Sirdalûd és Lindóriel

Õsök halványult lábnyomán
Jött Sirdalûd, tünde-király
Meglátni azt a nagy folyót,
Hol népe régi háza volt,
Mirõl azt mondja a rege,
Tündék nem lakják már sose.

Embertõl népes az a föld,
Hol tünde volt az úr elõbb.
Jött Sirdalûd mint idegen
Át völgyeken és hegyeken.
Folyófenéken mély iszap
Ismerhet Sirdalûdra csak.

Folyó hulláma dalt sodor,
Oly édeset, mint régi bor,
S oly ismerõs a dallama,
Hogy felfigyel lovag s lova.
Áll Sirdalûd, vágy önti el
A dalra, s rá, ki énekel.

Az útján ez lesz majd vezér,
Míg ember lakhelyéhez ér.
A víz felé ösvény visz el,
Ott dúdolgat Lindóriel,
Ember-királyok gyermeke,
De hangja tündék éneke.

„Üdvözlégy, nevem Sirdalûd,
Nyugathonból hozott az út,
És hozzád vonzott éneked…”
De a lány egy szót sem felelt,
Meghallva Sirdalûd szavát
Magára vonta fátyolát.

„Mért hallgatsz, s rejted arcod el?”
Így válaszolt Lindóriel:
„Jaj, tünde-szemnek emberarc
Csak rút lehet! Miért zavarsz?
De el nem titkolom nevem,
Tündéül mondd: Lindóriel.”

Ám Sirdalûd úgy kérleli,
Hogy fátylát végül felveti.
Bár szégyenében arca ég,
Szeme, mint tenger mélye, kék.
S mint csillag, mely vizébe hullt,
Úgy hullt beléje Sirdalûd.

Mint erdõtûz fut vízig el,
Szerelmes lett Lindóriel.
Mint száraz ág, mi lángra gyúlt,
Úgy lángolt érte Sirdalûd.
És támadt sorra napra nap,
Szívükben szítva vágyakat.

Már tudja minden: egybekel
Hõs Sirdalûd s Lindóriel,
De Sirdalûd indul haza,
Népének jó hírt mondana.
Nyugathon embert nem fogad,
Hát Sirdalûd utazna csak.

A tünde-szív nem érzi át,
Hogy múlhat el az ifjúság.
Az ember-ész nem látja be,
Míly messze Tündeföld ide.
„Lindóriel rád várni kész,
Mert tudja jól, hogy visszatérsz.”

„Szerelmes szíved nem figyel,
Vigyázz, vigyázz, Lindóriel!
A tünde nem mér éveket,
De néked elfogy életed.
Te ember vagy, hát nincs idõd.
Lányom, ne engedd útra õt!”

Lindóriel vár évekig,
Hangja elveszti fényeit.
A tünde-herceg messze ment,
De hallja még az éneket:
„Nyugat felé hosszú az út,
Hát vágtass, vágtass Sirdalûd!”

Nyugatra tart a hírhozó,
Repíti hátán tünde-ló.
Nem nagy idõ, míg visszaér,
Épp ötven év, mit ember él.
„Jaj, hosszú még a visszaút,
Hát vágtass, vágtass, Sirdalûd!”

Szerelme lesz útján vezér,
Míg ember lakhelyére ér.
A víz felé ösvény visz el,
Némán ül ott Lindóriel,
Meghallva Sirdalûd szavát
Arcára vonja fátyolát.

„Szerelmesem, Lindóriel,
Mi választ most még minket el?
Népem ajándékát hozom
Át tengeren és szirtfokon.
Mért rejted tõlem arcod el,
Szemed kékjét, Lindóriel?”

„Ó, Sirdalûd, szép hercegem,
Szemembe már ne nézz sosem,
Mert lábnyomát a vén Idõ
Rám tette már, s tavasz, ha jõ,
El nem simítja ráncomat,
És megveted majd arcomat.”

De kedvese úgy kérleli,
Hogy végre fátylát fölveti,
S mint tünde-ló, ha tûzbe fut,
Úgy hõköl hátra Sirdalûd.
Látja a romboló Idõt,
Fakó szemet, ráncvéste bõrt.

Zokog, zokog Lindóriel,
De sírva újra énekel.
Mint tünde-ének, száll a hang,
És messze zúg, mint ércharang.
„Jaj, hosszú volt a tünde-út,
Miért hagytál itt, Sirdalûd?”

Halandó lány, Lindóriel,
Mint népe, éppúgy pusztul el.
Holtteste mellett Sirdalûd,
Könnye patakja messze fut,
A gyász mar arcán árkokat,
Lindórielt siratja csak.

„Ó, jaj, hogy tünde asszonya
Ember-lány nem lehet soha!
Az emberfajnak halni kell,
Hát itthagytál, Lindóriel.
De Sirdalûd így sem hagy el,
Örökre téged énekel.”

Már Sirdalûd nem tér haza,
Nyugathont nem látja soha,
Megszürkült minden szál haja,
Lindórielrõl szól dala.
E földön más úgy nem szeret,
Mint Sirdalûd Lindórielt.