Füst és köd

(„Ébredj! Ébredj! Vész van! Tűz van! Vér van!
Vész van! Tűz van! Vér van!”- Bakfölde kürtriadója a Harmadkorból)

Samu, a hobbit, a kemence mellett kedvenc pipáját szívogatva mélázott- a konyha ablakán kitekintve régi emlékek rohanták meg a lelkét…
Odakinn a lenyugvó őszi nap bágyadt sugarai még utoljára bearanyozták a fák ágait, majd a bíborszínű alkony helyét sűrű tejfehér köd vette át, s lassan az egész megye álomszerű éjbe burkolózott. Samu észre sem vette a változást- egy másik őszben, egy másik világban járt- gondolatai egyre csak gyerekkora körül jártak- újra érezte orrában a sült csirke illatát, s mintha egy jóbarát hívó szavát is hallotta volna- igen, mintha egy pillanatra látta volna is az arcát- Frodó volt az, és Samu igencsak elcsodálkozott, hogy ennyi év után is ilyen tisztán emlékezik barátja arcára- vidámnak látta és gondtalannak, szinte még gyereknek- igen, ilyen illat terjengett akkor is , s ők ketten korgó gyomorral ott tébláboltak a tűzhely mellett, hátha elcsenhetnek egy kisebb húsdarabot, mielőtt az öreg Bilbó észreveszi.
Ebben a pillanatban edénycsörgés és egy érces női hang zökkentette ki álmodozásából.
-Már megint hol jár az eszed!- korholta Róza asszony, a felesége, mert ő volt az- Csavardi Samu már jó pár éve házas ember volt, amolyan papucsférj- most sem ellenkezett, amikor szeretett asszonykája valósággal a kezébe tuszkolta a fáskosarat: - Fagyni fog az éjjel, s te még be sem hoztad a tűzifát, csak pipázgatsz itt, amíg én beleszakadok a sok munkába! Kíváncsi vagyok, az a lókötő Tuk barátod is ily szorgosan lopja az időt, vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen férj dolgában- s azzal visszafordult a tűzhely felé, hogy magában morogva tovább folytassa Samu korholását.
Ezt azonban a jó öreg hobbit már nem hallotta- inkább sietősen megindult a kosárral a fáskamra felé, mely az udvar egy távolabbi végében állt.
Ejnye, de hűvös lett egyszeriből – gondolta magában Samu- és sietve indult el a fészer felé, hogy minél hamarabb visszatérhessen a kedvenc pipájához, a kemence melegébe, méghozzá egy kiadós vacsora társaságában, mert mi tagadás, egy fertályórája korgott már a gyomra, s most, hogy a csípős őszi levegőn a pipafüst kiszellőzött a tüdejéből, az éhség megkétszerezve tört rá szegény hobbitra.
Félúton járhatott már, amikor furcsa érzés kerítette hatalmába. Érzett már ilyet, igen, Mordor sötét erdeiben- ereiben megdermedt a vér- hirtelen korgó gyomráról is elfeledkezett. Csak állt, hallgatta az alkony zajait- valaki van itt- most már világosan érezte. Minden porcikájában remegni kezdett- mintha egy sötét árny suhant volna el a ház oldalában. Egy pillanatra elgondolkozott- biztosan csak a képzelete űz csúfos játékot vele- hisz hol van már Mordor árnyéka, hol van már az az idő, amikor minden lépését árgus szemek figyelték odakinn a vadonban- a Sötétség eloszlott, Középfölde és a Megye is szabad- akik Szauron és Szarumán seregéből életben maradtak, az a pár ork és vadember a hegyekbe húzódott, s nem is jön le onnan, amíg világ a világ- Aragorn a Király, egész Középfölde ura, az Új Kor az Ő uralmával vette kezdetét- mitől kellene hát félnie? Különben is- mindenki emlékszik, hogyan tisztították meg Frodóval a megyét a nyavalyás orkoktól- azok vissza nem jönnek, ez olyan biztos, mint ahogy az én nevem Csavardi Samu- s ezt már fennhangon mondta, saját magának, mintegy bátorításul.
Egy villanás- egy íjpuska fémes kattanása- ez volt minden, amit hallott, amit hirtelen maga előtt látott – a fegyveren kívül- jobban meglepte, mint az, hogy fegyvert fognak rá a saját birtokán, ráadásul pár lépésnyire a háztól.
Egy tünde alakját látta kirajzolódni a sötétben- kétség nem fért hozzá, hisz más evilági lény nem képes ily gyors, ily hangtalan mozgásra. Egy tünde- itt? Hisz a tünde nemzetség a nagy harc után Elrond vezetésével elhajózott ősi hazájába, magára hagyva az embert az Új Kor hajnalán. Milyen varázslat játszik velem? – futott át Samu agyán, miközben az óvatosan közeledő alakot figyelte.
Samu- szólalt meg barátságos, meleg hangon az idegen- bocsáss meg nekem, amiért úgy törtem rád, mint a sötétségben járó ellenség- segítségre van szükségem, s már nem tudom, ki ellenség , s ki barát -s ezzel hátravetette a szürke tünde köpeny csuklyáját. Samu hitetlenkedve bámult az előtte álló alakra- a tünde azonban közelebb jött, egészen közel, s ahogy felé hajolt, hogy megölelje, a reszkető hobbit már nem kételkedett benne, kit is lát maga előtt.
A konyhaablakon kiszűrődő fénysugár megcsillant Arwen éjfekete hajkoronáján- mert Ő volt az, népének Esthajnalcsillaga, a legszebb a tündék lányai közül, Középfölde Úrnője, aki a szerelmet, s ezzel a halandóságot választotta Aragorn, tünde nevén Elesszár Király oldalán.
Szépsége az eltelt évek alatt mit sem fakult, és Samu lenyűgözve nézett fel rá- azt azonban, amit ezen az estén látott a szépséges Arwen azúrkék, igéző szemeiben soha nem felejtette el- félelmet és rettegést látott a gyönyörű szempárban – az űzött vad félelmét, amely menedéket keres- talán az utolsót, mielőtt a hajsza véget érne- s ez már több volt, mint amit Samu el tudott viselni- szégyen, nem szégyen, öreg hobbit létére Arwen kinyújtott karjaiba ájult.


Egy lélek ára…

Közeleg az idő- Ashtar a pentagram közepén ült, lelkének minden erejét egy pontra összpontosítva. A külvilág zajai távoli visszhangként zúgtak a fejében, majd minden egy csapásra elcsendesedett- érezte, ahogy testén átömlik a bíborfény, s minden kétséget, félelmet eltöröl- lebegett- évek óta először érezte, hogy a varázslat tökéletesre sikerült. Átlépte a való világ korlátait, s az időtlenségbe átcsúszva békére lelt- milyen kár, futott át rajta a felismerés- , hogy ez az állapot nem tarthat örökké. Hamarosan vissza kell térnie fizikai testébe, s fel kell készülnie a találkozásra. A varázstükröt maga elé húzva a pentagram közepén várakozott.
Közeleg az idő - a bíborfény elhalványult, s lassanként kirajzolódtak az elsötétített szoba körvonalai. Ma minden álma teljesülhet- s a lehetőséggel élnie kell- itt és most, ezen az éjszakán múlik minden. A varázstükröt maga elé húzva a pentagram közepén várakozott.
Amióta Szauron megszűnt létezni ebben a világban, s Elesszár került hatalomra Gandalf segítségével, aki megfosztotta legerősebb varázseszközétől, a varázsgömbjétől, a Mester- mert újabban így nevezte magát- egy varázstükör segítségével érintkezett a külvilággal . Másként nem is tehette, hisz Orthanc mágikus tornyába bezárva raboskodott, miután Szilszakáll és az entek serege elfoglalta Vasudvardot. Gandalf meghagyta az életét , s választhatott, melyik oldalra áll. Ám Szarumán, hisz Ő volt az, a végsőkig kitartott Szauron mellett, s itt maradt, élve eltemetve mágikus tornyában. Eltemetve, igen, talán- hisz az Új Kor hajnalán az ő ereje kevésnek bizonyult Szauron támogatása nélkül.
Ez volt az utolsó esélye- a Tanítvány, Ashtar, aki ifjúkori önmagára emlékeztette. Ashtar okos volt és kíváncsi, ami egy varázsló számára nagy előny- ugyanakkor hiú és mohó- és Szarumán tudta mindezt, hisz Ő táplálta benne ezeket az érzéseket, mígnem Ashtar mohósága felülkerekedett a józan eszén, s nem vágyott másra, csak a tudásra- Szarumánéra.
A mesterétől kapott zafír medaliont éjjel-nappal hordta- érezte a kőben rejlő varázserőt, s bár még nem birtokolta teljesen a kő erejét, egyre többször használta varázslatainál. Most is ott volt a nyakában, szépmívű aranyláncra akasztva, s a tükörbe pillantva Ashtar úgy látta, a kő szinte magába rántja. Erőlködnie kellett, hogy elszakítsa pillantását a kőtől és az előtte magasodó feladatra koncentráljon.
A másik tükör előtt, a varázstoronyban Szarumán, a Mester, belefogott a varázslatba. Varázsbotjával két kört írt le a levegőben, majd a bottal a tükör felé bökött, miközben azt a varázsigét mormolta, mely megnyitja a síkok között feszülő kaput. A tükör ezüstösen csillogó felszíne megremegett, majd lassú forgásba kezdett- színek, árnyak, sejtelmes fények kavarogtak egyre gyorsabb ritmusban, tökéletes összhangban a Mester kántálásával.
Szarumán érezte, minden erejét össze kell szednie ahhoz, hogy a varázslat sikerüljön. Ez az utolsó esélyem- mondta magában mintegy ösztönzésül- egy utolsó jelet írt le a levegőben és kimondta a Szót- hirtelen vakító fény csapott ki a tükörből, s a következő pillanatban egy ismeretlen szobában találta magát.
Ahogy szeme hozzászokott a szoba gyér világításához, megpillantotta a pentagram közepén térdelő, reszkető Ashtart.
Közelebb lépett, s miközben az Ashtar nyakában lógó zafírra irányította varázsbotját, újból kántálni kezdett. A kő haragos zöld fénnyel árasztotta el a szobát, s a Sötétség jeges fuvallata áradt szét a levegőben. Egyszer, csak egyetlen pillanatra nézett Ashtar szemébe: döbbenetet és iszonyatot látott benne- a felismerés döbbenetét.
Az történt, amire Ashtar még csak nem is számíthatott- óvatlanságában nem tanulmányozta eléggé a követ, akarata gyengébbnek bizonyult a kőnél, mely bekebelezte erejét, s ő pedig féktelen mohóságának következtében beleegyezett, hogy a Mester meglátogassa. Nem látta át e találkozás igazi jelentőségét – igen, Szarumán, a Mester eljött, de nem azért, amiért Ashtar hitte- hogy a mágia mesterévé avassa őt, hanem- s erre túl későn eszmélt rá -, hogy testet cseréljen vele.
Szarumán lelke átköltözött Ashtar ifjú testébe, s a tanítvány hirtelen Szarumán aszott, öregségtől meggyötört, rozoga testében találta magát.
Köszönöm, kedvesem- Szarumán elégedett vigyorral nézegette új külsejét az immár visszaváltozott tükörben- köszönöm neked, hogy ily ostoba voltál- ne félj, életben tartalak- tette hozzá a halálra rémült arc láttán- egészen addig, amíg csak jónak látom- s azzal sietős léptekkel távozott a szobából.
Őrizetre nem lesz szükség- gondolta magában- tudta jól, hogy a zafír segítségével akaratának puszta ereje is elég ahhoz, hogy Ashtart abban a testben tartsa.
Későre jár- mormolta maga elé, s hirtelen elhatározással az istállók felé vette útját – az istállómester biztosan csodálkozni fog, hogy Ashtart, a szép varázslólányt ily kései órán távozni látja.
Óvatosan lépkedett a várudvar kövein- mélyzöld palástja szinte égette a bőrét, s egész lénye lázban égett- a szabadság mámorító érzése kerítette hatalmába. Teli tüdővel szívta magába a késő nyári este bódító levegőjét.
Senki sem keresztezte útját, szinte észrevétlenül lovagolt ki a kitárt várkapun, s a bágyadt kora esti csillagfényben Gondor felé vette útját.
Gondorban van a Király- minden évben nyárutón itt tartotta a gyűlést, amin Középfölde minden uralkodója és nemese részt vett- így volt ez az Új Kor első nyarától kezdve minden évben. Tanácskoztak, ünnepeltek és emlékeztek azokra, akik életüket adták azért, hogy legyen jövő. A fény legyőzte a sötétséget- de Szarumán élt és a bosszú tüze egyre hajtotta- Gondor felé, ahol Aragorn király és Arwen királyné katonáik kíséretében éppen megérkeztek a tanácsba.
Arwen- suttogta maga elé a nevet Szarumán- a tünde, népének Esthajnalcsillaga- aki tán maga sem tudja, hogy gyermeket vár. Aragorn gyermekét hordozza a szíve alatt- jól tudta ezt Szarumán, hisz Orthancban ülve a tükör segítségével olyasmit is láthatott, amit más halandó emberfia soha.
Ezért is nevezték Mesternek, mestersége legjobbjának, s ezért szerette volna Ashtar megkaparintani Szarumán hatalmát. Mohóságában nagyot hibázott – azt hitte, Szarumán ideje lejárt.
Te szegény- sóhajtott fel gúnyosan Szarumán- még évekig rostokolhatsz agg testemben, amíg visszatérek, ha visszatérek egyáltalán- s ezzel a gondolattal kisöpörte lelkéből az utolsó emléket is, amely ehhez a naphoz kötötte.
A nyeregben előredőlve, terve nagyszerűségétől megrészegedve száguldó vágtára fogta a lovat.
Csak egyre tudott gondolni: Arwen, a tünde Gondorban van, gyermeke még nem született meg- s ha rajta múlik, nem is fog. Itt az idő- a bosszú ideje.