Az éjszaka nyúlós, rideg, alaktalan szörnyként borította be Mirkwood erdejét. Az ősöreg fák vaskos törzsei és göcsörtös ágai közt sűrű köd terjengett különös, nem evilági alakokat formálva. A csendet csak egy-két éjszakai rágcsáló motoszkálása, és az elöregedett ágak roppanása törte meg.
Az egyik matuzsálemi korú tölgy-gigász tövében apró tábortűz pislákolt. A nedves gallyakból gondos kezek által rakott tűz elég kicsi volt ahhoz, hogy illetéktelen szemek ne pillanthassák meg a távolból, de elég nagy ahhoz, hogy megvilágítsa a körben ülő kis társaság tagjainak arcát. A vándorok lovai néhány méterre halk szuszogással legelészték a sáros földből sarjadó csenevész füvet.
Egy elroppanó ág reccsenése a köd által megsokszorozódva égzengésként szelte ketté az éjszaka csendjét. A nyugodt pihenés álcája azonnal szertefoszlott – a társaság azonnal talpon termett, kékes villanással míves acélpengék szisszentek elő hüvelyeikből. Néhány másodpercnyi feszült figyelem után a legmagasabbikuk szólalt meg:
- Nyugalom. Biztosan csak egy őz.
- Gondolod? – firtatta egyik társa. – Biztos hogy nem Ők azok?
- Utánanézek. Várjatok meg itt. – A többiek még látták köpönyege lebbenését, aztán hang nélkül beleolvadt az éjszaka árnyai közé.
A legfiatalabbikuk tétova mozdulatot tett, hogy társát kövesse, de vezetőjük egyetlen intéssel nyugalomra intette.
- Maradj csak... Jelezni fog, ha szüksége lesz ránk.
A társaság csöndben visszaült a tűz köré, néhány friss ágat tettek a tűzre. Hűvös szellő támadt, tépte-cibálta a gyenge tábortűz sápadt lángjait. A köd tovagomolygott, a legalacsonyabbik utazó tekintetével a tábortűz kavargó füstcsíkját követve felnézett Középfölde szikrázó csillagokkal pettyezett égboltjára. „Errefelé még a csillagok is olyan ... mások” – gondolta. Szeme az ismerős csillagképeket kereste, de mindhiába. Ajkáról mély sóhaj szakadt fel.
- Mi a baj? – néztek rá kérdően társai.
- Hát... megfáradtam... – Bökte ki úgy, mintha egy régen hordozott súlytól szeretné megszabadítani a lelkét. – Oly régóta tart már az utazásunk. Sok-sok mérföldet megtettünk már, telnek-múlnak a napok, a hetek, a hónapok, sehol nincs nyugovásunk, és ... mindezt egyetlen gyűrű miatt.
A körben ülő társak arca elkomorult, többen lehorgasztották fejüket.
- A Sors akarata ez, te is tudod, ifjú vándor. – Törte meg az elnyúló csendet a társaság vezetője. – Az Egy Gyűrű megváltoztatja Középfölde sorsát, birodalmakat söpörhet el, vagy építhet újjá, háborúkat szíthat, vagy békéket köttethet, életet adhat, és vehet el. Apró porszemek vagyunk a Gyűrű sorsának gépezetében – Te is tudod azonban, hogy egyetlen apró porszem is megváltoztathatja a dolgok menetét. Tegyük hát, amit tennünk kell, s meglásd, erőfeszítéseink gyümölcse nem marad el.
Az ifjú elgondolkodva bámult a pattogó lángok közé, mintha onnan próbálná kiolvasni a háborgó lelke által felvetett kérdések válaszait.
Felderítőként kiküldött társuk hangtalan árnyként lépett a gomolygó sötétségből a tűz fénykörébe. Társai kérdőn tekintettek rá.
– Keleti irányba körülbelül fél mérföldnyire folyik egy sekély folyó. A túlparton láttam egy tábortüzet. Szerintem Ők azok...
A társaság egy szempillantás alatt talpon termett.
- Biztos vagy benne?
- Szinte teljesen.
- Indulás – adta ki a parancsot a vezető. Összekapkodták útiholmijaikat, a lovakhoz siettek és pár pillanat múlva már a nyeregben voltak.
- Szauron nevére – irány a túlpart! – kiáltotta vezérük.
A nazgúlok vágtára ösztökélték lovaikat, és bosszúálló sötét árnyakként elviharzottak az éjszakába.