Az utolsó csata
Újabb nap, újabb ütközet.
Így megy ez már hosszú, hosszú évek óta. Nem tudom hányadszorra ér így a hajnal – teljes csatavértben kémlelem az ellenséges sereg láthatárig nyúló tömegét, a dárdák és zászlók erdejét, kardomat élezem, s igyekszem nyugodtnak látszani, hogy az előző csatában elhullott társaim helyett toborzott újoncok abból meríthessenek bátorságot.
- Ezek iszonyúan sokan vannak... – suttogja maga elé, szinte magának a mellettem álló megtermett ifjú. Egy pillantással végigmérem: rosszul felcsatolt mellvért, bőrszíjjal a csuklóhoz rögzített kard, szembe lógó haj – mind-mind a tapasztalatlan harcos ismérvei. Az első ütközete lesz, ez szinte biztos.
- Dehogy... – Próbálom megnyugtatni egy nyilvánvaló hazugsággal. – Széles arcvonalban helyezkednek, azért tűnik úgy. Amint közelebb jönnek, látni fogod.
- Tényleg?
- Persze-persze. Egy fertályóra alatt szétkergetjük őket, meglásd.
- Már alig várom – vigyorodik el idegesen. – Már alig várom...
- Addig is húzd meg jobban a mellvérted pántjait. Így ni – mutatom. – Az a szíjat meg gyorsan vágd le a kezedről. A forgatagban már nem lesz rá időd, ha a kardod bennmarad valakiben...
Kapkodva követi utasításaimat, így hamarost felszerelése készen áll a csatára. Remélem, hogy ő is. Néhány mondatban próbálom vele megosztani a sok-sok csata során szerzett tapasztalatot, mikor az ellenség sorai felől érces kürtszó harsan.
- Kezdődik... – mormolom, és egy ismerős, semmi máshoz nem hasonlítható érzés kezdi bizsergetni a tarkómat.
Mire elül a kürt hangja, már válaszként hallatszik is a harci dobok tompa döngése, az összevert kardok és pajzsok fülsüketítő lármája, és az izgatott harcosok üvöltése. Harcmezőn edződött fülem a hatalmas zajban is meghallja azt a jellegzetes, el nem téveszthető hangot, amit több ezer egyszerre kilőtt nyílvessző kelt.
- Pajzsokat fel!!! – üvöltöm, magam is jó példával járva elől. A nyílzápor dühödt fenevadként csap le ránk, a pajzsoknak hála, csak néhányan hanyatlanak le – arra pont elég, hogy feltüzelje a többiek harci dühét.
A lábak önkétlenül mozdulnak, seregünk egy emberkén indul meg az ellenség gyalogsága felé. Rohanunk. Oldalra pillantok, mellettem az ifjú, szeme tűzben ég, harci üvöltéssel ajkán tartja a lépést. Egy nyílvessző lepattan a vállvasamról, egy másik hangos csattanással a pajzsomba csapódik. Már csak száz lépés. Előttem átlőtt torokkal bukik fel egy társam, épp hogy sikerül átugranom. Már csak húsz lépés. Kardom lendítésre emelem, kiválasztok egy arcot az íjászok sorából. Fiatal fiú, épp hogy serken a bajsza. A tegezével vacakol, nem tudja előrántani az újabb nyílvesszőt. Még öt lépés. Felpillant, tágra nyílt szemében rémület....
Könyörület nélkül sújtok le, lendületből még két társát elsodrom, a harmadikat pajzsom tüskéjével nyársalom fel. Még két széles ívű vágás, és át is vágom magam arcvonalukon, széles, karmazsinszín ösvényt hagyva magam mögött. Levegőért kapkodva megtorpanok. A föld dübörög a felénk vágtató könnyűlovassági csatamének patái alatt, odébb katapultok zúdítják lángoló lövedékeiket lemaradó társaink közé, jobbfelől mágikus villám vág rendet a rohamozó lovagok csapatában. Benn vagyunk a sűrűjében. Itt már nincs megállás.
- Előre! – üvöltöm, és bevetem magam a véres forgatagba...

***

A lezárt szemhéjaim közt beszűrődő napsugár ébreszt. Mindenem fáj, számban vér íze. A saját véremé. Hunyorogva próbálok felkelni, de félig egy ló teteme alatt fekszem. Te jó ég! Sebek és zúzódások borítják testemet, egy nyílvessző ál ki a bal combomból. Bár iszonyúan fáj, de csonkig töröm, hogy kevesebb legyen vele a gond. Hosszas szenvedés árán kikászálódom a ló alól, és nagy nehezen feltápászkodom. Körös-körül néma csend, csak a dögevő madarak károgása és a haldoklók nyöszörgése hallik. Céltalanul bolyongva elindulok, kényszerítve magam, hogy ne nézzek a földön fekvőkre – túl sok barátot láttam már meghalni. A mai nap sem kivétel. A fiú, aki elkeveredett mellőlem a csata hevében, most itt hever előttem. Mellkasából két nyílvessző áll ki, és csúnya seb tátong az oldalán. Nem húzhatja sokáig.
Letérdelek mellé, megmarkolom a kezét. Ködös, véreres tekintettel felpillant, majd a felismerés csillan a szemében.
- Győztünk? –kérdi rekedt, elfúló hangon.
Valami elszorítja a torkomat. Nyelek két nagyot, aztán mosolyt erőltetek az arcomra.
- Hát persze hogy győztünk, fiú. Hát persze, hogy győztünk.
Arcán boldog mosoly terül szét. Még utoljára gyengén, nagyon gyengén megszorítja a kezemet, majd egy utolsó sóhajjal teste elernyed.

***

A Fornost városáért vívott csatában az emberek elsöprő győzelmet arattak az ork seregek fölött. Középföldén azóta is járja egy mondás, mely akkoriban keletkezett:
„Az utolsó csatáját mindeni megnyeri”