, s a kiásott földből kis falakat emeltek.
Vazall visszatért. Vezérsegéddé nevezte még ki a parasztok két vezetőjét, Tozúrt és Ghalimot, valamint a felvágott nyelvűt. Őt Foûlnak hívták.
A másik oldal is növekedett közben. Végül egy bődületes csatakiáltás kertében megindult a roham. A gnómok-goblinok épphogy végeztek. Vazall kiállt a sereg élére.
-Védők a falra! Tozúr! Ghalim! A déli részre! Foûl! Te itt maradsz az északkeletin!
Az említettek elindultak. Vazall lehajolt a bátyjához.
-Garab?
-Mikor e’gyüttem, még Leshabbal harcolt.
-Menj oda hozzá!
Guall elfutott. Menteni barátját.
Még nem tudta, hogy ez is a sorsa…

Lázadás - Az Ítélet

4.
Garab ott térdelt Leshab mellkasán. Nézte a növekvő sereget. Az uruk ijedten és egyre idegesebben fújtatott. Vért is prüszkölt. Majd arcon köpte a snagát.
-Te rohadék! Hosh! Kis béldarabka! Meddig játszol még velem? Ölj meg vagy eressz el!
Garab megrázta fejét, visszatért a bambulásból.
-Mi lesz már?! –bömbölte az uruk. Megragadta Garab zubbonyát.
Garab lekevert kettőt az orknak, az félkábulatba esett.
Felállt. A közelben senki elő se volt már Leshabon kívül. Azok már elmentek harcolni. A két sereg már összecsapott. Ez is inkább gyilkolászás volt, mint rendes csata. Lépett egyet. Reálépett Roweb halott tetemére. Elmerengve idézte föl az eddigi heteket.
A csatatéren megjelentek a nyilasok. Röpködtek a nyilak, osztva száz és száz halált.
Az egyik Tozúrt ütötte szíven. Foûl tusába keveredett egy uruk-vezérrel, aki a ranglétrán egy helyen volt Leshabbal. S az volt a jobb. Foûl katonaként halt meg. Halálát sok-sok ork bosszulta meg.
Lépteket hallott. Guall sétált mellé. Az ork örömmel látta, hogy Garab él. Magához húzta a kábult snagát.
-Nagyszerű vagy öregem. Hol van?
Garab hátrabökött.
-Megdöglött?
Garab megrázta a fejét. Több helyen vérzett. Nem csak ő adott Leshabnak, viszont is volt pofon.
-Ne félj! Meggyógyulsz! –elvezette Garabot biztonság felé. Ekkor szólt volna hozzá valamit, de amint felé fordította a fejét, ellökte a snagát. –Vigyázz!
Leshab ugrott közéjük; kezében tőr volt. Lecsapott, de Garab háta helyett Guall karját szakította föl.
Garab felkiáltott. –NE!
Ütött, majd rúgott. Az ütéssel kiverte a támadó kezéből a tőrt, a rúgást azonban hárította az uruk. Elkapta lábát és kicsavarta.
Garab elesett. Újra megvolt az akaratereje a harchoz! Feltápászkodott, meglendítette öklét és…
…hirtelen megbénult, akárcsak mindenki más. Éles sikoltás töltötte be az étert. Egy szárnyas alak röppent a csata felé. Lecsapott a magasból, s a hadak fölött megállt, s ott körözött. Röppent össze-vissza, mérte fel a helyzetet; iszonyúbb volt, mint a dögkeselyű, nagyobb, mint a legnagyobb sas, s oly’ kegyetlen, mint a halál…
Majd Garabra és Leshabra emelte tekintetét. Odaröppent eléjük, s leszállt. Hátáról iszonytató, koronás fekete lidérc szállt le. Hosszú démonpalástja lobogott utána.
Garab hitetlenkedve nézett. Remegett a félelemtől. A büdös életbe nem látott még nazgûlt, vagyis Gyűrűlidércet. Most mégis ott toronymagaslott előtte. Erős kart érzett a nyakán. Leshab a térdét a snaga térdhajlatához rakta, s megrogyasztotta az orkot. Közben ügyetlenül meghajolt. Félelemmel telve pillantott a lidércre.
-Fenséges úr! –mondta mordori nyelven, s fejet hajtott ismét. –Eme csökkentelméjű szolgának sok bűne van. Rengeteg. Először is, megtagadott egy parancsot, s saját lustaságára nem hajtotta végre. Másodszor, megtámadott egy magas rangú tisztet, pillanatnyilag jómagamat. Harmadszor, megalkotott egy lázadást, mit társaival hajtott végre. Továbbá…
A nazgûl visított egyet. Mindkét ork összerándult. Majd feltűnt két uruk, maguk előtt taszigálva egy-egy snagát. Az egyik a durûb volt. A másik az életben maradt seregvezér helyettes, Ghalim.
A nazgûl újra Leshabra nézett. –ŐK A VEZÉREK…? -sziszegte félelmes hangon.
-Ők, nagyúr! Továbbá ez itt mögöttem. Ez a snaga a Guall névre hallgat, s eme snagának volt a cinkosa. Engedélyt kérek jómagam általi büntetésére!
A lidérc megrágta a szavakat. –HÁT LEGYEN… DE A MÁSIK KETTŐ ÉS EZ, VELEM JÖN THAURBANDBA! OTT FOGNAK FELELNI TETTEIKÉRT… A VEZÉREK ÍTÉLETE HALÁL LESZ, S LEVÁGOTT FEJÜKET VISSZAKÜLDJÜK IDE, ÉS KARÓRA TŰZZÜK, HOGY LÁTHASSÁK; LUGBÚRZ NEM TŰRI MEG A LÁZADÁST! A LÁZÍTÓT SZÁMŰZZÜK!
-LESHAB! –sziszegte az uruknak. –MOSTANTÓL TE LESZEL A FŐ MUNKABIZTOS! AKI NEM DOLGOZIK, AZT NE KÍNOZD… -fölszállt a bűzölgő hátasára. –HANEM ÖLD MEG!
Sikoltott, majd felszállt és elrepült.
Leshab elégedetten vigyorgott. Ellökte magától Garabot. Az a földre esett. Majd az uruk megragadta Guall eszméletlen testét, és elhurcolta. Ő lesz a fő dolgozó a parasztoknál! Még ha fél karját le is kell vágni! S ez utóbbi elképzelhető volt. A tőr mélyen felszántotta a snaga bal alkarját.
Majd rengeteg uruk jött, s elhajtották a parasztokat.
Egy hatalmas uruk-hai csatlakozott Garabékhoz. Megragadta a snagát, majd intett a másik két vezért vivőknek. Arrébb fekete lovakra szálltak, s elügettek Thaurband felé. Ott várta őket a végítélet.
A lázadást leverték.

5.
Garab lesütötte szemét. Borzalmas emlék volt! Még az ő ork szemének is vaksötét volt az imént a teremben. S faggatták, faggatták, kérdezték vég nélkül, s ő félt. A félelemben az jó (rossz), hogy a kihozza az emberből a rejtett oldalát. Garab gondolatai szavakat öltöttek, s ő elmondott mindent. Akárcsak két társa.
Most egy mocskos udvaron várakozott. Egyes egyedül. Ghalimot és Vazallt pár pillanattal előbb vitték el. Azóta nem látta őket. S valószínűleg már nem is fogja…
Az épület, mely előtte magaslott, Thaurband közepén állt. Ez az erőd volt Núrn központja, tulajdonképpen mezőváros. Itt éltek a vidék irányítói, s sötét barlang-lakásokban orkok és más munkások.
A távolban dobszó hangzott föl. Hamarosan suhintás és erőtlen ordítás csapott fel. Majd egy másik is. Visszaszorította a levegőt. Várt egy percet.
Újra megindult a dobszó, s valami menet is. Garab kinézett a falak mögül. Kéttucatnyi ork masírozott végig az utcán, élükön két, karókat emelgető uruk. A karók végén két levágott fej; Vazall és Ghalim kobakja. Vitték az elrettentő hírt Núrn népe felé.
Mellette megjelent egy ork. Hiányos fogsorát mosolygás közben kimutatva szólt.
-Ha! Nézed a menetet? Hiányoznak a cinkosok mi? Hahahahaha… -gonosz kacaj. –Meghoztam az ítéletet.
Garab felvont szemöldökkel nézte. Ez ítélkezett fölötte?
-Azazhogy meghoztam a meghozott ítélet tartalmát –helyesbített az ork. –Örüljé’! „Csak” száműztek tégedet. Az Árnyék-hegység nyugati barlangjaiba. Ott fogsz rohadni! –eleresztett még egy röhögést, majd eliszkolt.
Hamarost két uruk fogta le Garabot, s elhurcolták.
Ez volt az ítélet.

6. - Epilógus
A kékeszöld fény elárasztotta a várat. Pillanatok alatt az erőd összeroskadt. A furcsa, de várható jelenség hátracsapta a snagát. Átrohant a hegy túloldalára. Elmélyülten, vigyorogva nézte Minas Morgult. A monstrum helyén szempillantás alatt füstölgő romok maradtak. A távolban nazgûl sivított. Őt is elérte eme erő, s hamarosan megsemmisült. Kész, vége! Megtört Zigur uralma.
Garab vigyorgott. A száműzött! Hetek teltek el. Talán hónapok is. De most! Leszállt válláról a teher. Igaz, már senki se támogatta, mégis felszabadultan érezte magát. Valószínüleg kevés fajtájabeli. Lefutott egy lejtőn. Korábban nagyon meredek volt a hegyoldal, de az ismeretlen erő simára koptatta szívverések alatt.
Lent újabb ork várta. Bal keze a felkar közepétől hiányzott. Ő is mosolygott.
-Gyere, Guall! –kiáltott felé.
-Megkeressük?
-Amekkora úr lett bel’le, biztos első helyet kapott a csatában!
-Pár nap, és meglátjuk!
A két snaga elindult észak felé.

Pár nap múlva ott álltak a Morannon romjai előtt.
Nagy kutakodás után megtalálták a harcos Leshab holttestét, sok más között.
Aztán, mint mondják az életben maradtak, elmentek keletre, átkeltek Rhún földjén, majd Keletfölde végtelen sztyeppéi után a Keleti-hegységben telepedtek le.
Az életben maradtaknak ott volt jó ideig a gyülekezőpontjuk.
Ki tudja meddig. Én nem.

Vége