Az éji aranyerdő


Az éjjel gyönyörűt álmodtam.
Álmomban az aranyerdőt jártam.
Én is az lettem, ki vágytam,
halk szavú, könnyű léptű tündévé váltam .
Lórien – gyönyörű volt.
Szinte látni véltem a távolban,
hogy egy-egy fa megmoccan.
Hallani véltem beszédük,
bár számunkra érthetetlen a nyelvük,
s ha a messzeségben egy falevél zizzent,
úgy éreztem, erre jár egy ent.
Hirtelen, egy folyóhoz értem.
A Nimrodel patakzott előttem.
Ezüst színe úgy világított az éjben,
mintha ezernyi csillag volna vizében.
Szenny nélkül és mocsok nélkül,
tisztán és érintetlenül,
így csordogált messze el,
a hűs kis patak; Nimrodel.
Átgázolván rajta,
sűrű erdőbe értem,
hol számtalan szép mallorn fa
álldogált a télben.
Rőt-arany levelükön
táncot járt a holdsugár,
s csillag kísérte útjukon,
így libbentek tovább.
Nem tudtam betelni
az erdő nézésével.
Mintha egyszerre mozdulna,
összhangban mindennel.
Álomerdő, álomvilág.
Így jellemezhetném legjobban.
Minden ide illik, ami itt van,
eme békés tündehonban.
Távozásom órájában
könnyes szemmel búcsúzom.
Nincs több tökéletes hely
széles-e világon.
Máshol sajnos nincs igazság.
Nem a bölcs az ereje.
Csak egy a világon, mi jó;
Lothlórien erdeje.