Szméagol sietve megidézett regéje


- De csitt! Jó uram, gazdám! Mi mozdul
árnyként sziklaodvak hűvösén?
- Görcs Gollam az, a vakarcs, torzszülött
nincs nála csalárdabb hazug sehol,
s célja egy: kincsemért jajong...

Valaha, reszkető csillagfénynél
két hobbit ekképpen beszélt;
bús régidőt megidézték,
emlegetve sok szép regét.

Közöttük is volt egy rövid,
töredéke bárminek,
settenkedő harmadikról
szólt a baljós történet.
Meleg kandalló tüzénél
idézték a szavait,
s félelembe vonták olykor
nemzedékek sorait.

„Valaha hobbit voltam én,
Boldog léttel e földtekén.”
Újra szóba jött a téma,
s titkossága körbezárta
félszerzetek párosát.

„Pipafű füstölt orrlikán,
lépkedett földjén, birtokán.
Bejárt nagy messzeségeket,
hűs víz mélyén, míg kincsre lelt.
Babonázva őrizte évekig
drágaságát, mi Tőle itt
látod most markodban lapul,
hosszú évek után sóhajul.

Feledett őst, halált, lényeget,
elkerült minden nyílt helyet.
Emberöltőnél többet élt,
s egy tárgy adott neki reményt:
túlélnek ketten minden kort,
s mocsarak árnya sem loholt
nyomában e két csúf szülöttnek,
kik valójában mégis inkább egyek.

A test Szméagol, s Gollam: dacos lelke,
kit Szméagol eszét is veszejtve
űz a testből már-már elfeledve,
ki is valóban tokja, szelleme.”

Két kis hobbit, hosszú úton,
Így beszélte el sietve
Mindazt amit megtudott,
míg gyerekként hallgathatták
otthon, Megye véneit.
Felvértezve bizalommal,
mit a tudás adhatott,
hobbitjaink szép álommal
várhatják a holnapot.