Lópata dobban az erdei úton
Kőbe rúg, s a föld remeg,
Talpa alatt feketén az avarban
Lába árnya hempereg.

Négy kicsi vándor az éji sötétben,
Megviselte mind az út.
Hallva a halk dobogást a csapat vén
Tölgyfatörzs mögé lapult.

Lombok alól a lovas kisuhan, jaj
Jő, ki rettegésen úr.
Négy kicsi vándor a Véglovag-árnytól
Rémül egyre, összebúj.


Éj lovasát a Nagyúr szava űzte
Át hegyen, s a réteken
Egy kicsi földre, melyet soha eddig
Nem takart a félelem.

Végzet után kutatott keserűen,
Messze földeket bejárt.
Sorsa találta, s a sorsa legyőzte,
Lelke gyűrűjébe szállt.

Társai nyolcan az este titokban
Nyolcfelé suhantak el,
Tűzarany ékszer a cél, akit űznek,
S halnak érte, hogyha kell.


Már a keresztutat ér a holdfény,
S ő a vándorokra lel.
Messzire hallik az ősi kiáltás,
Ám szavára dal felel.

Fényözön árad aranyszinü lángból,
Büszke tünde-nép vonul
Átutazóban a Szürke Vizekhez —
Szép honukra éj borult.

Négy kicsi vándor, a szíve viháncol
Mindnek, arcukon mosoly:
Tündedal, ének elűzi a Rémet,
Tűnt az árny és csend honol.