Erendil utazása

Ezüsthajó úszik az árnyon
Keresztülvág az ismert világon
Suhan keletre, egyre csak keletre
Tenger körül és új ég felette.
Hajón hatalmas, szálas alak
Tünde-nép fia, itt maga maradt,
Vitorláját árny borítja el,
Orra a vízzel bősz birokra kel.
Világvég féktelen szele kél
Röpíti oda, hol úr csak az éj,
Váratlanul lobban itt a tűz,
Elwing, kit szerelem hajóhoz űz,
Fehér madár, nyaklánca fény,
Égő szilmarillal a kebelén.
Erendil újra visszafordul,
És bár elébe köd s vihar tódul,
Száll nyugatra, szép Valinorba,
Népe keservét hogy ott elmondja.
Ardára már vissza nem térhet,
Járja helyette kinti Sötétet,
Egy szilmarillal a homlokán,
Melynek fénye ragyog útja nyomán.
Ezüsthajója az égen jár,
Keletre megy és majd Nyugatra száll,
Hova nem jut halandó árnya,
Véle jár örökké Nyugatkör Lángja.