A Charadras balladája

Kérges tenyerembe veszem a pipám
Zsíros fáját forgatom körbe-körbe
Szecska dohányt morzsolom, mint az imát
Majd megpihenek kincsem tele tömve.
Halovány gyertyáról fényt lopva
Sercegve gyullad a nyugalom
Mint Arien fénye mi körbe hordja
Füstös unott Magányom.
Szépen lassan hűvös gyönyört szívva
Pöfékelve, lep ködként az éj leple
Ezer fekete bárányfelhő buta birka
Bégetése berregi be, szokott csendem.
Hess, mondanám… de beszélni minek
Főleg pipától száraz szájjal
Mert akkor a mesés ízek
Elszállnak a lég madarával
Hát akkor meg minek.

Tűnődöm, emészti magát a gyertyaviasz
Parázsló dohányom ad csak fényt ide benn
Hideg szellő, ébresztő, kellő most felriaszt
Álmok földjéről, sajna itt a jelen
S még zsong belé kissé konok fejem…
De hoztam valamit neked,
Egy világból mi fenségesebb,
Ahol ezt bömböli a balrog
Mikor cikázva csörtet a mélyben
Visszhangozzák, valinori harangok
Bolondos éjjel meseképpen…
Elrebegem, ha begyújtasz, ott a kályha
Kuporodj ide lágy tündehaj szőnyegre
Áttetsző égen mithril korongjával
Hánykódik a Hold, hideg lesz ez este…

Pattog, röhög a parázs és kacagva prüszköl
Sóhajt lassan, lomha ujjal nyújtja a fémet
Ráunva, vörösre nyalja nyelve a dühtől
Csókolja, míg nem elég, izzó szegénykémet
-S Szomjazva kap a kedves csepp után mi lepereg
Dolgos gazdája ráncolt, izzadt homlokáról-
Kirántva a tűzből, táncoló műremeket
Percet se vár, mint Aule nyúl a kalapácshoz,
A száműzött kardot készít hosszút, íveltet:
Félmeztelenül alkot, de sehogy se halad
Mert így munka közben ősi álmokat kerget
Éppen, mint szép feleséget az entférfiak.

Két szárnyas lény szállt be hozzá, koncertet adva:
A kormos crebain, károgva, ritmust zengte,
Közben, egy kis galambnak szólózott a hangja…
S a fáklyafényben derengve, megjött a kedve:
Föld mélyéből, tüzesen énekelt a kovács…
Faházat jókedv folyta be, főleg a szobát
Mert dörmögött a botcsinálta „fűzfa” kórus
Együtt rötyögtek az olvadt vassal részegen
Menekült rögvest onnan ’jó szomszéd’ a mókus
Bár tudta, hogy azok nem ittak egy kortyot sem
Padlásról meg az összes apró szalmalakó
S mindezt árulóként, messze csobogta a Tó!

Túl korán ébredt fel. Még csak pirkadt keleten
-Ahonnan majd az új gyermekek jönnek talán-
Fájt feje, hordóként kongott mikor megjelent:
Lebegő szerető, a gyönyörű ködleány.
Véres áradattal kúszott bajjal a hajnal,
Laurelin gyümölcse koronázta homály…
Tanbardil „érdekes völggyel” mosolygó arccal
Vette tudomásul, igenis vannak csodák.
Nap is látni akarta, mit művel a fénye
És a köd kacéran kacsintva szertefoszlott,
Felszállt könnyedén előtte, találka vége…
De egy kihűlt kohó-szívben parazsat gyújtott.

Kovácsnak füstös öröm fujtatott szívében
Halott dírfából íjat csalogatott elő
Összeszorult gyomrában valamit érzett
S ez izgalom hevében két kis barátja jött.
Furcsa pár a két madár fekete és fehér
Ahogy ültek a gerendán ők a cimborák,
Akár egy őrült délben a nappal és az éj.
Verejték ízesítette szikkadt otthonát,
Megszületett az íj! Acél s dírfából tökély.
Elégedett Tanbardil szerelemről dalol,
Hisz a megrendelés, szépséges Hiswendejé…
-Beteljesült ravasz tervén kacagott a Hold!

Műhely két madara pirulva emlegette
Fegyvermester torkában Hiswende dobogott
És jött a szépség, amikor leszállt az este…
Könnyben úszó reggelen az íj már nem volt ott
Csak illatos kacsóval írt foszlány levélke
Hiswende égi övéről egy gyémánt rózsa
Várt jel, szerelem boldogság gyöngéd cégére
Álmokban áhított perc annyi féltett óra…
Há! Naiv bolond, vágta be a Szél az ajtót.
Azt hiszed, szeret mikor Tilionnal hetyeg?
Nőszemély semmi erény, akár melkori szó!

Tanbardil üvöltött, leszúrta a Szél-maiát,
Rohant a hegyre „zengte minden dráma végét”
Ő meg magában a rosszhírt és a hozóját…
Életet akart ontani, testvére vérét!
Csúcson őrülten fölnevetett a magasba
Hol köd táncolt, holdfénnyel, mint végtelen örvény…
Kezdjük anyánk fia, mit vársz még tapsra! Rajta!
Csattan két harci lant, iker íj, lőtt a fivér!
Komisz nyílvessző vérző szívet, lelket talált,
Összecsuklik, eldől, ahogy lámpások dőltek
Kezéből rózsa hullt ki, ’hogy várta a halált.
Így haldoklott Tanbardil, feledettje a földnek.

Tilion csalárdul szerzett íjjal ölte,
Bátyja vaskeze munkájával az alkotót
Mit csalfa angyal szerzett, s Ő csúszva a völgybe
Lenn beletörődve, várja mandosi hajót…
Varjú lopta egy szemét, galamb a másikat
Hiswende szállt, betakarta a hörgő testet
Kő-Isil tovacsorgott, kit a Nap hívogat
S homály valmi sírás félét ejtett a Hegyre,
Hogy lemossa a Jelző vért, mi odatapadt!
És mai napig álkönnyel tisztogatja azt,
Mit Tanbardil saját forró vérével festett:
A ködből kimagasló vérvörös Charadrast!

Hm. Kialudt a pipa. Mik vannak?
S te is alszol, későre jár, igaz.
Becsukom forrását a bajnak
Számat, mi a beszédtől kiszáradt.
Remélem tetszett történetem
Én még rágyújtok ugyan, mert szeretem,
Tűzcsiholásra emelem eres kezem
S lángot fog a szenes verem,
Miközben fémesen pattog az üllő, álmodsz
S mézes tejben úszik a táj.
Vigyázom szelíd szendergésed,
Mert mire ébredsz, egy új mese vár.