Valami kunyhófélében lakott ekkor. A fal mellett könyvespolc állt, a sarokban ágy, az ablaknál egy nagy, nehéz íróasztal, s túloldalt, az árnyékos homályban a régmúlt mesteremberei által faragott szekrények. Ide tért meg esténként, kizárván a csillagokat. De a gondolatok seregét nem tudta olyan egyszerűen letelepíteni a küszöb előtt. Utána jöttek a kulcslyukon át, az ajtó alatt, mindenütt.
Ült és itta a kakaót. Már csak egy ujjnyi volt a bögrében.
Ekkor megzörgették az ajtaját.
-- Lépj be bátran! – dünnyögte félhangosan.
Újra kopogtak, keményen, határozottan. Quentin grimaszolt: már megint egy kemény és határozott vendég.
-- Gyere be! – kiáltott lemondóan (már amennyire lemondóan kiáltani lehet egyáltalán).
Az ismeretlen belépett. Nem lehetett rá nem ismerni: csúcsos kalap, öreg, különféle utak porával átitatott köpeny, ősz haja a vállát verte, szakálla hófehér.
-- Quentin, a mágus? – kérdezte szigorúan és ránézett.
Csönd borult a helyiségre. A házigazda fölemelkedett a székéről, megdöbbenve nyelt egyet, aztán csak állt, tétován várva, hogy mi következik ezután. Végül nagy nehezen megszólalt:
-- Te nyilván Gandalf vagy, ha nem tévedek…
Az ősz mágus is némileg zavarban érezte magát. Bilbónak most azt felelhetné: „Csakhogy megismersz végre, te vén üreglakó! Mondd, órákig hagysz itt állni az ajtóban, vagy megengeded, hogy leüljek és elszívjam a pipámat?” – és ezzel minden rendben is volna. De itt? Egy ismeretlent mégsem köszönthet barátságos hátbavágással… Ördögbe is!
Aztán ujjai ráfeszültek vándorbotja fejére.
-- Szauron újraéledt – szólt és várta a hatást.
A házigazda egykedvűen nézett az arcába.
-- Azt gondolom, érdemes volna leülnünk – mondta és helyet kínált. – Maradt még egy ujjnyi kakaóm. Nem túl sok, de szívesen megkínállak, biztosan megszomjaztál a hosszú úton.
-- Kakaó! – morogta a fehér mágus a fogai között. – Kakaóról beszélni ilyenkor…
mégis leült és tarisznyájából előhúzott egy tekercset.
-- Olvasd! – szólította föl Quentint. – Nincs időnk udvariaskodásra. A szövetségünk újjáalakult. Gyorsan kell cselekednünk, mielőtt a Sötét Úr megerősödne. Mordorban ismét orkok gyülekeznek. Visszajöttünk a tengerentúlról, mert nem hagyhatjuk árván ezt a földet. Itt van Frodó, velünk tart Aragorn, Elrond, mindenki a régiek közül. De szükségünk van a fiatalokra is. A küldetés senkit sem nélkülözhet.
Quentin böngészni kezdte a rúnákkal teleírt tekercset. Elmosolyodott. Egy kukkot sem értett belőle. „Más nyelven beszél – gondolta. – Nemcsak a betűi idegenek, hanem a kimondott szavai is, melyek pedig a mi nyelvünkön szólnak.” Gondolkodott egy sort, majd lassan, komótosan beszélni kezdett:
-- Menjek el veled Középföldére, az ismeretlenbe? Egykor valóban vágytam oda, megismerkedni veletek… de hogy magad jössz ide… furcsa dolog ez… -- mondta, s hitetlenkedve csóválta a fejét.
A másik egyre jobban kikerekedő szemekkel hallgatta.
-- Mit beszélsz? – vágott közbe. – Itt vagyunk Középföldén! Soha nem is éltél másutt! Sietnünk kell! Elrond összehívta a Nagytanácsot! Szedd össze a legszükségesebb holmikat és keljünk útra még ma este!
A szél odakint fölerősödött, vadul fütyült a fák között. Odabent újból csend borult rájuk. Quentinnek megvillant a szeme, mint mindig, amikor fölismert valamit.
-- Itt nincs és soha nem is volt semmiféle Középfölde – gondolta magában. – Középföldét, Frodót, még Szauront is, igen, az egész történetet te hordozod magadban mindenhová. Ahol megjelensz, ott a békés földművesek páncélt, fegyverzetet öltve hősökké válnak, a Gyűrű mindig újra megkerül, ha ezerszer elemésztik is, és sem te, sem az ellenség nem képes valódi pusztulásra. Újjá kell születned, mert az emberek föltámasztanak, és továbbküldenek, hogy mindenütt kalandot támassz, vándorlással, összecsapásokkal, halott, névtelen orkok ezreivel. Mihelyt belépnék a történetedbe, a világ menthetetlenül Középföldévé válna számomra is.
-- A Gyűrűk Ura olvasótábora folytatást követel? – kérdezte olyan egyszerűen, amilyenre talán csak egy bohóc képes. – Talán egyszer majd én is elolvasom. Legyetek ismét rettenthetetlenek, győzzetek, amikor már minden veszni látszik. De azért tudd, hogy a folytatások mindig gyöngébbek az első részeknél! Én inkább nem tartok veletek. Ez idő tájt más utakra készülök. Mindazonáltal megtisztelő, hogy rám is gondoltatok.
Gandalf mosolygott, de ez a mosoly félelmetes volt.
-- Nem értem, miről beszélsz itt összevissza, de nem is érdekes. A Gyűrűlidércek a házad felé tartanak. A Sötét Úr minden mágusról tud, és idejében félre akarja állítani őket. Néhány órán belül itt lesznek. Ha most útra kelünk, talán még megmenekülhetsz. Én egy darabig veled tartok, de aztán másfelé kell vennem utamat…
-- Ó, tudom, de mire Völgyzugolyba érek – ha egyáltalán túlélem a veszélyekkel terhes utat --, te is ott leszel, hiszen a Nagytanács gyűlésre készül, s mindez sokáig nem halasztható – szólt közbe fáradtnak tűnő hangon Quentin. – Némileg ismerlek már. A régi történet is így kezdődött el: útnak indítottál egy hobbitot, aki nyugalomban, békében élt, de mihelyt kitette a lábát a házából, láthatatlanul, szinte levegőként fogta őt körül a veszély…
-- Ha otthon marad – vágott közbe Gandalf --, ha csak egyetlen órát késlekedik, a végzet a saját házában sújt le rá, elorozván életét és a Gyűrűt.
-- Talán igen – felelte kételkedő arccal Quentin –, de az is elképzelhető, hogy nem. Nem volt alkalma kipróbálni a másik lehetőséget. Ha otthon marad, kívül szavaid hatalmán, ha nem lép be a történetbe, melyet önmagadban hordozol vidékről vidékre, korról korra, talán ma is épp oly békésen éli világát, mint azelőtt. Gyűrűje megmarad játékszernek, s nem válik ártó, rontó hatalommá.
Gandalf szeme összeszűkült.
-- Szavad kígyóként sikló álnokság, konkoly, amit gyökerestől ki kell irtani! Simulékony, mint egykor Szarumán szava, de még veszélyesebb. Középföldét halálos veszély fenyegeti, te pedig gyávaságból nem mersz útra kelni, vagy lepaktáltál az ellenséggel, s ezt eltakarni óhajtván kételyeket gyújtó elméleteket csiholsz. Vigyázz! Tudod, mi lett a sorsa fehér Szarumánnak! A küldetést ki nem kerülheted! Velem jössz; vagy maradsz, de akkor még ma este mások kopognak kunyhód ajtaján.
A kis szobára újra csend borult. Quentin hallgatott. A könyvespolcot nézte: a három vaskos zöld kötet egymás mellett állt legfelül.
-- Nézd, Gandalf – szólalt meg végül lassan, ahogy általában beszélni szokott. – Az én történetem más. Nem mondom, olykor megkísért, hogy rólam is tízezrek olvassanak, megismerjenek, mint harcos orkölőt. Én mégis meghagyom nektek ezt a szerepet. Az élet valójában nem a ti harcaitokról szól. Azokkal híressé lehet válni, én azonban nem akarok olyan oly módon kiemelkedni, hogy statisztaszerepet játszó tömegek legyőzőjeként tartsanak számon. Az én történetem a jelentéktelennek tűnő hétköznapokban íródik, sétákról szól és beszélgetésekről, emberekkel, akik nem állnak sem a világos, sem a sötét oldalon, mert az összetettséget hordozzák magukban.
Gandalf felállt a székből. Nőttön nőtt, betöltötte a helyiséget, hatalmas és fenyegető erővé vált, mint egykor Hobbitfalván, amikor Bilbó makacskodott a Gyűrűt átadni neki. A hangja betöltötte a kunyhó minden zugát, ércesen csengett:
-- Ezennel téged, Quentin, aki méltatlanná váltál a mágus névre, én, Gandalf, megfosztalak címedtől, köpenyedtől, minden különleges erődtől és képességedtől!
Fölemelte a kezét, tekintete villámokat lövellt. Quentint gigantikus erő pördítette meg egy ültő helyében; a mágusköpeny lerepült a válláról, még egyszer, utoljára megcsillant rajta a jelvény, majd összetekeredve eltűnt Gandalf tarisznyájában.
-- Nincs visszaút, barátom – szólt még hátra az ősz mágus, mielőtt végleg kilépett volna az ajtón. – Magadra hagylak, hogy rettegések között várj mindaddig, amíg a Gyűrűlidércek le nem csapnak rád és rabszolgaságba nem hurcolnak Mordor földjére. Ott majd elgondolkodhatsz azon, érdemes volt-e visszautasítanod a szavaimat. Csalódtam benned. Egy hobbitszívben több vakmerőség, becsület lakik, mint a tiédben.
Ezzel Gandalf elhagyta a kunyhót és eltűnt a szürkületben. Odabent csak a falióra egyhangú ketyegése hallatszott. Quentin belenézett a kakaósbögrébe.
-- Még szerencse, hogy maradt egy kortynyi italom – gondolta magában --, most igazán jól fog esni. Ha már úgyis jön az ellenség, legalább üres bögrét talál az asztalon. Ha ők innák meg a maradékot, azt igazán sajnálnám.
Odalépett a szekrényhez. Kinyitotta, kivette belőle a tartalék mágusköpenyét. Rálehelt a jelvényre, megdörzsölte a pulóvere ujjával.
-- Sétálok egyet – mondta, csak úgy, magának. – Most úgysem tudnék elaludni.
Az ajtóhoz lépett, de aztán valami eszébe jutott. Visszafordult. Kivett a fiókból egy üres cédulát, s apró betűkkel üzenetet írt rá: „Üdv, fiúk, sétálni mentem. Valahol itt, a dombok között keressetek. De ha van időtök, meg is várhattok, éjfélre megjövök. Quentin.”
Kilépett a kunyhóból. A derült égen sápadtan fénylettek a csillagok. Vigyázva lépkedett az ösvényen, nehogy eltaposson egy arra tévedt bogarat. Éjféltájt, amikor visszaérkezett a kunyhójába, a levél érintetlenül hevert az asztalán. Nyugovóra tért. Az éj homokja nesztelenül pergett a teremtés homokórájában. Quentin álma könnyű volt, hiszen megtette, ami egy mágus alapvető kötelessége: aznap is megmentette az országot, ahol élt, attól, hogy Középföldévé változzék.