Zihált.
Elmosódott képet látott, igyekezett összpontosítani, de hiába, a külső zaj újra és újra kizökkentette gondolataiból. Verőfényes reggel volt, mégis alig látott karnyújtásnyi távolságra, olybá tűnt, mintha a világosság is fejet hajtott volna a halandók gonoszsága előtt. Reszketett. Kételkedett lábai engedelmességében. Körös-körül orrfacsaró bűzt érzett, jobb kéz felé a vastag kőfal ridegen nézett vissza rá. Igyekezett nem gondolni másra, csak azzal törődni, mi dolga volt. Lidércnyomásos álomként nehezedett rá a felelősség terhe.
Nekiveselkedett.

- Meg voltam rémülve, Nagyúr. Bárcsak lettem volna oly bátor, mint a hős Hyarmendacil! De kezem elgyengült, s elszorult a szívem. Úgy éreztem, hogy egy fia lépést sem tudok tenni. Talán percek is elteltek, mire végül megmozdultam.
- És mit tettél végül?
- Még elmondanom is szörnyű. Még rágondolnom is…

Füstfelhő gomolygott felfelé. Dobok dübörgése keveredett rémült kiáltásokkal. Éles pengék keresték végzetes útjukat, lángnyelvek nyaldosták a torony hajdan dicső falát. Tétova léptekkel közelített a legfelső terem kovácsolt ajtaja felé. Tanácstalan volt, sorsára hagyták, harcolnia kellett, jóllehet nem volt mestere a kardforgatásnak. „Az Őrzőknek mindenre fel kell készülniük, még arra is hogy felkészületlenek legyenek” -mormolta maga elé a tanítást.

- Ember harcolt ember ellen, testvér emelt kardot testvérre, uram. Elfacsarodott a szívem, amint saját fajtánk pusztulását kellett végignéznem.
- A Rokonviszály Háborújáért csak magatokat okolhatjátok, ne siránkozz hát.
- Milyen jogon vallja magát Eldacar Gondor trónja örökösének?! Idegen vér folyik az ereiben, csekélyebb ember, nem közülünk való! – emelte fel a hangját.
- Mit tudsz te az királyok véréről, balga lélek? Castamir gőgössége romlást hoz Gondorra. Arról beszélj inkább, mi történt a Toronyban!

Léptek zaja hallatszott a csigalépcsőn. Visszahúzódott az ajtótól, és botladozva odalépett a gömbhöz. Napok óta nem lakott jól, és az állandó készenlét felőrölte az erejét. Kimerült volt, riadt és fáradt, végtelenül fáradt. Ünnepélyes, oda nem illő lassúsággal lehúzta a finom szövésű fekete vásznat, mely a gömböt takarta. Tenyerét a hűvös felülethez tapasztotta. Lassan, nagy kínnal emelte tekintetét a gömb belsejére. A fejébe azonnal fájó érzés nyilallt. Nem volt ideje foglalkoznia vele.

- Örömmel meghaltam volna a Kőért, de úgy gondoltam, hasznosabb, ha ölök érte.
- Láttad hát a palantírt. – felelte a másik, inkább magának formálva a szavakat, mint a másiknak, inkább megkönnyebbülten elfogadva, mint vádlón kérdezve.
- Igen, láttam.
Csend lett: az egyik nem mert megszólalni, a másik gondolataiba burkolózott. Végre megszólalt:
- És milyennek találtad?
- Gyönyörű volt, nagyúr. Soha nem láttam ilyen tökéletességet. Szabályos gömb alakja volt, a legkisebb hiba, vagy karcolás nélkül. Fekete volt, belülről vöröses fény sugárzott belőle. Félig körbe tudtam volna érni a karjaimmal, mégis csekélynek éreztem magam a Kő láttán, csekélynek éreztem mindent, mire valaha rápillantottam.
- Az Uralkodó követ láttad.
- Nem tudom mi volt az uram, de áldottnak érzem magam, hogy láthattam, és átkozottnak, hogy megérinthettem.
- Belenéztél a Kőbe?!

A lábak dobogása és a fegyverek csörgése már egészen közelről hallatszott. A torony többször is megremegett a heves támadástól. Az ajtó túloldalán véres testrészek és halálhörgések jelezték az ellenség közeledtét. Roppant ütések érték a vaspántokat. Ő azonban már semmit nem hallott. A gömb lassan fordult a talapzat tengelye körül. „Amon Súl” – mormolta.

- Az életben egyszer eljön a pillanat, amikor az ember sorsa azt diktálja, hogy előrelépjen, és cselekedjen. Akkor jött el a pillanat. Én voltam az az ember. Cselekedtem.
- Sejtettem, hogy így lesz. És nem örülök, hogy sejtésem beigazolódott.
- Szánalmas, vézna alak volt a Kő őrzője. Osgiliath kiéheztetése megtette rémisztő hatását: csontvékony és harcra képtelen lélek volt. Egyedül a tekintete volt tekintélyt parancsoló, félelmet nem ismerő. Kardom vasa azonban vetekedett pillantása erejével.

Az első csapás cél tévesztett. A Kő őrzője lassan bólintva vonta el a tekintetét a gömbről, és végtelen nyugalommal pillantott a betolakodóra. A harcos megtorpant egy pillanatra, majd ismét lesújtott. A vágás az őrző lábát érte, mély sebet vágva rajta. Megroggyant, a gömböt tartó oszlopokba kapaszkodott. Meghúzott egy kart, amely az oszlopból emelkedett ki. – Menekülj, te szerencsétlen – suttogta. Osgiliath köve a padlóra zuhant.

- Sajnálom, nagyúr. Megveszekedett fajta volt, nem tudtam mit tenni. Őrizni akartam volna a Kő titkát, nem megismerni.
- Egy hibát jóvá lehet tenni. Egy titkot, mely eltemetődött, már nem lehet őrizni. Az emberek kudarcot vallottak a bölcsesség mezején.
- Mit szándékozik most tenni, nagyúr?
- Semmit – felelte Szarumán, és tűnődve maga elé pillantott. – Tervekre nincsen szükségem, pusztán a helyes célra. A többi magától következik. Egyelőre várunk… mint mindig.