Csendes, meghitt tavaszi este volt. A lemenő nap sugarai búcsúzóul megsimogatták, és aranyló fénnyel vonták be a téli álmukból lassan ébredező fákat. Béke és nyugalom honolt az egész Megyében.
A hobbitok többsége már befejezte az aznapi munkát (amiből így tavasztájt bizony elég sok akadt), és jól megérdemelt pihenését élvezte egy nagy korsó sör és finom vacsora társaságában.
Csavardi Samu is a mögötte álló dolgos nap fáradalmait igyekezett kipihenni: polgármesterként akadt dolga elég a Megye lakóinak ügyes-bajos dolgaival. Fáradtan nyújtózott el karosszékében, a barátságos és melengető tüzet árasztó kandalló mellett.
Kimerültsége egy csöppet sem zavarta; felhőtlenül boldognak érezte magát, hisz végre családja körében lehetett, és élvezhette otthona meghittségét. A konyhából behallatszott Rozi halk dudorászása, lánya, a kis Elanor pedig alig pár méterre tőle, a padlón ülve elmélyülten játszott. Samu mosolyogva nézte, és szívet melegség töltötte el. Elanor, mintha csak megérezte volna apja tekintetét, hirtelen félretette a játékot, és hozzá szaladt. Belekapaszkodott Samu térdébe, és kérlelve nézett fel rá: – Apa, kérlek, mesélj!
Samu lágyan megsimogatta a feléje fordított sugárzó arcocskát.
– Jól van, mesélek neked... persze, hogy mesélek! Elmondom Frodó, és a Nagy Veszedelem történetét.
A kis Elanor szemében csalódottság csillant meg, és a boldog várakozás egy pillanat alatt eltűnt az arcáról.
– Ne, apa, mesélj inkább mást – kérte. – Valami vidámabbat és érdekesebbet. Ez a mese nagyon hosszú, és már olyan sokszor elmesélted, hogy kívülről tudom az egészet.
Samuban egy pillanatra csalódottság és keserűség támadt, de igyekezett elnyomni feltörő érzéseit.
Lágyan rámosolygott Elanorra, majd lehajolt érte és az ölébe emelte. Halkan szólt hozzá:
– Igazad van, kicsikém, ez a történet hosszú, és sokszor szomorú is. És igen, gyakran hallottad már tőlem, többször, mint ahány esztendőt megéltél. De azért mesélem annyiszor, mert fontos és jelentős. Nagy időkről, és nagy tettekről szól.
Most még kicsi vagy, és sok mindent nem értesz belőle. De majd ahogy cseperedsz, ez megváltozik. Már nem fog számítani, hogy ismered az eseményeket, és a történet végét. Mert az fog megragadni, ami mögötte van: hangulatok, szavak, érzések. Egyszer pedig a ki nem mondott gondolatokat is meg fogod érteni, és sokat tanulsz majd belőlük: barátságról és bátorságról, hűségről és tisztességről, jóról és rosszról – de legfőképpen szeretetről.
Samu elfordította a fejét, és a tűzbe nézett: mintha csak a jövőt szerette volna a lángokból kiolvasni. Már nem Elanornak beszélt; szokatlan gondolatok fogalmazódtak meg benne, s szinte észre sem vette, hogy ezeket hangosan is kimondja.
– Lehet, hogy egyszer eljön majd az az idő is, amikor erre a történetre már csak kevesen emlékeznek. És akik emlékeznek, azok is csak mesének hiszik majd... de talán így van ez jól. Mert nem az a fontos, hogy az eljövendő korok emberei higgyenek tündékben, mágusokban, beszélő fákban vagy bennünk, hobbitokban. Csak az a lényeges, hogy azokban az eszmékben higgyenek, amiket ez a történet kimondva vagy kimondatlanul, de magában rejt. Mert addig nem jön új Homály, és nem támad fel új Sötét Úr. És mi sem tűnünk el: ott leszünk az emberek álmaiban, valahol a fantázia, és a valóság határán... mindaddig, amíg lesznek olyanok, akiknek ez a történet jelent valamit.
Samu ránézett Elanor csodálkozó arcára, és halkan felnevetett. – Bocsáss meg, kincsem, tudom, hogy sok furcsaságot beszélek. Mégis arra kérlek, jegyezd meg, amit mondtam neked. Eljön majd az idő, amikor mindezt érteni fogod, és talán nem is olyan sokára... De addig is, mesélek neked valami vidámabbat.
És Samu belekezdett egy történetbe kincsekről, sárkányokról, királyokról és hercegnőkről. Órákon át mesélt, mindaddig, míg Elanor el nem szenderedett a karján, álmában is mosolyogva.

Azóta a csendes este óta sok-sok év eltelt. Elanor felnőtt, férjhez ment, gyermekei születtek. Ő pedig egy este – és még sok-sok másik estén – így szólt hozzájuk: – Gyertek, üljetek ide mellém. Szeretnék elmondani nektek egy történetet. Hosszú lesz, és sokszor szomorú, de fontos és jelentős. Én hiszek benne.