Középfölde elhagyása

Mindannyian hajóra szállunk,
végtelen tereket töltünk be,
kiúszunk álomvizekre.
Fények vagyunk, sugárzók,
átszűrődünk a csillagösvény kapuján.
Sejtéseink egyszer valóra válnak,
hagyjuk őket tükörtengerré merevülni.
Idővel a lemondás lesz időtlenné
és eloszlik minden kétely.

Elhagyott földem, csarnok vagy,
nélküled, magamban ott leszek mindig,
amikor a röpke lét a semmibe olvad.
Messzire jutottunk. Egy végső, számlált órán
gondtalan megbékélés vár rám.
Akár a hullámok partrasiklása
messze Nyugathonban.

Nem lesz ottlét, se túlnan,
semmi olyan, mi valahol van.
Ott válunk Mindenné,
túl azon, hogy bárki is érthetné.
Csillámló távol és várakozás.
Bontsunk vitorlát.

(2003 Kaposvár)


Tolkien saga

Hajdan még egy volt a világ,
a végtelen tenger körpillérein állt,
zord szirtjeit a mérges légbe fúrta,
kénkő partjaival a habzó tajtékba hullva,
árva volt még a föld fundamenta
s feltárult a kezdet, mint meztelen ér.

Mégis tetszett az Úrnak a Teremtés vad színtere,
melyet lelkekkel tölt majd egyszer tele
és elküldte angyalait, hogy őrizzék a fényt,
védjék világát és űzzék messze az éjt,
mire az Első Kor végére jár.

Az ő lángjukon át léphettél a nappalra,
általuk lett a létezőknek igaz álma,
bűntelen korukat erő nem hozza vissza.
A hatalmas terek felett csak énekük zengett,
tündöklőre formálták a halványulhatlan eget,
egy nap mégis elmúltanak.

A világ felett most megrövidült az idő,
mert gyarlóbb istenek ideje jő,
megjelent e partokon a tündekő,
mi tettek nélküli szépség csupán,
csak varázs, visszfény egy más kor hajnalán.
A tisztaság lélekbe múló árnyai lettek.

Örükségük volt mégis az angyalok erénye,
bölcs tudásuk az igazság igéje,
jöhet bár a puszta pornak éje,
a szemhunyásnyi lét fontos annak, ki éli,
törp, hobbit, ember roppanó csontja érzi,
vérük holt kőre szárad.

Végül eltűntek mind... egy kobzos dúdolta mégis,
dalukat zengi az ég is,
sátorán vendégli hőseit Osszián, Beowulf, Osiris,
mennyi költészet, mennyi szív, mennyi kín,
Középföld fennmarad, professzor Tolkien,
a csodák múlhatlan nyelvén megírva.

(2002 Kaposvár)


Középföldei nép-mesék
Göncz Árpádnak


Tündék.
Lelkük tiszta áradása
még ömlik a világra,
a legszentebb eszméket védik
Völgyzugolytól Lothlórienig,
Középföld oszlopán ragyog
minden örömünk Napfénye, Holdja,
így leszen... míg ezüst hajóikat egyszer
egy szürkerévi reggel
a szél a végtelenbe oldja.

Hobbitok.
A kandalló lángja fellobog,
a mesének vége de még van dolog,
sör nem folyik a repedt hordóból el,
nyájam karámban védve van,
pipám ma rendesen szelel,
portám, népem most élhet vígan.

Emberek.
Tán röpke lét a sorsuk,
izmukban mégis büszke erő fut,
más nép nem él e földön oly számosan,
mint a halandó ember, kire a vég rárohan
és porba dönti minden emlékjelét.
Nagylelkű, ravasz, gyáva, hős,
mindez ő, idegen és oly ismerős.

Entek.
A Fangorn vadonból jöttek,
egyek voltak a fákkal ősrég,
a mézként csurgó fény volt az étek,
úgy állnak ott, mint időtlen őrség,
múltjuk és hatalmuk előtt megtörik térded.

Törpök.
Felderengett nyomukban a sötét tárna,
csak a legbátrabb szív eredt fáklyáik nyomába,
kalapács csendül, mélység kondul,
a sötétség mégis egyre fojt konokul,
ércek és lő nekik mint ékkő, drága,
de Rettenet és pusztult nép lett a munka ára.

Orkok.
Végy vadulni vágyó lelkeket, legott
torzszülötted lesz, gonoszra szított,
kiket a Fekete Kéz pusztításra ront,
szomorú szenvedés marad és a síró Elrond,
Vérre! Sárra! a bölcs fontolás gátja átszakad,
koldus túlélők siratják az üszkös holtakat,
és szól a keselyűk szaggató, rémes vijjogása.

Gyűrűlidércek.
Nincs már se benn se kinn,
csak feldereng a vak félelem és a kín,
megsuhint az éjszaka szárnya.
A vég utáni vég hív a másvilágra.
A Gyűrűt lopni jöttek,
hogy hideg, síri csend ülje meg a földet
s elfoszlik tán a remény maradék sugára.

Trollok.
Kő démon, vagy hegyi rém,
csámcsogva csócsálja csontod
barlangja rejtekén,
szívtelen düh-vel szolgálja Mordort,
csald bátran fényre őt!
nem lesz rá többé gondod

Gollam.
Irhafakó volt, gyaplábú vagy sztúr?
csak az számít, ilyen, ha a jóság elpusztul,
rettegve vonszolja a bűnt bűzlő, éji mocsáron át,
időt tán adott a Gyűrű, bilincskoronát,
bűnei miatt jutott nyomorult szenvedésre,
bár Szméagol már nem volt lelkében,
Déagollal ment ő is –ez lett a vége

Gandalf.
„Vajh’ miért küldtek ide a Valák, ilyen öreg testben,
kitéve annyi szomorúságnak és szenvedésnek?”
J.R.R.Tolkien

Őrködtem a tévelygők felett,
vállammal tartottam az Igazság bástyáit,
mikor az egek és földek boltozata rengett.
Oly szakadatlan munka volt!
Mely napon nem lesz szükség több erőre itt?
E partokat egy napon mégis elhagyom,
mert lesz majd, ki böngészi krónikám,
kikben lesz szív, vér, csont és ín,
tudja, Gandalf maga volt
John Ronald Reuel Tolkien,
mágiája idő és tér gátjain áthatolt.

(2002 Kaposvár)