1.
Sápadtan kelt fel a nap. A korongot még egy tünde szeme se tudta volna elkülöníteni az égtől, oly’ nagy volt a zöldellő dombok fölötti pára és köd. Csípős hideg tépkedte azon kevesek orcáját, akik képesek voltak ilyenkor felkelni, az Égi Vándorral egyetemben.
Csuklyás alak fut ki a dombokon terpeszkedő erdőből; testét teljesen ellepi a hosszú köpeny, mely denevérszárnyként lobog utána. Hátán teli zsák feszül, tele csörgő-zörgő fémtárgyakkal. Bár a vándor oldalán két kard is fityeg, látszólag nem zavarják a futásban. Prüszkölve fújja ki a levegőt, mely vastag párává csapódik ki. Lába nyomán könnyedén hajlanak le a harmatos fűszálak.
Nem sokkal a férfi után lovasok vágtatnak ki a fák közül. Testükön fényes ruha és páncél ragyog, sisakjuk aranyos. Szinte sugárzik, hogy kisnemesek, de az is lehet, hogy egy főnemes testőrei…
-Ott a nyomorult! –kiáltja vezetőjük. –Sebesebben, emberek!
A csuklyás nem adja föl. Loholva szeli át a dombokat, sebesen kerüli a fákat, bokrokat. Végül, egy falutól nem messze felugrik lovára, mit előző este hagyott itt – biztonságban.
Az öt lovag még sebesebb vágtába csap, a paták klappogását elnyomja a vértek zörgése. Prédájuk is vágtába kezd, közben ügyesen átugratja az árkot. Erre felé a faluknak is van kevés védelmi erejük…
A lovasok egyike viszont ott ragad. Lova elrontotta a lépést, bokája bicsaklott.
A csuklyás beér a faluba, mit sem figyelve az őt megállítani próbáló két őrre. A falu közepén aztán elhajítja zsákmányát. Az éhező pórnép kapkodva szedi össze a zsákból kihulló pénzt.
-Gyorsan! –súgja az alak, majd szemvillanás alatt elillan. A parasztok összeszedik az aranyat, majd a lovagoknak megmutatják a tolvaj irányát – persze az ellenkezőt.
A négy férfi elindul a hegyeknek. Hát persze, egy tolvaj mindig a hegynek tart elbújni!
Mire elérték a hegy csúcsát, felszívódott a köd. A hegytetőn vették észre: üldözöttjük messze nyugaton jár már, csak úgy porzik mögötte a földút.
A lovasok vezére ökölbe feltartott kézzel kiabált –hiábavalóan- utána:
-Reszkess, tolvaj! Nem hagyja ezt annyiban Gutton nagyúr, de egész Fenekes sem!

2.
a csuklyás estére érte el az Utat. A lenyugvó napfényt tompán nyelte el barna ruházata. A köpeny nagyszerűen olvadt bele a környezetbe.
Léptetve hagyta el a Füves út utolsó fornosti szakaszát.
A nap már lenyugodott, viszont még világos volt. Gutton tolvaja pedig félreeső tanya veszi az irányt.
-Ki az? –kiabál egy bariton hang kopogtatására.
-Na vajh’ ki? –válaszolja a csuklyás.
Bentről motoszkálás hallatszik, kulcsok zörgése. Kisvártatva kinyílik a nagy tölgyfaajtó, s a benti fényről borostás, őszülő ember kukucskál ki.
-Te vagy? Hát újra itt, barátom? –magához öleli az alakot. –De jó látni, Sordorunen!
-Azt meghiszem, Argosz!
Az Argosz nevezetű beinvitálja a házba, ott leülteti egy székre.
Kicsi, egyszobás kunyhó, de otthonos. Kevés szekrény, egy ágy, egy főzőhely, valamint egy asztal és pár szék alkotja a faház berendezését. A kandalló fényén megcsillannak a polcokon lévő ékszerek, kincsek, a falakon lógó szőnyegek. Csupa lopott holmi.
Argosz is kopott ruházatú, kopaszodó ősz ember. Eljárt már fölötte az idő.
-Vesd mán le a csuklyádat, he! Nem látom az arcodat!
-Mint sokmindenki más. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan látták a közelmúltban az arcom.
-Még a végén azt hiszem, Sord, hogy így születtél… -ezzel lezárta a témát. –Mi jót csináltál mostanság?
-Guttont „csipkedtem”.
-S a lóvé?
-Szokásos…
Argosz feláll, elkezd járkálni, fejét csóválva.
-Nem lesz ez így jó! Nagyszerű tolvaj vagy, Sordorunen. Talán még nbálam is jobb… De a végét… azt mindig elbaltázod.
-Nem magamnak fosztogatom Észak lakóit.
-Ezt észrevettem. Hát akkor mi rossebnek lopni?
-Bosszúból…
Argosz erre felkapja fejét. Merőn néz a csuklyásra.
-Erről nem beszéltél!
-Nem is fogok!
A dallamos férfihang mindig legyőzte az öreg akaratát. Most sincs másként; nem mer vitatkozni a csuklyással.
-Mindegy. Azt ajánlom, szakíts egy jó kapást, mert elbuksz! Mintha a dúnadánok dicsőségét akarnád visszaállítani, komolyan mondom!
A csuklyás mosolygott. Nem jársz messze az igazságtól!

3.
Hetekkel később.
A 2984-es év elmúlt. A tündenépek szerint most következik a Quellë, a Hervadás.
Arcset egyetlen kőútja lópatkóktól hangos az esti szellőben. A lovas megáll egy régi ház előtt. Kopogtat hármat, majd még egyet. Résnyire nyílik az ajtó.
-Ki vagy?
-Dárda küldött.
Teljesen kinyílik az ajtó.
-Gyere, Csuklyás!
A köpönyeges bemegy az alak után a házba. Bent félhomály, egyetlen szál gyertya adja a kevés fényt.
-Mondjad!
-Dárda szerint itt van.
-Valóban – a ház tulajdonosan vékony, fiatal férfi. Kis szakálla ápolatlanul nő csontos állán. –Mész?
-Igen – a „Csuklyás” leül. – De most a magam számára!
-Nocsak! – a legény jobb bokáját bal térdére helyezte, hanyatt dőlt és úgy folytatja. –Ugyan nem ismerlek, de hallottam, igen adakozó vagy. Mi ez a pozitív változás?
A köpenyes csak hallgat eme szavakra. Tényleg, miért?
-Nyugodj meg! Egyszeri és utolsó alkalom.
-Ajánlom, tévedjél!
A férfi hallgat ezek után is. Talán csak emészti a szavakat, de látszik, zavarban van.
A vézna ember mosolyra húzza száját.
-Ezt nevezem! Délről jött a hír: Ecthelion meghalt, fia Denethor Gondor új helytartója, kinek tavaly született második fia, itt, Északon meg Csuklyás barátom tépelődik, hogy haramia legyen-é, avagy betyár? –derűs heherészés.
-Majd meglátjuk!

4.
A hold a legmagasabb pontra hágott. Éjfélre járt az idő.
Arcset egyik előkelő házának kapujában két páncélos őr állt. Vértjükön arany oroszlán, kezükben lándzsa. Gutton nagyúrnak kijár a tisztelet…
-Te! –szól az egyik társának. –És ha jön?
-Ki?
-A csuklyás…
Társa nem válaszol. Mosolyog. –Tárt karokkal várjuk. Előbb észreveszem, mielőtt a tekintete Arcsetet elérné!
Ssswwwwwww!!! Nyílvessző csapódik füle mellé a kapufába.
Előttük 150 lábnyira köpönyeges fekete alak, kezében íj.
-Ott van! –a két őr rohanni kezd, lándzsájukat kézben tartva. A csuklyás a kezében lévő nyilat odahajítja az egyik arca elé, az íjat meg a másiknak. Mindketten felkapják kezüket. Mire észbe kapnak, az alak sehol. Egy sikátorból zörej.
-Arra!
A két lovag eltűnik a kis utcában.
Ezután egy fáról csuklyás férfi vetődik le, majd bemegy a házba…

Egy légy nagyobb zajt csap, amekkorát a férfi kelt bent a házban.
A falakon drága, értékes képek, szőnyegek. A polcokon mindenféle arany- és ezüsttárgy.
A sötétség nem okoz gondot a csuklyásnak. Szeme hozzá van szokva a fényviszonyhoz, zsákját telerakja az értékes műremekekkel. Tekintete a polc és a szoba végén megakad egy érdekes ékszeren. Mintha növényeket vontak volna be arannyal-ezüsttel; a néhai mester a levelek minden egyes erét kidolgozta. Szinte világít a homályban. Tünde kincs!
A csuklyás gondosan vizsgálta, mikor szíve majd’ kiugrott helyéről…
-Nocsak, nocsak! Hát itt van a csuklyás barátunk!
A szoba ajtajában „egyszerű” ruhában -mely egy házat is megérne- Gutton nagyúr. Körötte vagy hat testőr. És még egy alak: egy vézna, szakállas ifjú, esti vendéglátója. Elárulták!
-Vigyázzatok! –szól az áruló. –Cseles fickó!
Az őrök odaugranak a köpenyeshez, le akarják rohanni – a tágas szoba alkalmas is erre. A csuklyás előrántja kardját; a Balrogölő Turammacilt, ősei fegyverét. Ők mással keresték kenyerüket… A fegyver puszta léte is fenséget sugároz; a testőrök visszahőkölnek tüzétől. A csodálkozásnak rögtön két halottja van.
A maradék néggyel viszont nem bír a köpenyes. Fegyverét is elveszti. Lefogják, ütik-verik.
-Tömlöcbe! –hallatszik egy fiatal férfi, Gutton hangja.
A parancsot nem azonnal hajtották végre a testőrök. Előtte elszedték fegyvereit, majd az ékszereket. A tünde-koszorút a tolvaj különösen sajnálta. Ezután sötét börtönbe zárták.

5.
A csuklyás összeverve feküdt a tömlöcként használt pincében. Ilyen még sohasem fordult elő: elkapták! Pedig nemrég töltötte be 31.-ik életévét… arcán mégis fiatalság lakozott. Dúnadánok vére.
Végül nem bírja tovább. Feláll, elkezdi verni az ajtót – semmi válasz. Gutton nem állított őröket. Minek egy egyláb hosszú ajtó elé?
Fáradtan ül vissza kőágyára. Arcát véres kezébe temeti. Lábánál patkányok játszanak. A falakon doh és penész. Nyomasztó egy hely. Ahol lassan telnek a nemkívánatos, hosszú percek.
A csuklyás alig pár órája volt benn – számára ez az örökkévalóság volt. Hol vannak már a széles mezők, az aranyló erdők, a magas hegyek? Ilyen gondolatokkal jár-kel szobájában, mikor hirtelen légmozgást vesz észre. A falból. Rejtett átjáró volna tán? Megtaszítja két kezével a kőtömböket. Semmi. Belead apait, anyait, s nagy nehezen, a már vért izzadó köpönyeges nagy örömére, de kitárul a titkosajtó. Mandos óvja e lak építőit! Bizonyosan Nála vannak már…
Az átjáró keskeny volt, s lépcső vezetett fel a magasba. Ott a tolvaj eltolta a falat – a túloldalon remekül álcázott könyvespolc. Gyorsan visszalopkodja fegyvereit. Az őrök a szobában hagyták azokat. Majd észreveszi a polcokon a tünde-ékszert. Szeme felcsillan, elteszi zsebébe a kincset. Elindul felfedezni a házat.
Rájön, szálló ez. A rengeteg szoba ezt sugallja. Sosem volt még tele – csak nemeseknek jár ilyen lak. Mint Gutton. Ő szereti otthon érezni magát: lám, ékszereit is elhozta. Egy fordulóban hangokra lesz végül a csuklyás figyelmes. Gutton beszélget egy másik nemessel. Sorolják fel a mindenféle tolvaj nevét, akiket tegnap végeztek ki. A csuklyás felnyög. „… Argosz, Hirlen, Lapolel…” Mind barátai voltak! Bűntársai! Szívében harag gyúl. Ez vért kíván!
Hallja, Guttonék bementek egy ajtón. Gyorsan kilép a fordulóból, s ránéz arra az ajtóra, ahol a ficsúrt sejti.
Benyitott az ajtón…
…és életének legszebb fehérszemélyét pillantotta meg.

6.
A lányka szépsége elbámulta.
Dús szőke tincsei zuhatagként hullanak hátára, gyönyörű testét finom selyemruha fedi… a csuklyás nagyot nyel. Ezt a hölgy meghallja hegyes füleivel. Tündével van dolga!
-Ki vagy? –morran a tündére.
-Te ki vagy? –válaszol a nő lágy hangon. Mintha már várta volna. –Mivelhogy te léptél be énhozzám.
A köpenyes elmosolyodik. Okos lány ez!
-Nevezz Sordorunennek!
-Merian… -előrenyújtja kecses kezét, a csuklyás kezet ráz. –Foglalj helyet!
A tünde leül, utána a férfi is. Szép, kényelmes szék. A nő nézi őt egy kicsit, majd megpillantja kiszáradt ajkait. Feláll, hogy vizet hozzon. Eközben a dúnadán zsebéből kiesik a tünde ékszer. Felkapja a szőnyegről, mikor a lány visszatér. Zsebre vágja a kincset, majd megkapja a vizet. Egy hajtásra megissza. Szomjas volt. A börtönben nem adtak hasonló dolgokat. A nő leül, kerek szemekkel nézi. Lassan telnek így a percek. Majd a tünde megszólal.
-Tolvaj vagy?
-Csitt! Engem itt üldöznek! De az is lehet, fordítva… Itt minden kihallatszik!
-Hát akkor menjünk innen!
-Meglátnak…!
-Várj! –a tünde a tolvaj homlokára teszi kezét. Az behunyja szemeit. Mire kinyitja, már nem a szobában vannak. A Szeles-dombok egyik kiemelkedésén álltak, arccal északnak. A telihold fénye majd’ megvakította őket.
-Szóval tolvaj vagy…
-Baj?
A nő megcsóválja fejét.
-Másokat megértenék. Neked viszont nemesi vér folyik ereidben. Ez sugárzik belőled. Még a csuklya alól is…
-Bosszúm erősebb mindennél. Még a vérnél is…
-Bizalmatlan vagy?
-Bosszúéhes.
-Ezért kell valakibe bizodalmad vetned. Akiben eddig bíztál. Aki erősít, akkor is, ha elbuksz. Mert nem csak az az út van, amit Te ismersz. Hamisak útján jársz.
-Ugyan kibe vessem? –vakkant fel a csuklyás, és ránéz a lányra. Annak két égkék szemébe.
A lány elmosolyodik. Halkan válaszol.
-I amilessë…
A csuklyás felcsattan. Érti a tündék nyelvét.
-Sajnállak! De ő már nem segíthet, tünde! Merthogy az anyám vagy huszonöt éve – HALOTT!
-Pedig láttam…
-Az jó régen lehetett!
-Most láttam…
A férfi meglepődik. –Ugyan hol?
A szemedben… -hosszú csend. Végül a lány folytatja. –Csak, mert nem tudod halálát a gyilkosokon megbosszulni, nem kell mindenkin kiélni dühödet. Minden északin…
-Csak a nemeseken! Hibásak voltak!
-Nem mind… De vigyázz! A harag elvakít… -teszi hozzá halkan. Még halkabban folytatja. –Más út is van!
A tolvaj merőn nézi. Merian…
-Ki vagy te? S mért nem akarod elmondani, mi az igazi neved?
-És Te, Kószák fia, miért nem mered?
A tünde felállt és kiment.
Mornambar egyedül maradt.
Nem volt immár senkije. Csak egyetlen dolog. Az öröksége… a vér…

***

Senki se tudja, mi történt azután.
Mesélik, a Csuklyás a következő évek valamelyikén visszatért szülőhelyéhez, az Északi Buckákhoz. Ott egy sírt keresett. Az Emlék-dombon meg is találta. A délceg kopjafát régen elszáradt virágok borították.
A Csuklyás fejet hajtott, majd letett egy ékszert a kopjafa elé. Aranyból s ezüstből volt, tündefajta növény-kincs.
Soha többé nem fosztogatott ezután…


Vége